Exkluzív magyar fordítása az Amoris Laetitia legjobb és legrosszabb részeinek

Több mint kétéves szinódusi előkészület után megjelent Ferenc pápa családokról szóló apostoli buzdítása Amoris Laetitia (AL), vagyis A szeretet öröme címen. A dokumentum több, mint 200 oldalas, egyelőre magyarul a hivatalos fordítás még nem hozzáférhető. Több laikus és pap testvér is jelezte, hogy nem tudnak véleményt alkotni a dokumentumról magyar fordítás híján, noha nemzetközileg az AL rendkívül nagy port kavar. Íme magyarul először ezen a blogon az AL legjobb és legrosszabb részei! Egyelőre nem értékelek, hanem mindenkinek jó összezavarodást kívánok!

Ferenc pápa, Amoris Laetitia, 80-as pont:

[...] a házassági aktus a nemzésre van rendelve a „saját természetéből kifolyólag”. A gyermek, aki születik „nem kívülről jön, mint valami ráadás a házastársak szeretetéhez, hanem annak a kölcsönös átadottságnak a szíve mélyéből fakad, mint annak gyümölcse és beteljesedése”. A gyermek nem a folyamat végén jön, hanem jelen van a szeretet kezdetétől, mint egy alapvető jellemzője, amit nem lehet megtagadni anélkül, hogy eltorzítanánk magát a szeretetet. A szeretet a kezdetektől fogva ellene van minden nyomásnak, hogy magába zárkózzék; nyitott a termékenységre, ami arra hívja, hogy felülmúlja önmagát. Ezért a férj és a feleség egyetlen nemi aktusa sem mondhat ellent ennek az értelemnek, még akkor sem, ha különféle okok folytán végül nem mindig fogan új élet belőle. 

Ferenc pápa, Amoris Laetitia, 305-ös pont:

Ebből az okból kifolyólag egy lelkipásztor nem érezheti elégségesnek, hogy az erkölcsi törvényeket egyszerűen alkalmazza a „nem rendezett” állapotban élő emberekre, mintha azok [fordító: az erkölcsi törvények] emberek életére dobálandó kövek volnának. Ez olyan emberek zárt szívéről árulkodna, akik a elrejtőznek az Egyház tanítása mögött, „Mózes székében ülnek, és időnként lenézően és felületes módon nehéz helyzetek és sebzett családok felett ítélkeznek”. Ezzel egybevágóan a Nemzetközi Teológiai Bizottság megállapította, hogy „a természeti törvényt nem lehet úgy felfogni, mint eleve meglévő szabályok egy halmazát, ami a priori kötelezik az erkölcsi alanyt; inkább objektív inspiráció forrása [fordító: az erkölcsi törvény] a döntéshozatal mélyen személyes folyamatában”. A kondicionálás és más enyhítő körülmények miatt lehetséges, hogy egy objektíven bűnös helyzetben – amiért talán szubjektíve nem, vagy nem teljesen felelős – az egyén Isten kegyelmében éljen, növekedhet is a kegyelemben és a szeretetben, miközben az Egyház segítségét is megkapja ehhez. (351-es lábjegyzet). A megkülönböztetésnek kell segítenie az út megtalálásában, hogy Istennek válaszoljunk, és határaink közepette is növekedjünk. Azzal, hogy mindent feketének vagy fehérnek gondolunk, néha elzárjuk a kegyelem és a növekedés útját, és elbátortalanítjuk az Istent megdicsőítő megszentelődés ösvényeit. Emlékezzünk rá, hogy „egy kis lépés, amit súlyos emberi korlátok között tesz meg valaki, Istennek tetszőbb lehet, mint egy kívülről rendezettnek tűnő élet, ami a napon nagy nehézségekkel való küzdelem nélkül halad át”. A lelkivezetők és a közösségek gyakorlati pasztorális munkája nem tévesztheti szem elől ezt a valóságot. 

Ferenc pápa, Amoris Laetitia, 351-es lábjegyzet:

Bizonyos esetekben ez a szentségek segítségét is jelentheti. Ezért „szeretném emlékeztetni a papokat, hogy a gyóntatószék nem egy kínzókamra, hanem találkozás az Úr irgalmával” (Evangelii Gaudium). Arra is felhívnám a figyelmet, hogy az Oltáriszentség „nem díj a tökéletesek számára, hanem a gyengék erős orvossága és tápláléka”.

A fordítás a Vatikán honlapján található angol és olasz szöveg alapján készült. Átvenni lehet, ha hivatkozás történik a KATOLIKUS VÁLASZra.

Előzmények:

2015: Szinódusi hírek 7: a progresszívek nem örülnek, de nagyon azért a többiek sem
2014: Jó hírek: a családszinódus mérlege

A felelősség feltámadása (ha mi elhallgatunk, a kövek fogják zengeni)

Szubjektív tapasztalat, de mégis érdemes elmesélni. 

Az elmúlt időszakban keresztény körökben sorozatban értek az olyan ingerek (beszélgetések, lelkigyakorlatok, prédikációk, cikkek), melyek az egyén felelősségét tagadták mindabban, ami kicsit is nehéz, és jóra való akarat, netán hit kéne hozzá.

Nem az egyén felelőssége, hogy elvált. Ilyen az élet, a másik hibája > házasodjon újra és áldozzon.

Nem az egyén felelőssége, hogy fogamzásgátol. Isten nem kívánhatja az időszakos(!) önmegtartóztatást > nem kell meggyónni, áldozzon.

Nem az egyén felelőssége a házasság előtti szexuális kalandjai. Nem fog templomba járni, ha esetleg figyelmeztetnénk > nem kell meggyónni, áldozzon.

Nem az egyén felelőssége, hogy nem jár minden vasárnap misére. Senki nem mondta el neki, hogy ez fontos, de szegénynek most se mondjuk el, mert a végén megsértődik, és még ritkábban fog megjelenni. Ja, amikor jön, azért áldozzon!

Nem az egyén felelőssége, hogy a hittan tudása felnőttként is egy 10 éves gyerek szinten van, és az sem hogy ennek ellenére büszkén hangoztatja a véleményét. Végre egy friss hang! Ne várjunk el tőle fejlődést, a tudatlanság üdvös, hiszen halálos bűnt csak tudva lehet elkövetni.

Nem az egyén (többek között papok és hittan tanárok) felelőssége, hogy bizonyos dogmákat nem értenek, vagy nem ismerik őket, és erre büszkék is. Tabudöntögetésnek hívják, főpapi tevékenység.

Úgy általánosságban: nem az egyén felelőssége a bűn, hiszen az ember igazi baja a szeretethiány, és a bűn csak következmény, tehát az ember amint elhiszi, hogy Isten szereti, a bűn is megszűnik. (???)

Az ember figyel, van-e koherens érvelés, vagy erényesség a vélemények mögött, de általában nincs. A világ már megbukott fél-filozófiáinak az újramelegítése ez csupán irgalmas, liberális és politikailag korrekt köntösbe bújtatva.

Ezzel ellentétben egy multis üzleti továbbképzésen az erényről hallottam: az alapok, a gyökerek ápolásáról, a jónak és az örök értékeknek megfelelő döntés szabadságáról, ami iránt személyes felelősséggel tartozunk, attól függetlenül, hogy milyen családban nőttünk föl és milyen a jelenlegi környezetünk.

Változtass, elsősorban magadat, mert szabadságodban áll.

Vállalj felelősséget, mert ez a boldogsághoz és kiteljesedéshez vezető út.

Az jó dolgokért meg kell dolgozni, "ki kell fizetni" az elvszerűség és az erényesség árát.

Neveld az vágyaidat, a mindennapi döntéseidet rendeld alá magasabb céloknak.

Válj szabaddá, hogy ne tehetetlenül sodródj, és szabadon köteleződj el az iránt, amit igazán méltónak gondolsz.

Majd változtasd meg a környezetedet is, legyél a családodban és a munkahelyeden "tranzit személy", aki megtöri a megszokás és a tehetetlenség átkát, és aki új, jó szokásokat, illetve felelősségteljes hozzáállást vezet be.

Mit is mondhatnék? Furcsa világban élünk. Lelkileg többet épültem ezen a munkahelyi továbbképzésen, mint két nagyböjti lelkigyakorlaton. Bőven többet. (Volt egy harmadik lelkigyakorlat is, az jó volt.)

Az üzleti életben, ahol a pop-pszichológia nyavalygása nem jött be, mert eredmények kellenek, a világ már rájött, hogy vissza kell térni az erényhez? Mindeközben mi katolikusok mintha mindent megtennénk, hogy leépítsük az erényes világnézetünket, és a kinyilatkoztatott hitünket...

Ha mi elhallgatunk, a kövek fogják zengeni.

Müller bíboros a Kasper javaslatról: továbbra is "elfogadhatatlan"

Müller bíboros, a Hittani Kongregáció elnöke, amikor nemrég Kölnben járt, egy február 27-én adott interjúban kijelentette, hogy “az Egyház tanítása nem az én tulajdonom”, és hogy “az a feladatunk, hogy az Egyház tanítását világos szavakkal hirdessük, mindazokat a dogmákat, amiket Isten kinyilatkoztatott nekünk”. A bíboros azzal folytatta, hogy a házasság felbonthatatlansága egy dogma, és hogy “nem létezik második házasság [...] Kompromisszum tárgyává akarnánk tenni Isten Igéjét?" Majd hozzá tette: "Ez elfogadhatatlan számomra”.

Egy február 28-i interjúban a bíboros még konkrétabban fogalmazott. A házasságról szóló isteni tanítással kapcsolatban azt mondta: “nem hozhatunk olyan kompromisszumot, ami Isten világos Igéjét a házasságról elhomályosítja”. Amikor a riporter azt állította, hogy a 2015-ös szinódus német nyelvű csoportja, aminek Müller bíboros is tagja volt, megfontolás tárgyává tette az újraházasodottak Szentáldozását, a bíboros tisztázta az álláspontját Szent II. János Pál pápa 1981-es enciklikájára hivatkozva: “ha fivérként és nővérként élnek együtt”. Továbbá hozzátette, hogy “az Egyháznak nincs lehetősége felbontani vagy felfüggeszteni egy érvényesen megkötött és igaz szentségi házasságot”.

Amikor a liberális Reinhard Marx bíboros ellenérvével szembesítette a riporter Müller bíborost, miszerint ez a megoldás – a fivérként és nővérként való együttélés – lehetetlen, Müller azt felelte, hogy “az apostolok is éppen ezt gondolták, amikor az Úr a házasság felbonthatatlanságáról tanította őket (Máté 19:10), ám ami emberileg lehetetlennek tűnik, az lehetséges Isten kegyelmével”.

Ezekkel a mondataival Müller bíboros kizárt minden olyan korábban érvényesnek tűnő spekulációt, hogy adott esetben ő, mint a Hittani Kongregáció elnöke, támogatná a Kasper javaslatot.

Kereszténység: a valóra vált tündérmese

A kereszténységet rendre összekeverjük jó, ámde alsóbbrendű dolgokkal, melyek nem teljesítenek be minket, és ezért nem csoda, ha lendületet és reményt vesztünk.

A kereszténység nem a szabályok és törvények vallása (legalizmus), noha azokat be kell tartani, nem is az erkölcs vallása (moralizmus), noha jónak kell lenni, még csak nem is a mindenfajta pszichológiai sérülésből gyógyult, szeretetteljes emberi életet élő emberek vallása (pszichologizmus), noha emberileg gyógyulnunk kell.

Ha a megváltásunkat a törvényektől, az erkölcsös élettől, vagy akár a pszichológiától várjuk, akkor nem tudunk semmit a természetfeletti keresztény reményről, mely ezeken mind túlmutat.

Még valami van, ami kevesebb, mint a keresztény reménység. A Jézussal való emberi kapcsolatunk és barátságunk sem elég nagyszerű gondolata a beteljesülésnek; ez is felülmúlásra kerül - s a Biblia világosan többet is sejtet ennél. Nekünk is át kell alakulnunk, növekednünk kell természetfeletti értelemben is, hogy képessé váljunk olyan egységben és szeretetközösségben lenni az Ősöreg Teremtővel, a Király Fiúval, és az Szeretet Lelkével, amilyet most megálmodni is alig tudunk.

Íme, egy nagyon szép gondolat a reményünkről C. S. Lewis tollából:

Nem csak látni akarjuk azt, ami szép, noha Isten a tudója, hogy nekünk az is bőven elég öröm. Valami olyasmire vágyunk, amit szavakkal alig lehet kifejezni: hogy egyesüljünk a széppel, hogy azzá a szépséggé váljunk magunk is, hogy befogadjuk magunkba, vagy éppen megfürödhessünk benne.

Az emberiség ezért népesítette be az eget, a földet és a vizeket istenekkel és istennőkkel , nimfákkal és tündérekkel - hogy noha mi emberek nem vagyunk rá képesek, ezek a költeményeink élvezhessék magukban azt a szépséges kegyelmet és erőt, aminek a természet a képmása.

A költők ezért mondanak annyi szeretetreméltó hamisságot. Úgy beszélnek, mintha a nyugati szél valóban be tudna fújni az ember szívébe, pedig nem tud. Azt mondják, hogy egy lágy dallam szépsége beleivódik az ember arcába, pedig igazából nem.

Illetve még nem. Mert ha komolyan vesszük a Szentírás képeit, ha elhisszük, hogy Isten egy nap nekünk adja a Hajnalcsillagot, és felöltöztet bennünket a Nap dicsőségébe, akkor megsejthetjük, hogy mind az ősi mítoszok, mind a modern költészet, noha történelemként hamisak, mint próféciák közel állnak az igazsághoz.

Jelenleg a valóság határán állunk, az ajtó rossz oldalán toporgunk. Érezzük a hajnal frissességét és tisztaságát, de ezek nem változtatnak bennünket frissé vagy tisztává. Nem tudunk elvegyülni a sugárzásban, amit látunk. De az Újszövetség minden lapja izgatottan árulkodik arról, hogy ez nem marad mindig így. Egy nap, ha Isten is úgy akarja, beengednek minket.

Reményben gazdag és boldog nagyböjtöt minden kedves olvasónak!

A "bűn = betegség" átverés

Mire gondolok? Manapság sokat beszélnek arról, hogy Isten gyógyít bennünket a szeretete által, és hogy ez a gyógyulás a megoldás a bűneinkre is. Helyes!

A kiindulópont bibliai. Jézus is használja a betegség analógiát a bűnökre. Azt mondja, "nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek, nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket". A szövegkörnyezetből tudjuk, hogy Jézus ezt azért mondja, mert felrótták neki, hogy bűnösökkel és vámosokkal tölti az idejét. Nos Jézus elfogadja ezt a helyzet leírást, és mint oly sokszor most is az őt támadók szavaival mutat rá a tévedésükre. Jézus elismeri, nem pedig mentegeti az asztaltársaságát: Igen ők bűnösök, és hozzájuk jöttem, orvos vagyok és meg fogom őket gyógyítani. Viszont Jézus azt is hozzáteszi, hogy az igazakat nem jött hívni, vagyis: ha bárki közületek igaz volna, annak nem lenne szüksége a megváltásomra. Azt pedig, hogy minden ember bűnös és megváltásra szorul az ószövetség népe is jól tudta, így a Jézust kérdőre vonó farizeusok is. Tehát Jézus tulajdonképpen azt kommunikálta feléjük, hogy noha ti épp a bűnösökhöz való odafordulásom miatt vonjátok kétségbe a messiási mivoltomat, én mégis az orvos, a messiás vagyok, és a bűnösöket, amilyenek ti is vagytok és ők is, meg tudom gyógyítani, ám ha ti magatokat tisztának gondoljátok, mintha bűn nélküliek volnátok, akkor titeket nem foglak tudni meggyógyítani, mert nem jöttök hozzám.

Az betegség-bűn analógia jogos és gyönyörű. Természetesen, hiszen Jézus használja. A fő erőssége szerintem abban áll, hogy segít megértenünk az Isten viszonyát a bűnbe esett emberiséghez. Segít meglátni azt, hogy Isten nem moralizálásból tiltja a bűnt és parancsolja a hitet és az erényt, hanem, mert úgy aggódik értünk, mint egy anya a halálos beteg gyermekeiért, akik a bűn "betegségében" az örök halál felé sodródnak. Ennek a bűn-betegségnek az egyetlen orvossága pedig a megtérés, a hit, az Isten- és emberszeretet és az erény - egyszóval a kereszténység.

Isten szeretete gyógyít. Isten mindent megtesz a gyógyulásunkért. Semmi nem drága neki. Semmitől nem fog megkímélni se minket, se magát, hogy sikeres kúrának vessen alá. Egyedül a mi szabad akaratunk szabhat neki gátat.

Mi hát az átverés? A kortárs túlpszichologizált kultúrában azonban meghamisítják Jézus analógiáját: az egészet a visszájára fordítják. A hasonlított dolgot, a betegséget teszik meg kiindulópontnak, és a bűnről beszélnek úgy (ha egyáltalán szóba hozzák), mintha az kizárólag lelki sérültségünk és szeretethiányunk eredménye lenne, mintha a bűn "csak" betegség lenne. Ha bűn nem csak bizonyos értelemben hasonlít a betegségre, hanem a bűn egy betegség a betegség kifejezésünk biológiai vagy pszichológiai értelmében, akkor nem mi csináljuk, hanem elkapjuk vagy elszenvedjük, vagyis nem tehetünk róla. Ebből adódik az, hogy megtérés és bűnbánat helyett (ami Jézus gyógymódja), sült galambot várunk tátott szájjal, és mentálhigiénés előadásokra járunk hittanórák helyett. Ha valaki a sérült vagy beteg identitására játszik a bűnös identitás rovására, azzal épp a bűnei felelősségét hárítja, vagyis épp abban a betegségben mondja magát egészségesnek, amit Jézus gyógyítani jött. "Nem az egészségeseknek kell az orvos...", "...nem az igazakat jöttem hívni".

Legalizmus és pszicho-bábel: régi és új farizeusok. Jézus korában a megváltás ellenszere a farizeusok számára a legalizmus volt, vagyis a törvény aprólékos betartása miatt maguknak tulajdonított bűntelenség. Ez manapság nem nagyon vonzó megközelítés; ma a hittan szerepében tetszelgő pszichológia játssza a jó istenkapcsolat pótlékának a szerepét. A pszicho-bábel logikája szerint az ember hirtelen megszabadul bűneinek felelősségétől bűnbánat helyett, hiszen a bűn nem valódi, hanem csak analógia vagy archaizmus, a bűn tulajdonképpen betegség és sérülés, és megtévesztett ember megtérés illetve bűnbánat nélkül sütkérezik Isten gyógyító szeretetében. A farizeus azt hitte, mindent jól tett, ha a törvény kipipálva, a mai farizeus pedig azt hiszi, mindegy mit tesz, hiszen csak a lélek törvényét kell betartani, amit ő a saját lelke szubjektív törvényével azonosít.

Az eredmény tragikus. Jézus analógiájának az értelme éppen az, hogy ő a betegekhez, vagyis a bűnösökhöz jött, és nem azokhoz, akik tagadják a bűnüket. A farizeusok, az erkölcsi relativisták és a hittan helyett mentálhigiénét prédikálók pedig éppen a bűnbánatot teszik lehetetlenné saját maguk és vezetettjeik számára; ezáltal Jézus analógiájából kizárólag a figyelmeztetés szól nekik: nem hozzátok jöttem! Ki akarná ezt hallani az Úrtól azon a napon? A bűnt bagatellizálók számára a vigasztalás és a remény majd akkor fog szólni, ha nem csak gyógyulni akarnak a sérüléseikből, hanem e mellett és elsősorban a bűneiket is meg tudják bánni.

A bűnt bagatellizálók. A bűneinkről alkotott kicsinyes elképzeléseinket érdemes revideálni az evangélium tükrében. Az evangélium pedig ez: Jézus (nem mástól, hanem) a bűneinktől váltott meg minket, ingyenes szeretetből, és a megváltásunk ára igen nagy volt.

* A mentálhigiénével és a pszichológiával önmagában semmi baj, de a hittant nem helyettesítik, és meg sem másítják.

Filozófia szolgáló leány vigasztalása

Szolgáló leány

Hányszor hallottuk már, hogy a filozófia a teológia szolgáló leánya... De mit is jelent ez pontosan, konkrét példákkal illusztrálva? Mielőtt beleugranánk a közepébe, tisztázzuk, mi is a filozófia, és mi a teológia. A különbség a módszertanban van: a teológia alapul veszi a kinyilatkoztatott hitet, kiindul abból, onnan spekulál tovább, a filozófia a természetes észből és a természet dolgaiból indul ki.

A hit felülmúlja az értelmet

A teológia és a filozófia közötti különbség megállapításával érthetjük meg azt a másik sokszor félreértett (és félremagyarázott) mondást is, miszerint a hit felülmúlja az értelmet. A félreértés az szokott lenni, hogy a hit helyettesíti az értelmet, vagy hogy ha ellentmondás állna fenn a kettő között, akkor a hit győzne valamilyen értelemben. Ám az első értelmetlen vakhit, a második pedig lehetetlenség, ugyanis az igazság egy, vagyis ha az ellentmondás igazi, akkor vagy  a hitünk vagy az értelmünk téved. A hit csakis abban az értelemben múlja felül az értelmet, hogy az isteni kinyilatkoztatás a kiinduló pontja, vagyis természetfeletti adatokból következtet tovább - ám azt már a szokványos logika törvényei szerint logikusan. (Nincs külön vallási logika, mint ahogy női logika sincs, csak logika).

Közös kérdések

A filozófia és a teológia érdeklődése metszetet alkot, vagyis bizonyos kérdések mindkét tudománynak tárgyát képezik. Például Isten létezése, vagy a lélek halhatatlansága egyben kinyilatkoztatott igazságok is, ám Plátón és Arosztotelész, majd nagy keresztény tanítók sora a természetes eszükkel is bizonyították ezeket. Más kérdések azonban tisztán teológiaiak: a három személyű Egyisten, vagy hogy Jézus a megváltó Istenember.

Ésszerű hinni

A filozófiának azonban a tisztán teológiai kérdésekben is szerepe van, méghozzá szolgáló szerepe. A filozófia noha bizonyítani nem tudja az hit igazságát, ám el tudja görgetni az értelem útjából az akadályokat, hihetővé tudja tenni a hitet, ki tudja mutatni, hogy nincs ellentmondás, sőt a hit igazának valószínűségét is alá tudja támasztani. A jó filozófia képes beláttatni az emberrel, hogy ésszerűbb hinni, mint kételkedni.

Példák

1) Jézus istensége: A hit valószínű igazságának alátámasztása történik például, amikor C.S. Lewis felállítja a "hazúg-őrült-vagy Úr" trilemmáját Jézussal kapcsolatban. Jézusról nem hihető, hogy hazudott volna, sem az, hogy őrült lett volna a történeti források alapján, ezért bármilyen hihetetlen is a legvalószínűbb még is az, hogy Isten volt, ahogy mondta magáról. Erről bővebben itt.

2) A kereszténység terjedése: tizenkét halászlegény megtérítette a Római Birodalmat. Hogyan? Politika, csalás, összeesküvés? Vértanúhalált haltak az apostolok mind (kivéve egyet) ugyanazért a hitért, és semmit nem nyertek. A tapasztalataik eredetiségét igazolja, hogy semmilyen motivációra nincsen történeti bizonyíték, leszámítva az igazsághoz való ragaszkodásukat alátámasztó bőséges bizonyítékokat. Erről bővebben itt.

3) Az Egyház fennállása: A "cég" kétezer éve fennáll, annak ellenére, hogy olaszok vezették túlnyomó részben... : ) A Szentlélek jelenléte több mint valószínű.

Itt kezdődik a filozófia vigasztalása.

http://www.instituteofcatholicculture.org/seeking-wisdom-boethius-and-the-birth-of-christian-philosophy/   

Nem mindenki Isten gyermeke, de a keresztség lényege, hogy azzá lehet válni

Nem mindenki Isten gyermeke… legalábbis nem mindenki Isten gyermeke a legfontosabb – jézusi-újszövetségi-keresztény – értelemben, csak a keresztények, vagyis akik meg vannak keresztelve.

Ferenc pápa viszont a minap egy videóüzenetében azt mondta, hogy “mind Isten gyermekei vagyunk”, és hogy a pápai imaszándéka e hónapra, hogy “a párbeszéd minden vallás férfiai és női között teremje a béke és igazságosság gyümölcseit”.

Az én meglátásom az, hogy a pápa inkluziv, emberséges üzenetet kívánt küldeni, és nem teológiai igazságokat fogalmazott meg; célja pedig a vallásközi párbeszéd és a földi-világi béke.

Ez a pápa, mint oly sokszor máskor, most sem a keresztény teológia nyelvén beszél, ezért nem jó a szavainak teológiai értelmet adni. A populáris kultúra nyelvén próbál az egymással civakodó emberek közé emberi békét vinni, de a megtérésre nem szólítja fel őket. Az „Isten gyermeke” kifejezés annyit jelent ez esetben, hogy „minden ember Isten képmására lett teremtve”, Isten szeretett teremtményei vagyunk mind.

Arról, hogy a pápa ebben az üzenetében eddig megy el, és nem tovább, hogy mondanivalója megáll a humanitárius-vallásközi szinten, és nem kezd bele Krisztus örömhírébe, megalkothatjuk a saját véleményünket: hogy ez igazán korszerű-e, hogy ez szolgálja-e Isten országának terjedését? Bárhogy is értékeljük az üzenetet, ez egy remek alkalom, hogy keresztényekként átgondoljuk, miben is áll az a magasabb szintű istengyermekség, amelyre a keresztségben születtünk újjá, mi keresztények, és amelyre minden más vallású és ateista ember is meghívást kapott.

A ószövetség Isten gyermekeinek nevezi az angyalokat és Izrael fiait is, valamint az újszövetség egy sokkal fontosabb minőségben a keresztényeket nevezi Isten fogadott gyermekeinek és Krisztus társörököseinek. De se angyalok, se zsidók, se keresztények nem vagyunk mind, mi emberek, ezért a  „mind Isten gyermekei vagyunk” gondolat csakis a teremtettségünkre utalhat: hogy Isten képmására lettünk teremtve (ezért valamilyen átvitt értelemben gyermekei vagyunk).

Ám ennél az “Isten képmására teremtettségünk” fajta „gyermekségnél” (mind a keresztényeknek, mind a nem keresztényeknek számára) relevánsabb a Jézus megváltása révén nekünk ajándékozott, és a keresztségben elkezdődő természetfeletti és valódi istengyermekség.

Ha ez nincs így, akkor a megváltás jelentéktelen Jézussal, az Egyházzal és a pápával együtt, a keresztény örömhír pedig közhely, melyet tetszés szerint lehet buddhista, vagy akár muzulmán tanokkal helyettesíteni. Mivel azonban a megváltással Jézus a bűnben halott emberiségnek elhozta az örök életre való újjászületés lehetőségét, ezért a keresztények nem allegorikus és általános, hanem valódi és konkrét értelemben Isten fogadott gyermekei.

A többi vallások követői még az emberiség bűnben halott, pogány, messiásváró, megváltás elfogadására szoruló részéhez tartoznak. Ők még az időszámításunk előtt járnak; lemaradtak a kétezer éves újságról: az örömhírről, hogy Jézus Krisztusban – és egyedül őbenne – van az embernek üdvössége.

Túl a földi békén és az emberi igazságosságon az igazi béke – béke Istennel –, és a nagybetűs Út, Igazság, és Élet egyedül maga Jézus Krisztus, aki nem más vallások által, hanem inkább azok ellenére is hívja szeretett “gyermekeit” a valódi istengyermekségre. És mindazok, akik hallgatnak az Igazság szavára, talán még ebben, talán csak a következő életben, de Őelőtte fognak térdet hajtani. A földi béke érdekében is remélnünk kell, hogy minél többen még ebben az életben!  

 “Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." Mt 28.19-20.

Az irgalmasság útjai

December 8-án kezdődött az irgalmasság jubileumi éve, mely forduló pont kell, hogy legyen mindannyiunk életében. Fel kell fedeznünk az irgalmasságot, irgalmassá kell válnunk, meg kell ismernünk bensőségesen az Isten irgalmát, és átalakulnunk általa. Kinek-kinek ez mást jelent: akit sokat bántottak, annak megbocsátania kell, aki viszonylagos jólétben él, annak adnia kell, aki a maga életét építgeti, annak nyitnia kell kívülállók felé, aki békességet talált, annak nyugtalanná kell válnia mások békessége miatt, és aki otthon érzi magát a világban, annak útra kell kelnie családjával és barátaival együtt az Isten országa felé, ahol Jézus igazi békessége várja őket.

A „jubileum” évezredek óta szoros összefüggésben áll ezzel az egyedüli igaz békével, mely szellemi természetű, és mely kizárólag irgalmasság által érhető el. A jubileum az „újrateremtés”, a „rekreáció”, a hetedik nap, a „szombat” ideje, amikor a dolgok visszaállnak az nekik eleve rendelt helyükre. Izrael népe minden hetedik évben megpihent, és minden hétszer hetedik év után az ötvenedik évben jubileumot tartott, amikor is a szolgákat felszabadították, a magántulajdont visszaszolgáltatták, a tartozást elengedték, a béreket kifizették végre még a rabszolgáknak is, és Izrael nem termelt, hanem az Úr gondjaira bízta magát, és ingyen élvezték a föld termését. Mindezt azért, mondja az Úr, mivel a föld az enyém, és Izrael minden fia az én szolgám: ezért szabadok és csak nekem szolgálnak.

Az Egyház az irgalmasságnak 7 testi és 7 lelki cselekedetét ismeri. Érdemes a jubileumi évben a napi imáink és elmélkedéseink tárgyává tenni, fejből megtanulni a felsorolást, és tökéletesedni azokban, amelyek már most is részei az életünknek, és kipróbálni azokat, amelyek távol állnak tőlünk. Boldog az, aki a szent évben ezekben növekszik és mind a 14 cselekedetet gyakorolja a Lélek indításainak megfelelően. (Zárójelben az én megjegyzéseim).

Az irgalmasság testi cselekedetei:

1. az éhezőknek ételt adni, (ha biztos nincs a környezetedben…, Kárpátalján találsz)

2. a szomjazóknak italt adni, (ugyanaz)

3. a szegényeket ruházni, (a plébániai karitász tud tanácsot adni)

4. az utasoknak szállást adni, (érdeklődj a papodnál, meg fogsz lepődni!)

5. a betegeket és (plébániádhoz tartozó betegek látogatása)

6. a börtönben levőket látogatni, (a börtönpasztorációhoz várják a segítőket!)

7. a halottakat eltemetni. (sok embert a papod egyedül temet, te menj vele imádkozni!)

Az irgalmasság lelki cselekedetei:

1. a bűnösöket meginteni, (vállalod-e a megaláztatást, ami azért jár, ha a bűnt néven nevezed?)

2. a tudatlanokat tanítani, (mikor tanítottál jóra valakit utoljára?)

3. a kételkedőknek jó tanácsot adni, (gondolkozz, imádkozz, és szánj időt, hogy mások javát keresd!)

4. a szomorúakat vigasztalni, (szánj időt a szomorúakra!)

5. a bántalmakat békével tűrni, (ne a jogaidat hangoztasd, mert Jézus sem tette; egyesítsd sérelmeidet az övéivel!)

6. az ellenünk vétkezőknek megbocsátani, (bármit tesznek veled, tudsz-e a megtérésükért és örök boldogságukért imádkozni?)

7. az élőkért és holtakért imádkozni. (Mikor csináltál utoljára búcsút?)  

Ferenc pápa a szeptember 1-én kelt levelében minden egyes ilyen cselekedethez a jubileumi búcsú elnyerésének lehetőségét köti. (Búcsú - mi az egyátalán?) Éljünk az irgalom minden lehetőségével az Egyház tanításának megfelelően, bátran, tevékenyen, szentül! Ne engedjünk a kísértésnek, hogy az irgalmasságunk „szimpatikus vélemények” hangoztatásában merüljön ki, igazi cselekedetek helyett!   

Kik a modern farizeusok?

Elterjedt vélemény, hogy a farizeusok utódai a szabályok és a törvények, vagy akár a tanítás hangoztatásáról ismerhetőek fel. Ennek a véleménynek egy jellemző folytatása pedig az, hogy velük ellentétben az igazi jézusi lelkületet őrzik azok, akik irgalmasan esetről esetre, emberközpontúan átértelmezik akár a Bibliát is, és nemhogy a bűnöst, de még a bűnt is vonakodnak elítélni a jóhiszeműség jegyében, „hiszen Isten mindent megbocsát”.

De kik is voltak igazából a farizeusok és a szadduceusok? A Biblián túl Josephus Flavius első századi zsidó történetírótól tudhatunk meg róluk sokat. A korabéli zsidó társadalmat alapvetően ez a két vallási csoport jellemezte. A farizeusok nagy gonddal megtartották az előírásokat, viszont elveszítették az igazság lelkét. Büszke emberek voltak, akik meghamisították a próféciákat a messiásról, és az isteni törvényeket a véleményük szerint értelmezték. A szadduceusok még nagyobb tévedésben voltak: a lélek halhatatlanságát is tagadták, és nem fogadták el a Szentírás egy jelentős részét.

A szadduceusokat csak néhány helyen említi Márk és Máté, míg a farizeusok ismételten előkerülnek. Máténál nyílt vád fogalmazódik meg ellenük: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Mentából, kaporból és köményből tizedet adtok, közben ami fontosabb a törvényben, az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget elhanyagoljátok. Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni” (Mt 23.23).

Aquinói Szent Tamás ezt a verset úgy kommentálja, hogy az Úr a farizeusokat nem a tized megfizetéséért feddi meg, „hanem csak azért mert figyelmen kívül hagytak más fontosabb, spirituális előírásokat. Viszont általánosságban, a szabályok megtartásával kapcsolatban, úgy tűnik, ezt hagyja meg nekik „Ezt meg kell tenni” a törvény szerint, ahogy Aranyszájú Szent János is írja” (Summa, II-IIae, q. 87 ad 3).

Szent Ágoston és Szent Bonaventúra is hasonló véleményen voltak. Az utóbbi a következőképpen jellemzi a farizeusokat: „Azok számítanak farizeusnak, akik magukat jónak tartják a külső cselekedeteik miatt, ezért nincsen bennük bűntudat”.

Jézus elítéli a farizeusokat, mert a szívükbe látott: bűnösök voltak, akik magukat szentnek tartották. Ám nem a tetteik miatt ítéli el őket, ugyanis ha igaz az, hogy a jó és igaz törvény szerinti tettek a jó szándék híján elégtelenek, akkor az is igaz, hogy a jó szándék a tettek nélkül ugyancsak elégtelen. Egyszóval a jóság és a szentség összetett, teljes, vagy ha úgy tetszik, többdimenziós voltát kéri számon a farizeusokon Jézus.

A farizeusokkal Jézus sokat foglalkozik, nagyon sokat; ami arról is árulkodik, hogy érdemesnek tartotta őket a vitára a szadduceusokkal szemben. A farizeusok soraiból valók Nikodémus, Arimateai József, és Szent Pál. Annás és Kaifás főpapok ellenben a szadduceusokhoz tartoztak. A farizeusok kemény és büszke konzervatívok voltak; a szadduceusok hitetlen progresszívek. Mind két fél egyetértett abban, hogy Jézus veszélyes a számukra.

Kik napjaink farizeusai és szadduceusai? Semmi esetre sem azok, akik hiszik az Egyház tanítását és szerető jó szándékkal ennek érvényi is kívánnak szerezni maguk és mások lelki üdvét szem előtt tartva. A neo-farizeusok névleg ragaszkodnak a katolikus hagyományhoz, ám azzal ellentétes gyakorlatokat akarnak bevezetni, míg a neo-szadduceusok azok, aki nyíltan meg akarják változtatni az isteni kinyilatkoztatás eredeti és katolikus értelmét. A mai farizeusok és szadduceusok elsősorban a családdal, a házassággal és a szexszel vannak elfoglalva.

Jézus a házasság felbonthatatlanságát hirdette, visszaállítván a természetjogot, amitől a zsidók Mózes engedélyével eltértek, ám Jézus azt mondja nekik, ez nem volt Isten tervébe illő: „kezdetben nem így volt”; sőt Jézus a házasságot szentségi szintre emeli, és természetfeletti valósággá teszi: „Amit az Isten egybekötött, ember szét nem válassza”. A mai farizeusok és a szadduceusok ilyen, vagy olyan okból kifolyólag, de elutasítják Jézus szavát, és a saját véleményükkel helyettesítik azt. Ők „irgalomnak”, „kísérésnek”, „egy pappal való párbeszédnek”, „püspöki hatáskörnek”, „belső fórumnak”, „az Egyház életébe való teljesebb beilleszkedésnek” nevezik azt, ami tulajdonképpen a hatodik parancs felfüggesztése, azaz házasságon kívüli szex. Az Egyház ezt mindig is halálos bűnnek tartotta, és mint minden más bűnre, erre is kizárólag csak Jézus Krisztus gyógyírét tudta alázatosan felmutatni, vagyis a bűnbánatot és a megtérést.

A Keresztelő nem keményszívűségből bélyegzi „viperák fajzata”-ként a farizeusokat és a szadduceusokat, és nem önigazultságból figyelmezteti keményen Heródest a házasságtörése miatt, hanem az Isten és a lelket iránti szeretetből tesz így – (ki merné ezt vitatni?). A képmutatók és a keményszívűek Heródes és a tanácsadói voltak, akik azt állították, hogy a bűnbánat nélküli házasságtörő állapota összeegyeztethető a Szentírás tanításával. Sőt, Jézus maga mondja, hogy az újraházasodás a mózesi korban, aminek végleg véget is vetett, a zsidók keményszívűségére vezethető vissza. Ma Mózes új tanítványai, a neo-farizeusok, az "irgalom" nevében a házasság intézményét csúfoló keményszívűséget hirdetik.

Akik a tanítást védik, nem a farizeusok és a szadduceusok, hanem II. János Pál, a Keresztelő, és az Úr követői.

http://www.corrispondenzaromana.it/farisei-e-sadducei-del-nostro-tempo/

Eretnek teológusok: készüljetek a keserű harcra! (New York Times)

Izgalmas csetepaté alakult ki a szinódust követően az egyébként teljesen liberális New York Times egyetlen katolikus újságírója és a Jezsuita Teológiai Akadémia között. Dióhéjban: Ross Douthat  (NYT) leeretnekezett egy a Kasper javaslat mellett elkötelezett jezsuita teológust, és az pedig minden intézményes tekintélyét latba vetve egy nyavalygó nyíltlevelet írt akadémikus kollégáival együtt a New York Times szerkesztőjének, hogy Douthat nem is teológus, így illetéktelen teológiai kérdésekben állást foglalni, továbbá bárkit bármiért leeretnekezni hallatlan barbárság, és egyébként is a NYT-tól többet várnának…

Douthat válasza a „tisztelt professzoroknak” hihetetlen éles, és megerősít abban az axiómában, hogy sose higgy a teológusoknak, az egyháznak higgy!, valamint jelzi egy kor végét, amikor is akadémiai magasságokban katolikus teológiaként bármit (értsd: protestantizmust, modernizmust, liberalizmust és ateizmust is) el lehetett adni bármifajta számonkérés nélkül. Eljöhet végre az az idő, amikor nem lesz végre szalonképtelen számon kérni teológusainkon és lelkipásztorainkon a Bibliát és a Katekizmust, mellyel mostohaként bánnak már évtizedek óta oly sokan közülük!

Ross Douthat (NYT) vs. James Martin (SJ)

Meglehet, hogy a mai eretnekek próféták, és az Egyház valóban fel lesz forgatva, és ezek az ellenvetések is el lesznek felejtve a hagyományos katolicizmus többi részével együtt. Ha ez így is lesz, az fogcsikorgatva fog eljönni, és nem csupán szép szavak és akadémiai tekintélyfitogtatás által. Ehhez keserves polgárháborúra lesz szükség. – fejezi be Douthat a cikkét. De vissza az elejére!

Douthat ezt írja:

… Tényleg nagy jelentőségű megosztottság figyelhető meg az Egyház legmagasabb szintjein is abban a kérdésben, hogy az elvált-újraházasodottakat Eucharisztiához szabad-e engedni, és ez mit is jelentene tulajdonképpen. … Ebben a vitában viszont egyedül a hagyományos álláspontot képviselőknek vannak jó érveik. …Egyrészt, ha az elvált újraházasodottak áldozhatnak, akkor az Egyház hagyományos tanítása arról, hogy a házasság felbonthatatlan, kiüresedik. Másrészt az Egyház tanításának a megváltoztatása ezen a ponton megrengetné az általánosabb katolikus nézetet is a szexualitásról, a bűnről és a szentségekről – és ezután a gyónáson keresztül jogosan kérhetnék az Eucharisztiát az együtt élő nem házas párok, az aktív homoszexuálisok, és a poligámiában élők is.

Majd így folytatja:

Mindez, ahogy önök megjegyezték (a professzorok), csak egy laikus újságíró véleménye, és éppen ezért próbáltam figyelmesen meghallgatni a tudományos fokozatokkal rendelkező teológusok érvelését a liberalizáció mellett. Három fő állítást figyeltem meg a mondanivalójukban. Az első az, hogy a változás pusztán pasztorális volna és nem tanításbéli, és mindaddig, amíg az Egyház mondogatja, hogy a házasság felbonthatatlan, addig semmi forradalmi nem történik.

Ez meglehetősen úgy hangzik, mint mondjuk az az állítás, hogy Kína nem is ment keresztül kapitalista fordulaton, csak azért mert továbbra is egy magát marxistaként beazonosító párt vezeti az országot. Nem: a politikában éppúgy, mint a vallásban is, ha egy doktrína a gyakorlatban kiürül, akkor az üres is, bármit is mondjon a hivatalos retorika.

Amikor ezt valaki felhozza, akkor a reformerek álláspontot váltanak, hogy talán ez a kérdés mégis doktrinális, de nem minden doktrína egyformán fontos, és amúgy is a katolikus doktrína fejlődik az idő múlásával.

Csakhogy a doktrína fejlődése elmélyíti az Egyház tanítását, nem pedig megváltoztatja vagy szembemegy vele. Ez az elv nyilvánvalóan sok további vitára adhat okot [hogy mi számít elmélyítésnek]. De eltörölni Jézus saját szavait a házasság és a szexualitás aligha csekély jelentőségű kérdéseiben egyértelműen nem organikus fejlődés és a doktrína elmélyítése, hanem „hátra arc”.

Ekkor jön a harmadik állítás [ami a professzorok levelének lényege volt]: „nem vagy teológus, nem értheted”. Valóban nem vagyok. De a kereszténység sem egy ezoterikus vallás, melynek az igazságai csak az akadémián megvilágosultak számára ismerhetőek. Ez a dinamikus érvelés (melynek a célja sem egyértelmű) azt a benyomást kelti, hogy a reformerek szándékosan alábecsülik a saját álláspontjuk jelentőségét, abban a reményben, hogy majd idővel a konzervatív katolikusok is beállnak a sorba.

De mi is az igazi álláspontjuk? Az, hogy bármi, ami katolikus, megváltozhat, ha eljön az ideje, és a doktrína „fejlődése” csak egy eszköz, hogy lépést tartsunk a nagybetűs Történelemmel, bármennyit hanyagoljunk is el mindeközben az Újszövetségből.

[…] Nyíltan megmondom célozgatás nélkül, hogy ez az álláspont eretnekségnek tűnik, az eretnek szó bármely értelmes definícióját véve.

Meglehet, hogy a mai eretnekek próféták, és az Egyház valóban fel lesz forgatva, és ezek az ellenvetések is el lesznek felejtve a hagyományos katolicizmus többi részével együtt. Ha ez így is lesz, az fogcsikorgatva fog eljönni, és nem csupán szép szavak és akadémiai tekintélyfitogtatás által. Ehhez keserves polgárháborúra lesz szükség.

Nos, hát kedves professzorok: üdv a csatatéren!