A torzítatlan szeretet és a fogamzásgátlás bűne

Dr. Vigh Szabolcs A GYERMEKVÁLLALÁS ÉS AZ EGYHÁZI ELVÁRÁSOK című cikkére szeretnék válaszolni, és azzal három alapvető ponton vitatkozni, ugyanis a cikk olyasmit ajánl katolikusoknak, amit Ferenc pápa "a szeretet eltorzításának" nevez.

1) Vigh egyrészt félremagyarázza Ferenc pápát és a házastársi szeretetre vonatkozó katolikus tanítást

2) Másrészt a szerző kizárólag a földi boldogulásról gondolkodik, és fel sem veti a gondviselés vagy a természetfeletti kegyelem szerepét, sőt még az igazság alapvető kérdését sem érinti  

3) Végül, az abortusz megelőzésének kérdéses módja a fogamzásgátlás, viszont az nem kérdés, hogy a fogamzásgátlás bűn-e 

1) Először is tehát Ferenc pápa és a katolikus tanítás: 

A szerző, azt hiszem, nem olvasta el elég alaposan Ferenc pápa Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdítását (AL), ha azt állítja, hogy "Ferenc pápa A szeretet örömében [AL] a fogamzásgátló szerekről egyáltalában nem beszél. Elődeinek erről szóló egyértelmű elítélését nem idézi". Ferenc pápa az AL 80. pontjában ezt írja a házassági aktusokról (és itt fontos, hogy nem a kapcsolat életre való általános nyitottságáról beszél, hanem az egyes aktusokról):

[...] a házassági aktus a nemzésre van rendelve a „saját természetéből kifolyólag”. A gyermek, aki születik „nem kívülről jön, mint valami ráadás a házastársak szeretetéhez, hanem annak a kölcsönös átadottságnak a szíve mélyéből fakad, mint annak gyümölcse és beteljesedése”. A gyermek nem a folyamat végén jön, hanem jelen van a szeretet kezdetétől, mint egy alapvető jellemzője, amit nem lehet megtagadni anélkül, hogy eltorzítanánk magát a szeretetet. A szeretet a kezdetektől fogva ellene van minden nyomásnak, hogy magába zárkózzék; nyitott a termékenységre, ami arra hívja, hogy felülmúlja önmagát. Ezért a férj és a feleség egyetlen nemi aktusa sem mondhat ellent ennek az értelemnek, még akkor sem, ha különféle okok folytán végül nem mindig fogan új élet belőle.

Ferenc pápa tehát nemhogy hallgat róla, hanem világosan megerősíti az Egyház fogamzásgátlás felett mondott ítéletét, mint erkölcsi rossz. Vigh Szabolcs utalásával ellentétesen az AL-ben lehivatkozott Humanae Vitae ezt így fogalmaz meg: 

Ez a Tanítóhivatal által többször kifejtett tanítás azon az Istentől alapított, feloldhatatlan kapcsolaton nyugszik, amely a nemi aktus egyesülés és termékenységet adó jelentése között fennáll, s amit az ember saját kezdeményezésével nem törhet meg. [...] Hasonlóképp elítélendő mind a férfiak, mind a nők akár időleges, akár végleges szándékos sterilizálása. Ugyanígy elítélendő minden olyan cselekedet, mely akár a nemi aktus előtt, akár közben, akár természetes következményeinek kifejlődése során, akár mint célt, akár mint eszközt azt szándékolja, hogy a fogamzást lehetetlenné tegye. A következő érveket sem lehet felhozni a házasélet szándékos terméketlenné tételének érvényesítése mellett: „két rossz közül a kisebbet kell választani”...

A magukat haladónak gondoló katolikusok kedvenc hivatkozási alapja, a II. vatikáni zsinat a Gaudium et spes című fejezetében, melyet Ferenc pápa az AL-ben szintén hivatkozik, így ítéli el a fogamzásgátlást:

A hitvesi szerelmet igen gyakran megszentségteleníti az önzés, a hedonizmus és a meg nem engedett fogamzásgátlás. [...] Egyház azonban figyelmeztet arra, hogy nem lehet igazi ellentmondás az élet továbbadásának és az igazi hitvesi szerelem ápolásának isteni törvényei között.

Ferenc pápa apostoli buzdítását nem elég kulcsszavakkal végigkeresni, "vajon szerepel-e benne a birth control kifejezés?"; nem szerepel, de az elítélése ott van mégis, és ezt a konkrét ítéletet, ti. hogy a fogamzásgátlás "a szeretet eltorzítása", nem mérsékli az az általános lelkiismereti szabadságra vonatkozó passzus, amit Vigh idéz az AL-ből. Ferenc pápa nem helyettesíteni akarja a hívek lelkiismeretét, hanem formálni akarja őket, méghozzá úgy, hogy a "haladó" katolikusok is felfogják az AL 80. pontját. Ferenc pápától gondolom ezt nem lehet zokon venni...

2) Földi boldogulás vs. örök élet

Vigh cikkében azon gondolkodik nyíltan, hogy a katolikus tanítás miért nem praktikus: arra keresi a választ, hogyan lehet "a mai világban elérni a boldogságot". Nos, materialista keretek között valóban nem praktikus a kereszténység, ám ahogy Ady mondja, "élet s halál együtt mérendő", és természetfeletti, evangéliumi keretek között értelmezve, mindaz ami kinyilatkoztatott igazság (esetünkben ez: a nemi aktus egyesülés és termékenység aspektusa Istentől alapított [HV,VI.Pál pápa]) végső soron a legeslegpraktikusabb dolog a világon, mert az örök életünk múlik rajta.

A már korábban is méltatott II. vatikáni zsinat ugyanott a következőket emeli ki a házassággal és a termékenységgel összefüggésben:

Mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy az ember életét és az életfakasztás feladatát nem lehet e világ kereteibe szorítani, mértékével mérni és csak ebből kiindulva értelmezni, hanem mindig figyelembe kell venni az ember örök rendeltetését is.

Az ember örök rendeltetése pedig, a tanítást karikatúraként beállító érvekkel ellentétben, nem az, hogy mindenáron tíz gyereke legyen mindenkinek. Sokkal inkább az, hogy engedelmesen elfogadja a gyermekeket, akikkel Isten megáldja, akár kevesebbet, akár többet ad, mint amire mi vágyunk. Továbbá az ember rendeltetése, hogy legyen hite a gondviselésben, hogy menni fog, sőt így lesz a legjobb, és mindenesetre ne forduljon "meg nem engedett fogamzásgátlás"-i eszközökhöz, melyek "megszentségtelenítik" a házasságát.

Nem utolsó sorban elég lekicsinylő, áldozatra és erényre alkalmatlan képet fest a mai férfiakról és nőkről az a vélemény, hogy a házasságon belüli absztinencia lehetetlen időszakosan vagy akár permanensen is. Végül is arról beszélünk, hogy nehogy bűnt kövessünk el, ami az örök életünket veszélyezteti! A mai emberek épp úgy alkalmasak az erényre és a hősiességre, mint az elődeink, de ehhez célra van szükségük, a mennyek országára, mint vágyott végállomás, és nem az orvosi és szociológiai statisztikák alapján előrejósolt bukásuk hangosztatására.

Az absztinencia lehetséges és pont. Házasság előtt, vagy a fogadalmas életben  is elvárjuk. Isten is elvárja. Néha a házasságban is el jöhet ennek az ideje. Egyesek mégis úgy beszélnek, mintha házasságban az intimitás szüneteltetése bűn lenne. De Istennek, az Egyház tanítása szerint, más fogalmai vannak a bűnről...

3) Abortusz ellen fogamzásgátlással?  

Nem tudom Vigh Szabolcs miért gondolja azt, hogy a fogamzásgálás engedélyezése csökkentené az abortuszok számát katolikus körökben. Mert ugye a katolikus körökről beszélünk! A nem katolikusok eleve tesznek az Egyház tilalmaira... Viszont, aki annyira tanítás hű, hogy nem él nehézség esetén sem fogamzásgátlással, az ugyan miért vetemedne abortuszra, amit még inkább tilt az Egyház? Ez a látszólagos józan paraszti észen alapuló fordított összefüggés az abortuszok száma és a fogamzásgátló módszerek megengedettsége között teljes értelmetlenség.

Vannak róla publikációk és statisztikák, hogy a fogamzásgátlás éppenséggel miért növeli az abortuszok számát, de nem látom értelmét ebbe belemenni, mert katolikusok között beszélgetünk erről, és a fogamzásgátlás minden körülmények között bűn az Egyház szerint, márpedig az abortusz bűnét nem egy másik bűn keblünkre ölelésével fogjuk legyőzni.

Végezetül, hogy ott fejezzem be, ahol a vitatott cikk kezdte: a jó családi életre szóló tanítás szerves részét a katolikus tanítás kéne hogy képezze, és nem egy divatos erkölcsi rossz dédelgetése. Szentségre és ha kell mártíromságra vagyunk hívva, nem pedig az elvek fölötti alkudozásra!

Ti írtátok: igazságot szeretetben!

Május elején ezeket a kérdéseket tettem fel nektek, és néhányan kedvesen válaszoltak is. Mivel nem emészthetetlen mennyiség jött be, és feltételezem, hogy kíváncsiak vagytok egymás válaszaira ezért névtelenül közzéteszem őket (némi kommentel). A beküldőknek külön köszönöm, és imádkozom hitetekért és küldetésetekért! 

KÉRDÉSEK: 

1) Mi a teendője a plébánosnak egy elvált újraházasodott hívével kapcsolatban (aktív szexuális kapcsolatban), ha az áldozni szokott, vagy megkérdezi áldozhat-e?

2) Mi a teendője a plébánosnak egy nem házas, de barátjával/barátnőjével köztudottan együtt és aktív szexuális kapcsolatban élő hívével, mondjuk a gitáros együttes egy tagjával kapcsolatban, ha az áldozni szokott, vagy megkérdezi áldozhat-e?

3) Mi a teendője a plébánosnak egy abortuszpárti politikus vagy egy abortuszokat végző nőgyógyász hívével kapcsolatban, ha az áldozni szokott, vagy megkérdezi áldozhat-e?

4) Mi a teendője a plébánosnak egy protestáns kereszténnyel kapcsolatban, aki a templomába jár, ha az áldozni szokott, vagy megkérdezi áldozhat-e?

5) Mi a teendője a plébánosnak egy olyan hívével kapcsolatban, aki nyíltan/akár büszkén is hirdeti, hogy nem hisz egyet az Egyház dogmái közül (pl. a búcsúk hatékonyságát), ha az áldozni szokott, vagy megkérdezi áldozhat-e?

EZT VÁLASZOLTÁTOK:

1) Mindegyik esetben, tilos megáldoztatni, mégpedig azért, mert az áldozása szentségtörő lenne, amivel csak rontanánk helyzetén gyarapítva bűnlajstromát. Az irgalmasság gyakorlása jelen esetben a bűnösök megintése, vagyis tájékoztatni arról, miképp engesztelődhet ki Istennel (radikális szakítás a bűnnel, elszánja magát arra, hogy letér bűnös útjáról, meggyónja bűneit). Ezáltal szentségi életet élhet ( rendszeres gyónás, áldozás), és kell is éljen ha elhatározásához hű akar maradni, ha ebben kitart üdvözül, ha nem teszi meg és nem bánja meg bűneit (radikális szakítás elhatározása) elkárhozik. (Akármennyire is keményen hangzik, ez igaz, ez Jézus, és ezt többet kéne hallanunk, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a jézusi módszer (üdvösség és kárhozat: válassz!) jól hat az emberekre). A kárhozat felé vezető úton vezetni valakit nem irgalmasság hanem a legördögibb gonoszság. Aki így tesz az ördög barátja és harcostársa a lelkek romlására. 

2) Kedves Miklós! 

Mindenek előtt szeretném megköszönni a munkáját. Ez a honlap volt sokáig az egyetlen magyar nyelvű eligazodási pont az Egyház tragikus zűrzavarában! Adjon Isten Önnek rendíthetetlen hitet, erőt és bátorságot, ehhez a misszióhoz! (Köszönöm, imádkozzon értem!)

A pályázatra a válasz: 

Természetesen a plébános egyik esetben sem szolgáltathatja ki az Eucharisztiát . 

Szembesítenie kell őket az Egyház hiteles tanításával, segíteni nekik a növekedésben. és imádkoznia kell az üdvösségükért. Röviden: gyakorolnia kell az IRGALMASSÁGOT! 

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Amen

3) Tisztelt Szerdahelyi Miklós (atya?), (nem, csak egy lelkes katolikus, aki hallgatott a IIVZS óta folyamatosan érkező felszólításokra, hogy felelősségünk van az evangelizációban)

32 évesen elvált, 33 évesen megkeresztelkedett, azóta leányát egyedül nevelő soha újra nem házasodott - nő vagyok. 

A blog kérdéseire szeretnék reagálni. 

  1.) Azonnal le kell ülni vele és elmagyarázni neki, hogy mi a szentségi házasság fogalma, miért nem járulhat az oltáriszentséghez, valamint megerősíteni őt abban reményben, hogy Isten így, ebben az állapotában is szereti őt és vágyik a közelségére, hiszen Ő a bűnt veti el, de a bűnöst szereti. Továbbá fel kell vázolni előtte a választás lehetőségét az eucharisztia vételét illetően, hogy milyen feltételek mellett teheti ezt meg? (Bölcs és praktikus) 

  2.) Nem áldozhat. Pont. (.)

  3.) Kizavarnám a templomból is. Egy politikus, orvos nem éppen a tudatlan köznép képviselője. Nyilván tisztában van saját értékrendje és tettei súlyával. Imádkozni lehet értük. (Én azért beszélgetnék velük, hátha nem kell kizavarni, de ha mégis, akkor nagy örömmel, izé, szent haraggal :D)

  4.) Elmagyaráznám protestáns testvérünknek, mi különbözteti meg egyházainkat egymástól és mi a szentség fogalma és lényege. Valamint biztosítanám róla, hogy hiába veszi magához az oltáriszentséget, maximum egy ostyát fog lenyelni. (Ez itt pontatlan, mert az Eucharisztia valóban Krisztus teste, ezért lehetséges meggyalázni pl. a hitetlenül vétellel, egy protestáns, aki nem hisz a valóságos jelenlétet, szentséget tör).  

  5.) Megkérném, hogy vegyen részt minél több dicsőítő, hálaadó összejövetelen és imádkozzon a hit kegyelméért. 

Köszönöm a lehetőséget. 

4) Szerintem a válasz mindegyik kérdésedre: ne áldozzon az, aki bűnben él. Lehet bűn nélkül élni, legalábbis a jóra törekedve, nem megalkudva, de el-el bukva, gyónva-áldozva. (Lehet.)

Szerintem nemcsak ez a kérdés fontos. Amin elgondolkodhatnál (velem együtt), az az, hogy Jézus hogyan viselkedhetett Júdással? Milyen "pályaívet futott be" Júdás Jézus mellett a meghívásától a haláláig. Miért tűrte meg maga mellett Jézus Júdást, miközben "tudta, mi lakik az emberben"? Mit akart ezzel üzenni? Mi lakhatott Júdás lelkében? Milyen lehetett Júdás személyisége? Miért bukott el Júdás? Hihetjük-e, hogy Isten üdvözítheti Júdást is? (én hiszem) Mit üzen Isten Júdás által nekünk? Hogyan kell szeretni a bűnös embereket? Hogyan kell bűntelennek maradni a bűnös világban? Kiket és milyen helyzeteket kell elkerülni, ahhoz, hogy kegyelmi állapotban maradjunk? Jézushoz kell-e abban is hasonlítanunk, hogy együtt "eszünk" a bűnösökkel? Azaz nem kerüljük el őket, hanem velük vagyunk, de nem vétkezünk. Hogyan kell ezt jól csinálni? (Ez az amire nincs recept, de a szeretet nem mondhat ellent a szeretetnek. A kísérő nem viheti szentségtörésbe a kísért személyt.)

Egy dolog betartani és betartatni a szabályokat, és egy másik dolog gyógyítani a világ sebeit. (A kettő sok esetben ugyanaz). Jézus orvos volt. A lélek orvosa. A bűnösök szerintem akkor fognak igazán megtérni, ha megtapasztalják azt, hogy közösséget vállalnak a "bűntelenek". De hát senki se bűntelen! 

Akit csak logikai úton és a pokollal való fenyegetéssel térítenek meg, az félelemből lesz keresztény. Ez is több, mint a semmi, de kevés. (Tényleg több.) A szíve mélyéből kell megtérnie mindenkinek. Ehhez az kell, hogy azt tudd mondani a fent említett bűnösöknek, hogy én látom benned is a jót, mert Isten jónak teremtett téged, és nincs az a bűn, ami teljesen kioltaná a Lelket bennünk. (!) A földi életben mindenkiben van jóság, még ha nagyon mélyre is temeti magában. Ezt kell megszólítani. 

5) A plébánosnak azt kell tennie, ami a katekizmusban van, de szeretettel és személyes elbeszélgetesek keretében elmagyarazni, hogy mit miért nem, mert nagy a tájékozatlansag is. Esetleg továbbra is figyelemmel kísérni ezeknek az embereknek a sorsát. Mivel plébánosok nagyon túlterheltek, ezt a hívők bevonásával is meg lehetne tenni. (Egyetértek mindennel)

6) Elvált, új kapcsolatban élőként mondom: az Egyház kövesse Krisztus tanítását. (Félve és megrendülve írom, de hiszem, hogy Isten megadja a keresztjeink viseléséhez az erőt, és a megtéréshez a kegyelmet. Imádkozom hogy tanítás megértését a bűnnek való ellentmondás kövesse!) 

A helyes értelmezésért pedig imádkozom. 

7) A plébános akkor gyakorolja tökéletesen az irgalmat, ha elmondja Krisztus és az Egyház igaz, évezredek próbáját kiállt tanítását és annak végrehajtását maximálisan megköveteli (szentgyónás, bűnös életmód feladása), mielőtt kiszolgáltatná az Oltáriszentséget. Ha a bűnhöz asszisztálunk az nem irgalom, hanem botrány! A Krisztusi tanítás értelmezése nem lehet szavazás vagy közvélemény kutatás tárgya, ugyanis az tökéletes és örök érvényű! (..és pont). 

8) (És találtam még egy beküldést.) Szerintem mindegyik esetben meg kell tagadnia az Oltáriszentség kiszolgálását , de meg kell magyaráznia miért teszi ezt ,és segítséget nyújtani ha valaki változtatni akar.

Ha bárkit valamiért kifelejtettem volna, elnézést! (Akkor biztos nem a megjelölt válaszadási felületen keresztül írt nekem...). Nekem nagyon tanulságos és megerősítő tapasztalat volt a véleményeteket olvasni. Hálás vagyok érte, és már tudom is mi lesz a következő dolog, amiről megkérdezlek titeket, mert tanácsra van szükségem. :D

Ferenc pápa csak részben javítja saját megjegyzéseit: "a szentségi házasságok nagy többsége semmis" és "az együttélések igazi házasságok, mert hűségesek"

Ferenc pápa csütörtökön többek között, azt mondta, hogy "a szentségi házasságok nagy többsége semmis" és "az együttélések igazi házasságok, mert hűségesek". Másnapra a vatikáni honlapon egy olyan leirata jelent meg a beszédének, ami már csak a házasságok "egy részét" nevezte semmisnek. Ez érthető módon a cenzúra gyanúját vonta maga után, mármint hogy a vatikáni sajtó iroda szépíteni akar, ezért cenzúrázza Ferenc pápa botrányt keltő megjegyzéseit. Azonban Lombardi atya, vatikáni sajtószóvivőtől pénteken megtudtuk, hogy a pápa maga hagyta jóvá a javított szöveget, és hogy ez teljesen normális így.

Kérdés, hogy ez a javítás most mindent jóvátesz-e, és megnyugodhatunk-e? Aligha. 

1) Ferenc pápa állítólag nem először mondja, hogy "a házasságok fele", vagy "nagy többsége" érvénytelen, ezért valószínűleg ezt komolyan is gondol valami hasonló arányt, még most ha visszakozik is. 

2) A vatikáni honlapon megjelent leirat sehol nem jelzi, hogy javítást tartalmazna, sehol egy lábjegyzet vagy zárójeles megjegyzés, hogy ez nem pontosan az, ami elhangzott. Ezek a leiratok annyira a szöveg eredetiét hivatottak visszaadni, hogy még a pápa viccei, be nem fejezett mondatai, nyelvtani hibái is benn vannak. Ezek mellett nem lehivatkozni tudatos utólagos belejavításokat, ráadásul épp sajtóbotrányt keltő részekkel kapcsolatban, nem tűnik etikusnak.

3) Egy ilyen alacsony szinten, kényszerből beismert javítás (Lombardi atya részéről, aki kérdésekre válaszolt), amiről már századannyi ember sem értesül, mint az eredetileg kimondott pápai szavakról, nem tesz jóvá semmit. Ha a pápa eredeti megjegyzései a hívek lelki kárára vannak, akkor arra nem megoldás, hogy esetleg van némi okunk feltétezni  (nekünk, akik nem csak a címszavakból tájékozódunk), hogy a pápa magánvéleménye mégsem egyezik a nyilvános szavaival, amit a sajtó már szertekürtölt jó hiszemmel (magyarul pl. itt). Explicit pápai helyesbítésre volna szükség hasonló sajtónyilvánosság mellett, mint az eredeti megjegyzései.

4) Lombardi atya szavai arról, hogy a pápa jóváhagyta a változtatásokat nem zárják ki azt a lehetőséget, hogy Ferenc pápa olvasás nélkül aláírta a javított szöveget. Amíg a pápa maga nem helyesbít szóban vagy írásban, addig én személyesen semmilyen hitelt nem adok a sajtó irodájának ezzel a helyesbítéssel kapcsolatban. Engem az érdekel, az aggaszt, az nyugtatna meg esetleg, ha tudnám, hogy a Szentatya mit gondol, és ezzel kapcsolatban Lombardi atya szavai teljesen jelentéktelenek.  

5) A pápai beszédről megjelent leirat csak töredékét javítja ki a problémás megjegyzéseknek. 

- A "nagy többségében érvénytelen házasságokat" a házasságok "egy része érvénytelenre" változtatták ugyan, de ez az üzenet így is-úgy is csak a hűtlenségbe torkolló széles utat kínálgatja azoknak, akinek épp lelki támogatásra és a szentségekben való kitartásra volna szükségük. Akinek a házassága épp nehézségekkel küzd, az úgy is bele látja majd magát a "nagy többségbe",  vagy az "egy részébe" - egyre megy. Ferenc pápa félő, hogy apránként feladja a katolikus tanítás évezredes elvét, hogy az Egyház mindig a házasság védelme mellett áll ki, mindig jóhiszeműen az érvényességet feltételezi, amíg explicit bizonyíték nincs az érvénytelenségre.

 - Ferenc pápa együttélésekre vonatkozó megjegyzéseit, miszerint azok igazi házasságok volnának, és a házasság kegyelmeiből részesülnek, nem lehet/nem tudom jól érteni.  Ez a pont nem lett javítva, úgy látszik ez vállalandó... Ezt összerakva az előző ponttal tehát  a szentségi házasságaink többségében semmisek, míg az együttélések, ha hűségesek, igazi házasságok és kegyelem forrásai...

A kialakult helyzet zavaros és zavaró.

Azonban a helyzet súlyosságát fontos nem túldimenzionálni, és olyan következtetésekre ugrani, amik mondjuk a pápa legitimitását kérdőjelezik meg: Ferenc pápa a pápa, még ha zavart kelt is. Szerencsére, mint tudjuk, sem a rögtönzött megjegyzések, de még a pápai prédikációk sem képezik részét a rendes tanítóhivatalnak, vagyis amit Ferenc pápa mond ilyen körülmények között, azzal nem kell egyetérteniük a hívőknek, nem számít semmilyen szinten hitetlenségnek vagy intellektuális engedetlenségnek, ha a katolikus legyint rá - mégis mélységesen szomorú, ha a legjobb, amit a hívő tehet az, hogy legyint a Szentatya szavaira. 

Edward Peters kánonjogász blogján a következőképpen értékeli az elhangzottakat (összefoglalom).

Két évvel ezelőtt arról voltam kénytelen írni, hogy Kasper bíboros állította, hogy a pápa mondta neki, hogy a házasságok fele érvénytelen. A helyzet most még rosszabb: a pápa állítja, hogy a szentségi házasságaink nagy többsége semmis. 

Fontoljuk meg: A házasság az ember természetes kapcsolati állapota, melyet Isten alkotott azért, hogy majdnem az összes felnőtt így élje le az életét. Isten megáldja és támogatja a házasságot, és a szentségi házasság esetén Jézus különleges kegyelmeivel is munkálkodik. 

Azt állítani, hogy a szentségi házasságaink nagy többsége semmis, annyit tesz, mintha azt mondanánk, hogy az emberek többségének nem sikerült a legalapvetőbb emberi állapotba belépnie, és nem sikerült érvényesíteniük maguk között azt a szentséget, amit Krisztus arra rendelt, hogy támogassa őket. Az Egyház ilyen mértékű     szentségi sikertelensége felérne a nukleáris tél házassági megfelelőjével. Szavak nélkül hagy a gondolat, hogy aki bármit is tud a kereszténységről, hogyan gondolhatja az emberi természetet ennyire romlottnak és Krisztus szentségeit ennyire impotensnek, hogy a nagy többség még megházasodni sem volt képes. 

A kijelentés igazságtartalmán túl, önmagában az is elképesztő, hogy milyen romboló hatása lesz eme állításoknak a nehézségekkel küzdő házasok körében, akiknek épp akkor, amikor lelkierőre és szentségi bátorításra volna szükségük, a reménytelenség köveit ajánljuk - "a házasságod valószínűleg úgy is érvénytelen, minek erőlködnél". 

Azzal kapcsolatban, hogy a házasságok akár csak jelentős része is érvénytelen volna, én azt gondolom, hogy kizárt dolog, hogy az emberek többsége ne értené a házassági fogadalmainak a lényegét. Minden egyéb szempontból az emberek túlnyomó többsége funkcionális felnőtt, és elképesztő az a gondolat, hogy épp ez az egy kivétel van, a házassághoz szükséges érettség, amiben értelmi fogyatékos gyerekekként viszonyulnánk a felnőttek nagy többségéhez.

Gondolj bele, az emberek állásban vannak, autót vezetnek, szerződnek egymással, pereskednek, barátkoznak, betartják a törvényt, vagy ha nem, akkor az esetleges büntetések tudatában vannak, gyereket nevelnek, ja és a II vatikáni zsinat óta felnőtt és érett hittel rendelkező keresztény emberek korát éljük - állítólag. Nos nem lehet egyszerre két irányba menni.

Ha felnőtt keresztények vagyunk nagy többségben, akkor a házasságaink érvényesek, és lelki üdvünkkel felelünk a házastársunkhoz való hűségünkért. Ha pedig fogyatékos gyerekek vagyunk, aki még házasodni sem képesek, akkor el a "felnőtt keresztények vagyunk" szlogenjével, és vissza IIVZS előtt gyakorlatok jelentős részéhez.

Ferenc pápa együttélésekre vonatkozó megjegyzéseire nem találok semmilyen magyarázatot. Jézus és az Egyház az ellenkezőjét hirdeti, ezért én is.  

A katekizmus nem változott, a kánonjog nem változott, minden jóhiszemű katolikust ugyanazok a bölcsen átgondolt és évszázadok próbáit kiálló szabályok vezetik továbbra is. De vajon a katekizmus meddig marad érintetlen az Amoris Laetitia kórtól? Egyes teológusok már a katekizmus átírását szorgalmazzák.

A radikáis iszlám újabb 50 életbe kerül a nyugaton: orlandói terrortámadás

Június 12-én Omar Mateen (29) egy orlandói homoszexuálisoknak fenntartott éjszakai szórakozóhelyen körülbelül 50 embert ölt meg, és további 53-at megsebesített, mielőtt a rendőrség lelőtte volna.

Mateen a támadás közben "Allah akbar"-t kiabált. A CNN forrásai szerint az afgán fiatalember rendelkezett ISIS kapcsolatokkal.

A rendőrség szerint jól előkészített támadásról volt szó, nem hirtelen felindulásról. Bővebben itt.

Katolikusként a következő feladatok várnak ránk ismét ebben a nehéz világpolitikai helyzetben:

1) Imádság, szeretet, remény. Elsődleges kötelességünk, hogy imádkozunk mind az áldozatok, mind az elkövető lelki üdvéért. Isten látja a homoszexuális bárban mulató emberek és a muzulmán terrorista lelkét: hátha van mentségük az életükre és a cselekedeteikre, hátha a lelkük mélyén keresték és szeretik Istent. Ha valami még parázslik a lelkükben, amit életre tud lehelni az Isten szeretete, azé az Istené, aki a kínhalálig is elmegy, hogy megmentse az embert saját magától és bűneitől. Bárcsak...

2) A halál kultúrájának megtérítése. A halál kultúrája mi (a poszt-keresztény nyugat) vagyunk Szent II. János Pál szerint. Fel kell végre ébrednünk a béke álmából, és szagolni a lelki halál bűzét magunk körül. Fel kell ismernünk, hogy távolról sincs minden rendben, sőt háborúban állunk: mivel Jézus háborúban áll a halál kultúrájával. Fel kell ismernünk, hogy milliók lelki üdvébe került talán már most is, hogy az előző két-három generációnyi katolikus mulasztásai miatta kultúránk nem keresztény többé. Fel kell ismernünk, hogy felelősséggel tartozunk a kultúra megváltoztatásáért. Gondoljatok bele, hogyha ez a robbantás egy katolikus szentségimádáson követelt volna 50 áldozatot? Akkor most 50 vértanút ünnepelnénk...

3) Az iszlámhoz kötődő kultúra, mint veszélyforrás. Ez a pont, az előzővel szemben, nem is a vallásról szól, hanem arról, hogy a kultúrák nem egyelőek, és ennek vannak számításba veendő következményei. Küzdenünk kell minden civil és demokratikus eszközzel a progresszív-balos világnézet ellen, mely minden kultúra egyenrangúságát hirdeti, és nem átall egyenlőséget vonni minden muzulmán atrocitás után a kereszténység és az iszlám között. Keresztények sehol a világon nem robbantanak, lövöldöznek vagy végeznek ki embereket vallási okokból, miközben az iszlám követői számos helyen és rendszeresen. Ennek a terrorcselekménynek sincs semmi köze a keresztesháborúkhoz, de biztos vagyok benne, hogy mint korábban is mindig, most is a progresszív prófétáktól hamarosan megtudjuk, hogy mégis miért épp olyan rossz a kereszténység is, mint az iszlám (ami tulajdonképpen fantasztikus mindennek ellenére is), és hogy miért csak egy pszichopatát kell a terroristában látnunk, és nem egy muzulmánt, aki vallási meggyőződésből mészárolt. (A keresztesek bezzeg azok keresztények voltak, és ma is minden keresztény szégyellje magát miattuk, miközben a mai iszlamista terror ellenére is a muzulmánok csak járjanak emelt fővel). Ismétlem, nem vallásról önmagában van szó ebben a bekezdésben, hiszen mind tudjuk, hogy vannak rendes muzulmánok is, hanem a különféle vallásokhoz kapcsolódó kortárs kultúrákról, és arról, hogy egy keresztény ember vallási indíttatású terrorkockázata konkrétan nulla, míg egy muzulmáné nem nulla, és ez egy kockázati faktor, amit a személyes és nemzeti önvédelembe bele kell faktorálni. Ennek a kockázati faktornak a reális felmérését akarja elvenni tőlünk a progresszív bal ideológiai alapon, mert számukra elvi kérdés, hogy a kultúrák egyelőek. Nem azok.

Szent család: 3 fivér, mind pap

A mai komoly paphiány idején egy wisconsini család mindhárom fiával hozzájárul a probléma megoldásához. A Strand testvérek, Luke, Vincent, és Jake mind válaszoltak az Úr hívására, és a Katolikus Egyház papjai lettek.

Szüleik egyáltalán nem számítottak erre. Édesanyjuk, Bernadette Strand, azt mondta, hogy teljesen meglepte, amikor fiai egymás után jöttek, és valami fontosról szerettek volna beszélni velük.

A nagymama, Ruth, reménykedett ugyan, és beszélt is róla, hogy talán egyiküknek hivatást ad a Jóisten. Viccre vették: "jól van, nagymama!". Aztán ez lett, ami a képen is látható:

Imádkozzunk a papokért, a formálódó papi hivatásokért, és azért is, hogyha a mi gyermekünket hívja az Úr, akkor ebben támogatni tudjuk!

Női papok a Vatikánban (és nem Ferenc pápa engedte be őket)...

Azt már majdnem megszoktuk, hogy semmi sem szent, ami 2013 tavasza, azaz Ferenc pápa megválasztása előtt történt - minden lerágott, eldobott csont újra az asztalra kerül -, de úgy tűnik, már az sem tekinthető lezárt kérdésnek a Vatikánban, amit maga Ferenc pápa zárt le. A tartalom nélküli és parttalan hurrá-progresszivizmus egy újabb fejezetének lehetünk szemtanúi, melynek káoszos hullámai épp az Isten által létrehozott kizárólagos férfi papságot tépázzák. 

Köztudott, hogy Ferenc pápa nemrégiben felvetette a női diakonátus lehetőségét, és egy ezt megvizsgáló bizottság felállításáról is beszélt. Tudni kell háttérnek egyrészt, hogy a szentségi diakonátus az egyházi rend (papság) első fokozata, ezért kizárólag férfiak vehetik fel - noha az első századokban valóban léteztek női diakónusok, akik azonban nem voltak felszentelve. Ferenc pápa maga is mondja, hogy "az Egyház életében az állandó diakónusnők a szerzetes nővérek".  Másrészt tudni kell, hogy egy bizottság már megvizsgálta a női diakonátus lehetőségének a kérdését a 2000-es évek elején, és a szakértők egyértelmű különbséget állapítottak meg a történeti diakónusnők és a jelenlegi állandó diakonátus között, vagyis nincs történtei precedens, nincs hagyomány, hogy ma felszentelt női diakónusok lehetőségéről beszélgessünk.

Fontos továbbá tudni, hogy Ferenc pápa nem női papokról beszélt, hanem esetleges női diakónusokról, az első századok mintájára, akik inkább a mai szerzetesnővérekre hasonlítottak, mint a mai állandó diakónusokra. A női papság kérdését elődei után Ferenc pápa is vitán felül állónak nevezte az Evangelii Gaudium apostoli buzdítása 104-es pontjában:

A férfiaknak fenntartott papság – mint az Eucharisztiában önmagát odaadó vőlegény, Krisztus jele – olyan kérdés, mely nem vitatott.

Azt hogy a női papság lerágott csontja mégis az asztalon van, inkább, mint bármikor korábban, nevezzük nevén: nyers engedetlenség az Egyház tanításával és a pápai hivatallal, és szégyenteljes tiszteletlenség Ferenc pápa személyével szemben.

Azonban térjünk vissza Ferenc pápa diakónus nőkkel kapcsolatos spontán vagy tervezett (ahogy tetszik) megállapításaihoz, melyeket legtalálóbban egy mérges "katolikus" feminista szavain keresztül értékelhetjük:

Ferenc pápa mesterien csinálja, hogy mindenkinek mindene legyen, rögtönzött megjegyzéseivel progresszívnek hat, mégsem változtat meg semmit, ha a konkrét egyházi szabályokat vesszük.

Ebben az esetben [női diakónusok] a pápa nemcsak játszik a tömegeknek, hanem egyenesen felülteti őket. A pápa azt mondja, hogy a felszentelt női diakónusok kérdése tisztázatlan, és a Hittani Kongregáció egy bizottsága majd tanulmányozza a kérdést.

Remek! Azt gondolom, hogy a tanulmányozást a saját 2002-es riportjukkal fogják kezdeni, aminek a konklúziója az, hogy "a korai egyházban nem volt egyenlőség a női és a férfi diakonátus között".

Utána a Hittani Kongregáció előveszi majd a Papság és diakonátus című könyvet, melyet Gerhardt Müller bíboros, a kongregáció jelenlegi prefektusa írt, és aminek a konklúziója ugyan az.

Mi a lényeg? Az, hogy ez a kongregáció, ezzel a vezetéssel soha nem fog teológiai alapot találni a felszentelt női diakonátus megvalósitására.  

A "katolikus" feminista hölgynek többnyire igaza van olyan apróságokat leszámítva, hogy nem tömegek óhajtják a női diakónusokat, hanem csak néhány száz tiszteletlen lázadó, illetve, hogy nemcsak a jelenlegi "vezetés" véleménye, hogy az Egyházban soha nem léteztek felszentelt női diakónusok, hanem ez történelmi tény. Viszont azzal kapcsolatban, hogy nem lesz változás a szabályokban, illetve, hogy Ferenc pápa inkább árt, mintsem használ az ilyen megnyilvánulásaival, valószínűleg igaza van a feminista hölgynek.

És akkor térjünk rá a nők pappá szentelésének kérdésére, mert noha erről most senki nem beszélt, sőt legutóbb 2013-ban maga Ferenc pápa jelentette ki, hogy lehetetlen, mégis a történtek után természetesen ennek is ázsiója van, és mivel a "katolikus" progresszíveknek (legyenek akár vatikáni tisztviselők) semmi sem szent, így az se, amit Ferenc pápa határoz.

A "Nők Pappászenteléséért Világszervezet" tagjai, a múlt héten Rómában tüntettek, és befolyásos vatikáni hivatalnokok ahelyett, hogy a megtérésre, bűnbánatra, és hazatérésre szólították volna fel őket, inkább kiadták nekik az Angyalvárat a nyilvános tüntetés megtartására, és a szakrális transzvesztitizmus perveriójának hódolók csoportja (a "felszentelt" papnők) még jegyet is kapott a pápa jubileumi miséjére, melyet a papságért mutatott be. Micsoda véletlen egybeesések vannak eme lobbitevékenység körül...

Az érvénytelen felszentelésen átesett nők szervezete egyébként egy petíciót is beadott a pápának, hogy vonja vissza az automatikusan beállt kiközösítésüket. Ez persze nem fog megtörténni, de hogy ilyen willkommenskultur fogadja a hitletéteményt tudatosan romboló, annak ellenszegülő szakadár kisebbségeket, precedens nélküli.

Ferenc pápa, noha nincs rá semmilyen bizonyíték, hogy ezt pártolná, mégis az általa kialakított média- és közhangulaton keresztül sajnos bátorítólag hat a progresszív szélsőségesekre. Továbbá a probléma forrása időben sem ebben a pontifikátusban keresendő, ugyanis II. János Pál volt az, aki szinte egyidőben azzal, hogy végérvényesen lehetetlennek nyilvánította a nők pappá szentelését az Ordinatio Sacerdotalis-ban, kiadott egy kis füzetkét, melyben engedélyezte a női ministránsokat. Ez körülbelül olyan, mintha egy fiú azt mondja egy lánynak, hogy sosem fogja elvenni feleségül, majd hozzáteszi, hogy azért még járhatunk...

Ahogy G.K. Chesterton mondta, az ember csak egy szögben tud egyenesen állni, az összes többiben csak elesni tud. A természeti/történeti tényeket és az isteni törvényeket semmibevevő hurrá-progresszivizmus nem a női diakónusokról, se nem a női papokról szól, hanem minden szabály és minden különbségtétel hatályon kívül helyezéséről, végső soron a relativizmus és a szubjektivizmus diktatúrájáról. A hurrá-progresszivizmus, mivel nem képes kijelenteni, hogy "ezt szeretnénk, mert ez igazságos, és ami ezután jön, az nem kell, mert nem igazságos", hanem céljait dinamikusan változtatja a divatoknak megfelelően, ezért tartalom nélküli és parttalan; tartalommal mindig a divat tölti meg. És ugyanezért nem szabad egy kisujjnyit sem engedni ennek a sekélyesítő ideológiának - ha ezt a leckét még nem tanultuk volna meg.