A gondolatok és adatok konkrétan a német
egyházzal kapcsolatban fogalmazódtak meg, de a tanulságok érvényesek egész
Európára, sőt azon túl is.
„Hol
találkozhatunk manapság olyasmival, hogy például a Karitasz dolgozói
örvendeznek – vagy egyáltalán törekszenek rá – hogy az emberek, akiknek a
gondjukat viselik, például, hagyják magukat megkeresztelni, […mert a Katolikus
Egyház alkalmazottai] tudják, hogy a keresztség fontos eleme a Krisztushoz
tartozásnak?”
A kérdést Stefan
Oster, Passau püspöket teszi fel a July
22-i Facebook üzenetében. Teszi ezt
annak kapcsán, hogy 1960 óta a templomba járó katolikusok aránya ötödére(!) esett,
miközben az egyházi alkalmazásban lévők száma pedig meghétszereződött(!)
Németországban, elsősorban a karitatív szférában alkalmazottak miatt. A német
egyház nagyon közel van az emberekhez, a bajbajutottakhoz, a szegényekhez és a
betegekhez, írja a püspök, de ennek úgy látszik köze sincs az evangelizációhoz,
a hit átadásához, és a hit öröméhez sem.
Az a naiv elgondolás, miszerint a jó cselekedetek és
az életpélda önmagában (szavak és explicit evangelizáció nélkül) Krisztushoz
vezetnék az embereket ezúttal is elbukik a tények talaján; amellett ez az
elgondolás, hogy az Egyház tanításának is ellent mond. Szent VI. Pál az
Evangelii Nuntiandi (1974) kezdetű apostoli buzdítása 22. pontjában így
fogalmazza ezt meg:
„A kifejezett
hithirdetés is szükséges:
Hosszabb távon
azonban az élet legszebb tanúságtétele is kevés, ha nem kíséri és igazolja az,
amit Péter apostol így fejez ki: „Adjatok számot reménységetekről”[52]. Ezt a
reménységünket ki kell fejteni a Jézus Krisztusról szóló világos, egyértelmű
beszéddel. A Jó Hírt, amelyet először az élet tanúságtétele mutatott be,
előbb-utóbb az élet igéjével is hirdetni kell. Addig nem lehet szó teljes
értékű evangelizációról, amíg nem hirdetjük a názáreti Jézusnak, Isten Fiának
nevét és tanítását, életét és ígéreteit, Országát és misztériumát. „
Ám a passaui püspök valami még aggasztóbbra
hívja fel a figyelmet: az Egyház büfé-katolikusok (értsd: amolyan „a maguk
módján hívő katolikusok”) tömegeit foglalkoztatja, akik nem lelkesek a
hitükért, nem is ismerik, sőt, sokszor nyílt ellentmondásban vannak a katolikus
hittel, válogatnak a tanítások között, továbbá sokan nem járnak misére, és nem imádkoznak stb… Így aztán nem
csoda, hogy karitatív munkájuk ellenére sem vonzanak új megtérőket az Egyházba.
A Oster püspök úr panasza az általános
kórkép mellett a Német Püspöki Konferencia által idén megszavazott egyházi
munkatörvényre vonatkozik, amely az eddigiekhez képest is jelentősen csökkenti
az elvárásokat az egyházi alkalmazásban lévők felé, ami a hitéletüket vagy az
élethelyzetüket illeti. Továbbá megjegyzi, hogy ezt a munkatörvényt a német
egyház önként vállalja, semmiféle külső nyomás, vagy kényszer nem erőszakolta ki ezt a fordulatot.
Hova tartunk ezzel? Mi a cél?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése