2015. január 27., kedd

A hit a "kitartás művészete", nem pedig érzelem

Ezt az írást egy-az-egyben átvettem egy protestáns blogról, ugyanis C. S. Lewisban teljesen egyetértünk! :)

Mi a hit? Ezt a kérdést sokféleképpen megválaszolhatjuk, attól függően, hogy a hit mely aspektusát akarjuk előtérbe helyezni. Beszélhetünk arról, hogy a hit a láthatatlan valóság megragadásáról, illetve Istennek a nem létezőt létbe hívó hatalmáról szól, vagy hogy a hit bizalom, Isten ígéreteinek komolyan vétele és egyben az azokra való ráhagyatkozás, vagy hogy a hit egzisztenciális megtapasztalás, melyben Istentől függő helyzetbe hozzuk magunkat, vagy hogy a hit alázat, saját csődünk elismerése és Isten kegyelmének befogadása, stb. stb. Ezek mind helyes és fontos szempontok. Én azonban most a hitnek egy olyan oldalára szeretnék rámutatni, amit C. S. Lewis emelt ki Keresztény vagyok (Szent István Társulat, 1993) c. könyvében. Amikor az oxfordi apologéta a hit mibenlétét igyekszik elmagyarázni a BBC hallgatóinak, meglepő, de teljesen ésszerű módon a hangulatok hullámzásával állítja azt szembe.

„Azt tételeztem fel, hogy ha az emberi elme egyszer igaznak fogad el egy dolgot, akkor azt automatikusan igaznak tartja mindaddig, amíg valami komoly ok nem merül fel arra, hogy véleményét megváltoztassa. Tulajdonképpen azt feltételeztem, hogy az emberi elmét teljes mértékben az ésszerűség kormányozza. De nem így van. Például, megfelelő bizonyítékok alapján tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy az érzéstelenítés (altatás) nem okoz fulladást és hogy a helyesen képzett sebészek nem kezdenek el addig operálni, amíg öntudatlan állapotban nem vagyok. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy amikor lefektetnek az asztalra és rácsatolják az arcomra azt a borzalmas maszkot, gyerekes, páni félelem vesz erőt rajtam. Az jut eszembe, hogy meg fogok fulladni, s hogy elkezdenek műteni, mielőtt még elvesztem a tudatomat. Más szóval, elvesztem a hitem az altatásban. Nem az értelem, a józan ész fosztott meg a hitemtől – ellenkezőleg, a hitem a józan észre támaszkodott –, hanem a képzelődés és az érzelmeim. Összeütközés áll fenn az egyik oldalon a hit és az értelem, a másik oldalon az érzelem és a képzelet által alkotott együttesek között.” (134-5)

Lewis más példákat is hoz ennek szemléltetésére (pl. az úszni tanulóét, aki rábízza magát a vízre, de amikor az oktatója egyedül hagyja, pánikba esik), mielőtt rátér igazi mondandójára. „Ugyanígy vagyunk a kereszténységgel is” – folytatja. „Nem kérek senkit sem arra, hogy fogadja el a kereszténységet, ha a legjobb okoskodás ellenére is a bizonyítékok súlya ellene hat. A hit nem ezen a ponton játszik szerepet. Ám tételezzük fel, hogy valaki egyszer arra a meggyőződésre jut, hogy a bizonyítékok súlya a kereszténység mellett szól. Meg tudom mondani az ilyen embernek, mi fog történni vele a következő néhány héten. Jön majd egy pillanat, amikor rossz híreket kap, vagy amikor bajba kerül, vagy sok olyan ember közé kerül, akik nem hiszik, amit ő, s egyszerre feltámadnak indulatai és kikezdik hitét. Vagy előáll egy olyan helyzet, amikor megkíván egy nőt, vagy hazudni akar, vagy rendkívül önelégült lesz, vagy lehetőséget lát arra, hogy nem egészen tiszta módon jusson pénzhez, szóval, amikor nagyon jól jönne neki, ha a kereszténységnek nem volna igaza. És ekkor vágyai és kívánságai megint csak megtámadják hitét. Nem olyan pillanatokról, helyzetekről beszélek, amikor igazán valami új indok merül fel a kereszténység ellen. Ezekkel szembe kell nézni, és ez egészen más eset. Csak azokról a pillanatokról beszélek, amikor pusztán a hangulatunk, kedvünk foglal állást a hittel szemben.” (135-6)

„Nos, a hit, abban az értelemben, ahogy itt használom ezt a szót, annak a művészete, hogyan tartsunk ki olyan dolgok mellett, amelyeket értelmünk változó hangulataink ellenére egyszer már elfogadott. Ugyanis hangulataink változni fognak, bármilyen álláspontot foglal is el az értelmünk. Ezt tapasztalatból tudom. Most, hogy keresztény vagyok, vannak olyan hangulataim, amikor minden rendkívül valószínűtlennek tűnik; de amikor ateista voltam, olyan hangulataim voltak, amikor a kereszténység tűnt rendkívül valószínűnek. Hangulatainknak ez a lázadása valódi énünkkel szemben mindenképpen bekövetkezik. Ezért olyan kívánatos, szükséges erény a hit; hacsak nem tanulunk meg hangulatainkon uralkodni, soha nem leszünk igazi keresztények, sem igazi ateisták, hanem csak ide-oda ingadozó flótások, akiknek hite az időjárástól vagy az emésztésük állapotától függ. Ezért gyakorolni kell a hit szokását.” (136)

És hogy ezt hogyan tegyük, Lewisnak arra vonatkozóan is van tanácsa. „Az első lépés annak felismerése, hogy hangulataink változnak. A következő annak biztosítása, hogy ha egyszer már elfogadtuk a kereszténységet, akkor valamelyik fontos tanítását mindennap szántszándékkal tartsuk eszünkben egy ideig. Ezért szükséges része a keresztény életnek a napi ima, a vallásos olvasmány, a templomba járás. Állandóan emlékeztetni kell magunkat arra, amit hiszünk. Sem ez a hit, sem bármi más nem marad automatikusan eleven a lelkünkben. S ha megvizsgálnánk száz embert, aki elveszítette a hitét a kereszténységben, kíváncsi lennék, tulajdonképpen hányan lennének köztük, akiket becsületes indíték késztetett erre? A legtöbben nem csak egyszerűen elsodródtak?” (136-7)

2015. január 25., vasárnap

Ferenc pápa elkeserít: nyulak, szex és botrány okozás

Mint köztudott Ferenc pápa sokat beszél, és nem igyekszik tartani magát a megszokott egyházias fordulatokhoz. Ezt lehet szeretni és nem szeretni, de megváltoztatni aligha. A legfrissebb szállóige a pápától a Fülöp-szigeteki látogatásról való hazaútjáról származik, amikor is a pápa „nyulakhoz” hasonlította azokat, akik azt hiszik, hogy attól lesznek jó katolikusok, ha minél több gyerekük van.
 
Ez a mondás mindenféle szempontból szerencsétlen, és ezt már a pápa is így gondolja. A média nyilván kontextuson kívül értelmezte, sok áldozatos nagycsaládos katolikust megsértett ezzel a pápa, és sok engedetlen fogamzásgátló katolikusnak pedig lelkendezésre adott okot. Legalábbis a felületes szövegértelmezőknek...
 
A kontextushoz fontos visszatérni! A pápa "nyulazását" nem teszi jóvá a kontextus sem, azonban az kiderül, hogy az Egyház szexről szóló hagyományos tanítását temetni készülők elhamarkodottan ássák a gödröt.
 
Ferenc pápa beszédében a "nyulak" kontextusa a Humanae Vitae című 1968-as VI. Pál pápától származó enciklika volt, mely helyes születésszabályozás kérdésével foglalkozik, és a hagyományos keresztény tanításhoz híven elítéli a mesterséges fogamzásgátlást minden körülmények között, továbbá azt is félreérthetetlenül tanítja, hogy a házasélet minden aktusának alkalmasnak kell lennie az emberi élet továbbadására. Ferenc pápa megerősítette az enciklika tanítását, "prófétainak" nevezte: vagyis aktuálisnak. 
 
Tehát Ferenc pápa megjegyzései ennek fényében értelmezendők. A lényege annak, amit kifejezni kívánt (szerintem, saját szavaimmal) ez: önmagában a sok gyerek egy szülőt sem tesz jó katolikussá, mint ahogy a sok misére járás és a sok adakozás sem, noha ezek önmagukban mind jó dolgok. Egy komplex kritérium-rendszernek kell megfelelnünk, nem lehet kipécézni egy legfontosabb aspektusát a kereszténységnek (a többi rovására), hacsak nem Jézus követését, de az pedig minden mást magában foglal (tehát nem megy a többi rovására). Ezen felül az is az igazság része, hogy a legtöbbünknek az általunk elfogadhatónak ítéltnél több gyereket, misét és adakozást kéne vállalnunk! Ha őszintén a szívünkbe nézünk, akkor tudjuk, hogy Isten ezt várja tőlünk.
 
Ismét vissza a kontextushoz! Ugyanis van itt még valami. Egy bizonyos szempontból természetesen muszáj kerülnünk a botrányt, és magunkhoz (ezáltal Jézushoz) kell édesgetni a keresőket és ellenségeskedőket. A pápa ebben prominens.
 
Egy másik szempontból viszont a botrány elkerülhetetlen része a katolikus életnek, ugyanis az igazság mindig megbotránkoztatja azokat, akik nem hiszik azt. A botrány, és az ebből fakadó megvetettség és üldöztetés az egyik jel, amit Jézus nekünk ad, ha az igaz úton járunk. Ebből minden valamirevaló pápának szintén kijár!
 
Ezért örültem nagyon, amikor a nyulakon túllátó engedetlen katolikus berkekből az elkeseredés hangjait hallottam Ferenc pápával kapcsolatban. "Ferenc pápa elkeserít: annyival többet vártam ettől a pápától, azt hittem megérti, hogy jó emberek igazi házasságokban a való életben, milyen problémákkal szembesülnek, azt hittem érti a szex szépségét és a szex szükségét a házasságban. Tévedtem! Ferenc pápa megerősítette a mesterséges fogamzásgátlással kapcsolatos egyházi tilalmat". Az ilyen fajta kiborulást nem lehet legaláb egy szikrányi öröm nélkül szemlélni - katolikusként!

Hogyan tovább?
Ha tetszett ez az írás, oszd meg, és vitasd meg barátaiddal!

Ha kérdésed vagy felvetésed van bármilyen hitbéli, hitvédelmi, filozófiai vagy erkölcsi kérdésben, tedd fel nekem a jobboldalon található menüben! Hátha tudom a katolikus választ!  

2015. január 21., szerda

Szentháromság vs. a magányos istenek

Ha nem tudsz lelkesedni a Szentháromságért, ha esetleg nem érted, vagy lényegtelennek gondolod, akkor itt van 3 gondolat, hogy felvállald, megszeresd, és kész legyél imádni az egy igaz Istent a Szentháromságban!

Induljunk ki két vallásokon átívelő közhelyből: Isten személyiségfeletti, és Isten maga a szeretet.

Magányos istenek alatt pedig ebben a bejegyzésben egyrészt a muzulmánok és a Jehova Tanúi által tisztelt egyszemélyű Istent, illetve az ezoterikus vallások személytelen Istenét értem; ezekkel vetem össze a keresztények Szentháromság Egy Istenét.

A Szentaság-Egy-Isten nem ellentmondásos: a kereszténység nem azt állítja, hogy Isten esetében 1 =3, hanem azt, hogy az Isten 1 olyan lény, ami 3 megkülönböztethető személy szerves egységéből áll. Ha belegondolsz ez se nem ellentmondásos, se nem politeizmus, mindössze egy igen meglepő, előre ki nem agyalható változata a monoteizmusnak. És a keresztények ezt azért hiszik, mert Isten az Újszövetségben ekként nyilatkoztatta ki magát: Atyának, Fiúnak és Szentléleknek.

A Szentháromság az egyetlen személyiségfeletti isten: Amikor Istenről személyként beszélünk sokan legyintenek és gyermeteg elképzelésnek – antropoformizmusnak - tartják a gondolatot. Pedig a keresztények szerint Isten nemhogy személyes, hanem személyfeletti is! És a személyfelettiségben látszólag a keleti és ezoterikus vallások egyetértenek velünk.
Sokan érzik úgy, hogy az a misztikus valami, ami az összes dolog mögött meghúzódik, több kell hogy legyen, mint személy. Nos, ebben, mint mondtam, a keresztények teljesen egyetértenek. De egyedül a keresztények képesek értelmesen elszámolni azzal, hogy milyen is lehet egy személyiségen túli lény. Az többiek, bár azt állítják, hogy Isten túl van a személyiségen, tehát Isten több mint személyes, valójában úgy gondolnak rá, mintha személytelen lenne: azaz végső soron személyalattinak képzelik el Istent. Istent akarat és személyiség nélküli életerőnek képzelik, vagy energiának, vagy minden dolgok személytelen összességének. Ha személyen túli, személyfölötti Istent keresünk, aki több, mint egyetlen személy, akkor fel sem merül az a probléma, hogy választanunk kell a keresztény elképzelés és egyéb vallások elgondolásai között. A keresztény elképzelés az egyetlen, ami rendelkezésre áll.

Csak a Szentháromság lehet örök szeretet: A legkülönbözőbb emberek szokták ismételgetni a keresztény állítást, hogy "Isten szeretet" és nem veszik észre, hogy ezeknek a szavaknak csak akkor van értelme, ha Isten legalább két személyből áll. A szeretethez legalább ketten kellenek. Ha Isten egyetlen személy, akkor mielőtt a világot teremtette, nem lehetett ő a szeretet. Természetesen amikor ezek az emberek azt mondják, hogy az Isten szeretet, gyakran valami egészen másra gondolnak; valójában azt gondolják, hogy ,,a szeretet isten''. Igazából arra gondolnak, hogy a szeretet érzését, bárhogyan és bárhol keletkezik is és bármilyen eredményt hoz, nagy tisztelettel kell kezelni. Talán igen; de ez egészen más, mint amit a keresztények gondolnak, amikor azt állítják, hogy Isten maga a Szeretet. Mi azt hisszük, hogy a szeretet élő, dinamikus tevékenysége áthatja Istent öröktől fogva, és ez így volt a teremtés előtt is, mielőtt Isten a teremtményeit szerette volna. Ennek pedig egyetlen módja, ha Isten önmagában is inkább „család”, sem mint egyetlen személy: ha Isten Szentháromság. Egyedül a keresztények gondolhatják logikai önellentmondás nélkül azt, hogy Isten valóban szeretet.


Hogyan tovább?
Ha tetszett ez az írás, oszd meg, és vitasd meg barátaiddal!

Ha kérdésed vagy felvetésed van bármilyen hitbéli, hitvédelmi, filozófiai vagy erkölcsi kérdésben, tedd fel nekem a jobboldalon található menüben! Hátha tudom a katolikus választ!  

2015. január 18., vasárnap

Jézus nem Charlie, a pápa sem, és különben is: ne ítéljetek!

1) A terroristák megérdemlik, amit kaptak, senki nem mentheti a fajtájukat. Ha élve kerültek volna kézre, akkor a valódi életfogytiglan a minimum, amit érdemeltek volna.

2) A "Je suis Charlie"-zás nem vállalható, mert Charlie Hebdo egy gusztustalan szennylap, melyet nem lehet azzal menteni, hogy "Franciaországban hagyománya van a szatírának". De aki gusztustalan akar lenni, az "Je suis Charlie"-zhat, joga van hozzá.

3) A Charlie Hebdo-nál egy fokkal bosszantóbbak azok a tolerancia-bajnokok, akik most azt várják, hogy mindenki Charlie legyen, és szomorúan csóválják a fejüket, hogy a világ nem elég Charlie, miközben felbátorodva a hirtelen szólásszabadság konjunktúrán méltó darabokat komponálnak. Mintha a "hülyék" miatt, akiket a terroristák megöltek, most mindannyiunk kötelessége lenne, hogy önként "hülyévé" váljunk!?!
Nem, a „Charlie vagy-e vagy sem?” egy hamis választási kényszer, melynek célja az, hogy két táborra ossza a közvéleményt, és mindazokat, akik a terrort - nagyon helyesen - jobban elítélik, mint a gusztustalan provokációt, a gusztustalan provokátorok oldalára kényszerítsék. De persze ezt vissza kell utasítanunk: nincs választási kényszer, és aki nem Charlie, az nem feltétlenül terror párti.

4) Továbbá van olyan is, aki szerint nemcsak nekem kéne Charlie-nak lennem, hanem Jézus is Charlie, a lemészárolt újságírókat pedig mártírnak nevezi. Az illető keresztény, és mint írja, Jézus "gátlástalan provokátor" volt: így Jézus is Charlie.
Természetesen nincs igaza, mivel valamennyi dolognak, ami Jézus esetében botrányt okozott, volt lényegi mondanivalója. Jézust, noha provokált, egy valami mégis gátolta: az igazság. Ezzel szemben mi volt Charlie Hebdo mondanivalója? … Mert pontosan ez az, ami nem mindegy, és ez az, ami miatt se a keresztények, se Jézus nem Charlie-k.

5) Ferenc pápa sem Charlie. A Fülöp-szigetekre tartó repülőútján úgy kommentálta a történteket, hogy „erőszakkal reagálni rossz dolog, de ha megsértik az édesanyámat, az pofonért kiált: a vallás olyan, mint az anyánk”.

6) Végül arra szeretnék rámutatni, hogy ismét defektet kapott a liberális tolerancia mítosz: a mainstream médiában meg vannak bélyegezve a terroristákkal együtt azok is, akik nem Charlie-k. „Ne ítélkezz!”- dobhatnánk vissza a százszor keresztények fejéhez vágott frázist, de nincs értelme, mert nem igaz, hogy tilos ítélni.
Az igazság az, hogy el kell ítélni a terrorizmust, a Charlie Hebdo lapot is, és azt a provokációt is, amelyet a merénylet óta a „Je suis Charlie”-val végez a liberális média – csak úgy, mint ahogy minden rossz dolgot el kell ítélni.

2015. január 8., csütörtök

Székely János püspök a Kasper javaslatról: nincs teológiai alapja

A Székely János interjú legfigyelemreméltóbb részleteinek tematikus feldolgozása vázlattal kiegészítve. Első rész. A teljes interjú itt hallgatható meg.


 

 
Kérdés: Mi püspök atya véleménye a 2014-es szinódus legvitatottabb felvetéséről: elképzelhető-e érvényes/szentségi házasság után új kapcsolatban élő katolikusok szentáldozáshoz járulása?
Vázlat:
  1. A Biblia teljesen egyértelmű: a házasság felbonthatatlan.
  2. A látszólagos kivétel is Szent Máté evangéliumában az elbocsátásra vonatkozik a másik fél paráznasága esetében, de arról szó sincs, hogy a felek utána szabad állapotúak volnának, ellenkezőleg: új házasságot nem köthetnek, egyedül kell maradniuk.
  3. Hermász Pásztor c. műve (keresztény forrás a 2. századból) is ezt támasztja alá, vagyis az Egyház már a legkorábbi időkben is úgy értelmezte Jézus tanítását, mint az Egyház ma.
  4. Az Eucharisztiát csak olyan emberek vehetik, akiknek az élete fontos dolgokban egyezik az Isten Egyházának tanításával. A rendezetlen házassági helyzet kezdettől fogva kizáró ok volt, hiszen az Eucharisztia a Jézussal való teljes egységet jelképezi.
  5. [KV megjegyzés: arról, hogy egy komoly bűnös (például egy gyógyulni vágyó pedofil) hogyan lehet mégis Eucharisztikus egységben Jézussal, miközben egy tisztes polgár, aki válás után új „házasság” mellett dönt mégsem lehet, arról itt írtunk ezen a blogon].
  6. Nincs teológiai magyarázat arra, hogy ennek [az Egyház tanításának] miért kéne változnia.
  7. Ugyanis nem megkülönböztethető egymástól [szentségi értelemben] az elvált, második házasságban élő, és a hol ezzel, hol azzal házasság nélkül együtt élő fiatal helyzete, vagy egy olyan 50 évesé, aki elégedett a partnerkapcsolatával és nem kíván házasodni. Milyen alapon mondanánk, hogy az utóbbiak nem áldozhatnak, míg az előző, aki elvált, áldozhat?
  8. Nincs teológiai alapja annak, hogy az elváltak és újraházasodottak esetét kiemeljük, és kivételt tegyünk.
  9. A katolikus hagyományunk egészen egyöntetű ebben a kérdésben és ez teljesen megegyezik Jézus tanításával.
  10. A házasság felbonthatatlan, és aki nem eszerint éli keresztény életét, annak számára a Krisztussal való teljes közösség, amit az Euchariszti kifejez, nem lehetséges.
  11. A kiút nem a hitből fakadó törvények módosítása, hanem a házasságra való felkészítés és egyáltalán a házasság szentségének a komolyabban vétele.
Kapcsolódó anyagok: A szinódusról és a dogma és gyakorlat szétválasztásáról

Hogyan tovább?
Ha tetszett ez az írás, oszd meg, és vitasd meg barátaiddal!

Ha kérdésed vagy felvetésed van bármilyen hitbéli, hitvédelmi, filozófiai vagy erkölcsi kérdésben, tedd fel nekem a jobboldalon található menüben! Hátha tudom a katolikus választ!  

2015. január 6., kedd

KV interjú Székely János püspökkel (egyelőre csak hanganyag)

Az újév második napján egy apostolutód tisztelte meg lakásunkat és meg is áldotta azt. A feleségem kiváló vacsorát főzött, én pedig meginterjúvoltam a püspököt, Barni (a gyerek) pedig néha beleordított :)
Köszönjük, kedves János atya!
 
 
A hitvédelem, mire jó? 

Az Egyházon kívül nincs üdvösség?

A mennyben mindenki katolikussá válik?

A tolerancia lehet diktatúra?

Protestánsok felvétele az Egyházba:

Kasper javaslat: Rendezetlen házassági kapcsolatban élők szentáldozása:

 
Milyen lesz a menny? + kedvenc ima és szentek
 

Hogyan tovább?
Ha tetszett ez az írás, oszd meg, és vitasd meg barátaiddal!

Ha kérdésed vagy felvetésed van bármilyen hitbéli, hitvédelmi, filozófiai vagy erkölcsi kérdésben, tedd fel nekem a jobboldalon található menüben! Hátha tudom a katolikus választ!