2013. október 31., csütörtök

Ferenc pápa házasságról és "melegházasságról"

Sokan fordulatot várnak a pápától például a meleg kapcsolatok egyházi megítélését illetően: "Hátha lesz melegházasság a katolikusoknál is, mint ahogy az már annyi protestáns felekezetnél valóság".

Ferenc valóban újdonságként hat, és sajátos kijelentéseivel szinte minden őt figyelő katolikust olykor meghökkent - kit ezzel, kit azzal -, ő nem a papírforma pápája, hanem valaki olyan, aki eddig még nem volt, viszont (sokaknak meglepő módon) Ferenc mégiscsak keresztény, sőt katolikus.



Visszatérve a melegházasság kérdésére, ismeretes az álláspont, amit még Bergoglio bíborosként képviselt a szabadosság irányába mozduló argentin politikával szemben. Elfogadhatatlannak tartotta a melegházasság intézményét, ugyanis az nem házasság.

Ezek után aligha lehet meglepő, hogy Begoglio pápaként ugyanezt az álláspontot hangoztatja, legutóbb az október 25-i beszédében, ahol leszögezte, hogy "a házasság intézményét napjainkban meg kell védeni, és ebbe beletartozik, hogy meg kell védenünk azt az alapvető igazságot, hogy a házasság csakis egy férfi és egy nő közösségére alapulhat".
http://www.catholicnews.com/data/stories/cns/1304506.htm
(Egy későbbi postban tervezem kifejteni a katolikus/hagyományos házasság felfogás mellett szóló érveket).

A valódi házasoknak Ferenc pápa pedig azt üzente az október 26-i és 27-i homíliájáiban, hogy imádkozzanak sokat, elsősorban a miatyánk és a rózsafüzér szavaival, és a házaspárok tanuljanak meg köszönetet mondani egymásnak, valamint engedélyt, és elnézést kérni egymástól.

A pápa leszögezte, hogy a házasság nem csak papír vagy egy illő ceremónia, hanem szentség, melyben a felek isteni segítségben részesülnek, amely elégséges, hogy soha ne adják fel és soha ne váljanak el. Ferenc buzdította a fiatalokat, hogy merjenek csak szembe menni a divatos kultúrával, amely a kapcsolatokat átmenetinek tekinti - a házasság nem átmeneti. A házasságban Isten kezébe tesszük az életünket, és mint mondta, a házasság szeretetteljes nagy móka is egyben!
http://www.catholicnews.com/data/stories/cns/1304525.htm

2013. október 28., hétfő

Konzervatív vagy liberális a kereszténység?

Sajnos sokan politikai vagy ideológiai lencsén keresztül képesek csak nézni a kereszténységet. Manapság általában a konzervatív és jobboldali kategóriákba szokás sorolni. Ám a kereszténység se nem konzervatív, se nem liberális, se nem baloldali, se nem jobboldali. A jobbos kategorizálást némileg indokolja, hogy a baloldali liberális eszmék manapság inkább ellenkeznek a kereszténységgel, mint a kortárs jobboldali eszmék. Ugyanakkor ez nem volt mindig így: amikor az egyház az újkori történelemben elsőként megszervezte a közoktatást és a közegészségügyet, amikor a rabszolgák felszabadításáért, és a feketék egyenjogúságáért küzdöttek a keresztények, akkor a baloldali és haladó kategóriák voltak jobban társíthatóak a kereszténységhez.

A kereszténység azért nem lehet se konzervatív se liberális, amiért az igazság maga sem lehet ezek egyike sem. Az igazság az, ami az igazság, és a kereszténység erre tart igényt. A kereszténység nem egy elmélet, hanem egy monumentális esemény a történelemben (Isten megtestesülése, kereszthalála és feltámadása), amit minden elmélet középpontjává kell tennünk, ha a valóságot meg akarjuk érteni. Nem az ideológiák ítélik meg a kereszténység értékét, hanem a kereszténység ítéli meg az ideológiák értékét, épp úgy ahogy a tudományban is az adatok igazolják az elméleteket és nem fordítva. 

Két kedvenc részlet, ami segíthet kiszabadulni a konzervatív-liberális kategóriák bilincséből:

Kennedy: Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni a hited, de azt hiszem, az én hitem meglehetősen különbözik a tiédtől.
Lewis: Mire gondolsz?
Kennedy: Arra, hogy te vallási konzervatív vagy.Lewis: Az attól függ, mit jelent ez a címke. Mindig is azt gondoltam: a liberális és a konzervatív jelzőt nem azért használják az emberek, hogy segítse őket a gondolkodásban, hanem éppen ellenkezőleg – hogy ne kelljen gondolkodniuk. Kijelented, hogy konzervatívnak vagy liberálisnak tartod magad, azután eme két kategóriába bármit besorolhatsz, és ezzel életed végéig letudtad a gondolkodást.

Az Újszövetség egészen világosan utal arra, hogy milyennek kellene lennie a teljesen keresztény társadalomnak. Talán többet is mond, mint amennyit magunkévá tudunk tenni. Azt mondja, hogy nem lesznek majd lazsálók és élősdik: ha valaki nem dolgozik, ne is egyék. Mindenki saját maga dolgozzék, s ami még több: mindenki valami hasznosat, jót állítson elő. Nem kell, hogy ostoba luxuscikkeket gyártsanak és még butább hirdetésekkel próbáljanak rávenni minket, hogy ezeket megvásároljuk. S nem lesz sem hencegés, sem fennhéjázás, sem pózolás. Ebben az értelemben a keresztény társadalom az lenne, amit ma baloldalinak hívunk. Másrészt viszont mindig ragaszkodik az engedelmességhez – az engedelmességhez (és a tisztelet külső jeleihez) mindnyájunk részéről a megfelelően kinevezett tisztviselők, a gyermekek részéről a szülők és (attól tartok, ez nagyon népszerűtlen lesz) a feleségek részéről a férjek iránt.

A teljesen keresztény társadalom vidám társadalom lenne: csupa ének és öröm, helytelennek tekintve a gondot és az aggódást. Az udvariasság is a keresztény erényekhez tartozik, s végül az Újszövetség nagyon nem kedveli azt, aki ,,minden lében kanál''.

Ha létezne egy ilyen társadalom, és önök vagy én elmennénk megnézni, úgy gondolom, furcsa benyomással térnénk onnan vissza. Azt éreznénk, hogy gazdasági rendszere nagyon szocialista, s ebben az értelemben ,,haladó'', de azt is, hogy családi élete és erkölcsi, magatartási szabályzata meglehetősen elavult, talán még szertartásos és arisztokratikus is. Mindnyájan kedvelnénk ennek a berendezkedésnek egy-két részletét, de nagyon kevesen az egészet. S éppen ez az, amire az ember számít, ha a kereszténység a totális terv az emberiség számára.

Keresztény vagyokhttp://www.libri.hu/konyv/kereszteny-vagyok.html


2013. október 22., kedd

Személyes kapcsolat Jézussal és a katolikusok

Katolikusokat könnyű zavarba hozni azzal, ha protestánsok a személyes kapcsolatunkról beszélnek Jézussal. Mi ez a személyes kapcsolat Jézussal tulajdonképpen, és van-e vagy kell-e a katolikusoknak?

1) Természetesen nekünk katolikusoknak is lehet és jó is, ha van Jézussal "személyes" kapcsolatunk, mivel ő egy élő és valóságos személy, aki mindig nyitott a mi közeledésünkre. Az, hogy feltétlenül szükséges-e, viszont már nagyon attól függ, hogy miként is definiáljuk a kapcsolat személyességét.

2) Először is a "személyes kapcsolat Jézussal" nem egy bibliai fogalom, az apostolok és Jézus más nyelvezetben beszéltek az istenkapcsolatról. A kifejezés vélhető eredete és népszerűségének oka protestáns körökben az, hogy kapcsolat "személyes" voltára helyezi a hangsúlyt (individualizmus/csak Jézus és én!), a kapcsolat egyházi és rituális jellegével szemben. Katolikusként tudjuk, hogy az egyházban és szentségeiben épp olyan valóságosan találkozunk Jézussal, mint a szívünkben személyesen, és a kapcsolatot teljessé a kettő együtt teszi.

3) Az, hogy a személyes kapcsolat pszichológiai értelemben mit jelent, nagyon kultúra és alkat kérdése: egy közvetlen ízig-vérig amerikai és egy szertartásosan tekintélytisztelő japán esetében egészen más lesz a kapcsolat jellege Jézussal, mert ők maguk is mások. Lehet, hogy mi az utóbbit ösztönösen kevésbé neveznénk személyesnek, ám szerintem ebben téved az ösztönünk. Ez olyan lenne, mintha azt mondanánk, hogy mindenki akit magázok, szükségképpen kevésbé fontos az életemben, mint bárki akit tegezek. A dolog sokszor épp fordítva van.

4) A "személyes kapcsolat" kifejezés, fontos aspektusára világít rá a hitünknek, ám korántsem tartalmazza a jó istenkapcsolat jellemzőinek összességét. Ha belegondolunk, személyes kapcsolatom van a szomszédommal, a kollégáimmal és az anyósommal is. Vagyis e kifejezés tulajdonképpen csak annyit jelent, hogy közvetlen hozzáférésem van ezekhez az emberekhez, beszélhetek hozzájuk stb, ám még a kapcsolat pozitív vagy negatív előjelét sem árultuk el azzal, ha azt mondjuk, hogy valakivel személyes kapcsolatunk van. Ő attól még lehet az ellenségünk is. Keresztényként Jézus, a személyes ismeretségen felül, a barátunk, a szerelmünk, a királyunk, az Istenünk, a pásztorunk, az utunk, az életünk, az eledelünk...

5) Katolikusként hisszük, hogy az Oltáriszentségben Jézus teljes valóját vesszük magunkhoz. Isten eledelül adja magát nekünk, és mi olyannyira belőle élünk, hogy megesszük. Mi lehet ennél radikálisabb? A kapcsolatnak ilyen fokú intimitásáról mindazok, akik nem hiszik a valóságos jelenlétet, nem is álmodhatnak. Ez persze felvet egy igen fontos kérdést, az igazság kérdését: vagy mi katolikusok vagyunk bálványimádó tébolyodottak, akik kenyérben és borban vélik üdvösségüket, vagy az összes többi keresztény felekezet (leszámítva a keletieket, akiknek szintén van érvényes eucharisztiájuk) nélkülözi a Jézushoz fűződő személyes kapcsolat legintimebb mozzanatát. És vajon melyik felfogás a bibliai...

http://www.catholic.com/radio/shows/open-forum-9479#  min: 23

2013. október 19., szombat

A hitvédő esti imája

C.S Leiws
A hitvédő esti imája

Csúf bukásaimtól, de jaj, mástól is félek:
Uram, ments a győzelmektől, s a sikertől védj meg!
Te voltál, ó Isten, súlyos szavaim súlya,
Egyedül csak Te vagy jó, ints meg újra és újra!
És hogy meggyőztem őket, higgyenek Tebenned?
Esdeklem: az érvek igája alól is ments meg!
Ez is csak játékpénz, bár fénylik alázatom,
Ne vakítson! Csupán eszköz... Egyedül Rád vágyom!
Az eszméktől is, noha igazak, jöjj, védj meg,
Szent Csönd, ó, borulj reám, s én Feléd szótlan lépek.
Te, ki a tű foka vagy, Te, ki vagy az ajtó,
Vedd el sok-sok kacatom; és add, hogy legyek méltó!

Saját fordítás: http://www.libri.hu/konyv/menny-es-pokol-kozott.html

2013. október 15., kedd

Az írástudók védelmében (Jézus központú bibliaértelmezés)

Ez most egy kicsit hosszabb, saját gondolatmenet, éppen ezért kritikusan olvassátok. Jó szórakozást!

Mottó:
„Úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint a lelkészek”…

… ez volna a modern dinamikus ekvivalens fordítása annak, ami a Bibliában így szerepel: "Úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók” (Mt 7,29)

(A mottóban szereplő "lelkészek" alatt általánosságban az Ige tanítóit értem, így beleértem a katolikus papokat is. Tehát e szónak itt nincsen felekezeti jelentősége. Egyrészt a katolikus papok is lelkészek - többek között -, másrészt éppenséggel egy katolikus paptól hallott gondolatra szeretnék reagálni, és ehhez kellet az átírás).

Kérdés:
Mit is jelent valójában az, hogy Jézus "úgy tanított, mint akinek hatalma van"?

Van ennek a mondatnak egy emberközpontú-lelkizős felfogása: sokan elspiritualizálják a dolgot, mintha (Mt 7,29) azt jelentené, hogy Jézus nagy lelki hatással volt az emberekre, kisugárzása volt, és szavainak belső erővel hatottak (varázserővel?), és hogy Jézus olyan meggyőzően mondta, és a zsidók még soha nem hallottak ilyen szépet és őszintét, stb, stb...

Ez mind lehet igaz (mellesleg), de négy súlyos probléma mégis akad ezzel az értelmezéssel, ha megragadunk ezen az érzelmes, lelkizős szinten.

1)
Az első probléma az, ha a mondat lényegként azt emelik ki, hogy Jézus kisugárzása milyen nagy hatással volt 2000 éve az emberekre (ugyanis a mondat nem erről szól). És e téves kiindulópont folytatása rendszerint az, hogy az igehirdető számon kéri a hallgatóságán, hogy rájuk miért nem hat Jézus szava, és megkéri őket, hogy engedjék be a szívükbe.

Ám ennek annyi értelme van, mint mondjuk megkérni valakit, hogy legyen szíves nevetni egy viccen, amit ő nem értékel, mert mások korábban nevettek rajta. A baj az, hogy ha  bármi miatt egy vicc épp nem értékelhető valaki számára, akkor a poénon még a kérlelés sem fog segíteni.

Ugyan így, ha „Jézus kisugárzása” nem gyakorolnak rám hatást, akkor hiába prédikálják nekem, hogy "bezzeg 2000 éve az emberek ámultak Jézus szavain", attól még számomra Jézus szavai nem lesznek jelentősebbek. Legfeljebb annyi történhet, hogy lelkifurdalásom lesz, hogy biztos én nem csinálok valamit jól, és elkezdem szugerálni magam, hogy átérezek valamit (de mit?) és meghatódjak.

De hogy ennek a sokat alkalmazott puha lelki terrornak mi értelme van!? Semmi. Ugyanis amennyiben Mt 7,29 a történetben jelenlévő hallgatóság érzelmeit hivatott leírni, akkor nincs mondanivalója a mi számunkra.

A fontos kérdés nem az, hogy Jézus hatással volt-e az emberekre, hanem az, hogy Jézus miért volt nagy hatással emberekre? Na, ez már lehet, hogy érdekes! És a válasz benne is van a Mt 7,29-ben világosan, csak a mai kliséktől mentesen kell értelmeznünk!

2)
"Úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók / lelkészek".

Próbáljuk meg új szemszögből nézni: vegyük ki az emberi érzéseket a középpontból, és helyezzük a középpontba Jézust. Ekkor meglátjuk, hogy a szentíró nem a hallgatóság ámulatából következtet Jézus szavainak hatalmára, hanem Jézus hatalmat követelő szavaival magyarázza a tapasztalt ámulatot.

Az emberközpontú érzelmes értelmezésről: Máté evangélista nem akarhatta azt mondani, hogy sokan meghatódtak/megerősödtek/megtértek - > ezért lám-lám, milyen ügyes volt ez a Jézus. Ezt olyan, mintha Jézus hatalma az emberek véleményétől függene, és ha az emberek nem ámultak volna, akkor Jézus nem lett volna olyan nagy szám.

A Jézus-központú értelmezés viszont ez: Jézus úgy beszélt, mint aki mindentudó, mint aki tévedhetetlen, mint akinek van joga ítélkezni évszázados vallási hagyományok felett, sőt, mint aki maga a törvény forrása. Ez a Jézus úgy beszélt, mint aki isteni hatalommal rendelkezik. És ez mellesleg megmagyarázza a döbbenetet is.

(Itt jön be a mottó lelkészes szójátéka.) Képzeld el, hogy a papod/lelkészed vasárnap a szószékről kijavítja a Bibliát, és azt is kijelenti, hogy neki van igaza, mert ő a Biblia fölött áll. Ez felháborító, szentségtörő és istenkáromló lenne a szemünkben. Nos Jézus ebben az értelemben volt megdöbbentő a zsidók számára.

A megdöbbentő nem az volt akkoriban sem, hogy Jézus milyen szépen beszélt, hanem az, hogy mit beszélt: hogy a mózesi törvény fölé helyezte magát, vagyis Istennel tette magát egyenlővé - ugyanis a zsidók Istentől kapták a törvényt. Ez hát a jelentése annak, hogy „úgy beszélt, mint akinek hatalma van”.

Az írástudók védelmében: Sokan azt hozzák ki Mt 7,29-ből, hogy az írástudók üres dolgokat fecsegtek, és bezzeg Jézus! Szerintem erről itt szó sincs. Szerintem a keresztény lelkészek ugyanabba a kategóriába esnek, mint az akkori írástudók.

Az írástudók/lelkészek/papok nem azért nem beszélnek hatalommal, mert rossz szónokok, vagy képmutatók, vagy üresek volnának a szavaik, hanem egyszerűen azért, mert nem tartják magukat Istennel egyenlőnek. Semmi rossz nem volt abban, hogy az írástudók nem hatalommal beszéltek, és jaj minden lelkésznek és papnak ma is, aki megpróbálna olyan hatalommal beszélni, mint Jézus.

Máté evangélista ebben a rövid szakaszban nem az emberek Jézussal kapcsolatos érzéseit ecseteli, hanem Jézus egész személyére hívja fel a figyelmet: hogy kinek is tartotta magát, hogy miként lépett föl - Istenként.

3)
Harmadjára, vegyük észre, hogy a szöveg nem is azt mondja, hogy "Jézus hatalommal beszélt", hanem azt mondja, hogy Jézus "úgy beszélt MINT, akinek hatalma van". A szemfülesebbek számára ez a MINT egyből elárulja a mondat igazi jelentést. Vagyis, hogy nem Jézus szavainak van hatalma/ereje az emberekre (hiszen tudjuk is, hogy sokakból nem a jót hozta ki Jézus: meg akarták ölni), hanem Jézus magáról állítja, hogy neki személyesen van hatalma ítélkezni és uralkodni. Mi, érzelmes modernek, hajlamosak vagyunk bizonyos tipikus félreértésekre a Szentírással kapcsolatban!

Korunkban, amikor mindent az érzéseinken keresztül értelmezünk, lehetséges úgy félreérteni pl. a kenyérszaporítást, mintha az az emberek szívében feltámadó önzetlenségéről szólna (hogy lám, Jézust hallgatván mindenki előhúzta a dugi kajáját és megosztoztak), vagy Jézus testi feltámadást, félreérteni úgy mintha az a szívünkben ébredő reményről szólna csupán. Mindez tipikus. És azt hogy „Jézus úgy beszélt, mint akinek hatalma van” a saját érzéseinkre vonatkoztatni és úgy értelmezni, hogy „Jézus hatásosan beszélt” szintén korunkra jellemző tipikus tévedés.

4)
A negyedik gyengeség az, hogy az emberközpontú-lelkizős felfogás nem magyarázza a keresztrefeszítést. Úgy beállítani Jézust, mint aki mindenkinek bejön, és a tanítása mindenkit átalakít, történelmietlen és nem éppen biblikus. Az evangéliumok drámája éppen az, hogy Jézus Istenként jön népéhez, és mégis a meg nem értett próféta szerepe jut neki, akit még saját tanítványai is elhagynak, és végül saját népe öli meg.

Az emberközpontú-lelkizős felfogás a keresztrefeszítésre semmilyen magyarázattal nem szolgál; a Jézus-központú felfogás viszont szervesen illeszkedik a Biblia egészébe.

2013. október 12., szombat

Szex a mennyországban?

A Szentírás betűje és szelleme is - de a egész kereszténységé is - arra utal, hogy az új teremtést követően nem lesz nemi élet. Ez pedig arra a hervatag választékra szűkíti le a képzeletünket, ami a "jelenlegi életünk mínusz szex" képlettel írható le: amibe nem fér más, mint emberinek aligha nevezhető élet, vagy örökös önmegtartóztatás.

Olyanok vagyunk, mint a kisfiú, aki megtudván, hogy a nemi aktus a legnagyobb testi élvezet, azt kérdezi, hogy a felnőttek szoktak-e közben csokoládét enni. És ha erre megkapja a nemleges választ, akkor a csokoládé hiányát a nemi aktus legfőbb jellemzőjeként könyveli el. Hiába magyaráznánk neki, hogy a szeretkezőket azért nem foglalkoztatja a csokoládé, mert sokkal különb élvezetben van részük: a kisfiú a csokoládét ismeri, és az azt feledtető örömmámort öleléskor nem. Hát ilyen helyzetben vagyunk mi is...

...Ismerjük a szexet, ám hogy milyen lesz az, ami a mennyben majd elfeledteti, legföljebb csak villanásokra sejthetjük meg ebben az életben. Ezért odaát, ahol teljesség vár, oda hiányt képzelünk.

A nemi aktus valószínűsíthető meghaladása, nem jelenti azt, hogy eltűnne a nemek jelentősége. Sőt, az adatok az ellenkezőjére utalnak: egyrészt Jézus a dicsőséges testében is férfi volt és nem androgűn, másrészt az isteni kegyelem, mint tudjuk, nem felülírja a természetet, hanem beteljesíti azt. Ennek tükrében valószínű, hogy igazán csak a mennyben leszünk teljesen férfiasságunk és nőiességünk birtokában.

A "szex-nélkülinél" a "szex-fölötti" mindenképpen találóbb jelző a mennyei létre.

Ha mindez hallatlannak, furcsának vagy egyenesen bizarrnak tűnik, azt nyugodtan írjuk az Istentől való elidegenedésünk rovására. Isten, aki az anyagi természet alkotója is - nem csak az anyagtalan szellemi világé - szereti az anyagot és a testet, és a kereszténység szerint meg is fogja ezeket dicsőíteni bennünk.

C. S. Lewis: Csodák -  http://moly.hu/konyvek/c-s-lewis-csodak 198 o.
http://www.peterkreeft.com/topics/sex-in-heaven.htm

2013. október 10., csütörtök

A görög homoszexualitás és a római egyház

Már régóta bosszantottak azok a félig művelt megjegyzések, sajnos sokszor épp keresztények szájából, hogy "a homoszexuális kapcsolat már a görögöknél is tök oké volt, csak a kereszténység elnyomta ezt". Mintha a dolog mostanság zökkenne vissza a természetes kerékvágásba... Nem tudom, következik-e abból bármi is, ha a görögök így vagy úgy vélekedtek, mindenesetre nekem mindig is az volt a benyomásom, hogy az ókori görögök homoszexualitáshoz való egységes hozzáállásukról szóló mendemondák még csak nem is igazak. Itt egy markáns szakértői ellenvélemény, Heidl György, a pécsi egyetem docensének blogjáról:

"Mára az a különös helyzet állt elő, hogy a katolikus egyház homoszexualitásról megfogalmazott tanítása sokkal több és mélyebb hasonlóságot mutat az ókori görögök homoszexualitással kapcsolatos felfogásával, mint a modern melegmozgalmak ideológiái.


A Katekizmusban olvassuk: “A homoszexualitás olyan férfiak vagy nők közötti viszony, akik kizárólagosan vagy döntően saját nemük iránt éreznek szexuális vonzalmat. A századok folyamán és különböző kultúrákban nagyon eltérő formákat öltött. Pszichikai eredete nagyrészt föltáratlan. A hagyomány a Szentírásra támaszkodva –mely úgy mutatja be a homoszexuális kapcsolatokat, mint súlyos eltévelyedéseket — mindig vallotta, hogy “a homoszexuális cselekedetek belső természetük szerint rendetlenek”. Ellentétesek a természetes törvénnyel. A nemi aktusból kizárják az élet továbbadását. Nem az igazi érzelmi és szexuális komplementaritásból származnak. Nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének.
Közös pontok a ókori görög felfogással:
1. A szexuális hajlamok és vonzalmak természetesek.
2. A szexuális hajlam irányulhat azonos vagy ellentétes nemű emberre.
3. Hajlamaik különbsége alapján nem diszkriminálhatunk embereket.
4. Másként kell megítélni a szexuális hajlamot és a szexuális aktust.
5. A homoszexuális aktus mint a gyönyörszerzés módja mindkét fél részére: természetellenes.
6. Természettől adott a férfi és a nő különbsége, amely a férfi és a női nemi szervek felépítésében és működésében nyilvánvalóan megmutatkozik.
7. Az egyén teste által összetett közösségi-társadalmi viszonyrendszerbe tagolódik.
8. Önmagunkkal és másokkal szemben felelősek vagyunk azért, hogy miként engedünk utat hajlamainknak és vágyainknak.
9. Az emberi együttélés, a társadalom működése szempontjából mindenkitől elvárt bizonyos fokú önuralom gyakorlása.
10. A polisz, a társadalom alapja a férfi-nő házassága
A Katekizmus akkor sem áll ellentétben a klasszikus görög szexuális etikával, amikor objektíve rendetlennek mondja a homoszexuális hajlamot; amikor mind a passzív, mind az aktív fél részéről természetellenesnek tartja a homoszexuális aktust; amikor az ilyen szexuális cselekedetnek semmilyen formáját nem fogadja el; amikor megköveteli a házaspároktól a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokról való lemondást. Ezek ugyanis a klasszikus görög filozófiai hagyomány egyik meghatározó, elsősorban Platón nevével fémjelzett vonulatának tanításai. E tanítások majd a Kr. e. I-II és Kr. u. I-II. századi görög-római filozófusok és az őket olvasó keresztény teológusok munkásságában még inkább hangsúlyossá válnak.
Ismét szögezzük le: a melegházasság olyan újítás az európai társadalmak jogrendjében, amelynek a görög-római-zsidó-keresztény kultúrában nincsenek sem történelmi, sem filozófiai, sem teológiai, sem jogi, sem politikai-intézményes előképei".

http://heidlgyorgy.wordpress.com/2013/08/01/a-gorog-homoszexualitas-es-a-romai-egyhaz/

2013. október 7., hétfő

"Jézusból" is megárt a sok?

Boldog John Henry Newman bíboros, anglikánból lett katolikus, egy helyen azt mondta, hogy visszatekintve anglikán hitére elsősorban udvariatlansággal vádolja magát: annyira a vőlegényre koncentrált - "egyedül csak Jézus és én" - hogy nem is vette észre, hogy egy menyegzőn van.

Aztán megtanulta, hogy mi keresztények, mind egy család vagyunk, és nem furakszunk előre, nem mi vagyunk a díszvendég, hanem mindenki beszél mindenkivel, és ez így jó, hiszen szeretjük egymást. Ám mindeközben senki sem feledkezik meg arról, hogy mindenki a Vőlegény menyegzőjét ünnepli.

http://www.youtube.com/watch?v=ikhth6iP91w

A tanulság az hogy bizonyos értelemben "Jézusból" is megárt a sok. *

Ugyan úgy, ahogy bizonyos értelemben "Istenből" is megárthat:

Isten végtelenül fontos - keresztényként ezt hisszük mind. Viszont azzal a hithű zsidóval, aki Isten fontosságára hivatkozva nem vesz tudomást Jézusról, mégsem érthetünk egyet, hiszen épp Isten akarata, hogy Jézus fontos legyen. Ő küldte Jézust nekünk.

Isten és Jézus fontosságának szembeállítása hamis - mert ez nem olyan mint egy zéró összegű  játék. A valódi képlet az, hogy minél inkább Jézuséi vagyunk, annál inkább vagyunk Istenéi.

Ugyan így, amikor egyes keresztények az "egyedül csak Jézus és én" kiáltással szembe állítják Jézust a szentek közösségével, akkor sajnos a testet állítják szembe a fővel, és a menyasszonyt a vőlegénnyel.

A szentek, Mária és az Egyház nem Jézus ellenében fontosak, hanem éppen azért, mert Jézus adta nekünk őket, hogy testvéreink és anyánk legyenek. Belőlük több, több Jézust jelent - és őket figyelmen kívül hagyni, Jézus akaratának részleges figyelmen kívül hagyása.


* Természetesen csak az idézőjeles Jézusokból árt meg a sok: azokból a Jézusokból, akik az igazi Jézus eltorzított/leegyszerűsített másai. Jézusból, mint az örök Logoszból, mint a végső Igazságból természetesen az örökkévalóságig élvezett színelátás sem lesz elég nekünk. De ez a színelátás sem "csak Jézusról és rólam" fog szólni, hanem menyegző lesz.

2013. október 4., péntek

A pokol valósága és Isten szeretete

Egy ateista blogon találtam egy tanulságos írást, amit mindenkinek javaslok olvasásra:
http://ateistanaplo.wordpress.com/2011/06/22/ki-akar-orokke-elni/
Azért jó ez az írás, mert megkapóan őszinte, de, ami a tartalmat illeti, olyan tipikus félreértésekre/egyszerűsítésekre épít, amit minden felnőtt kereszténynek illik átgondolnia.
Az írás első fele a pokol doktrínáját kritizálja, be is másolom:

Ki akar örökké élni?
- Egyszer élünk – mondtam.
- De az örökké tart – mondta a barátom.
Bár tudtam, hogy ő ezt hiszi, mégis meglepetten néztem rá és elkezdtem ezen vitatkozni vele. Igaz, hogy teljesen pozitívan és vonzóan festette le nekem, hogy szerinte milyennek kell lennie az öröklétnek, bennem akkor is megmaradtak kételyek, hogy így van-e ez és akarom-e egyáltalán.
Nézzük, milyennek írja le a Biblia! Az igazán örökkön-örökké majd az utolsó ítéletkor kezdődik, amikor Jézus elválasztja egymástól az üdvözülteket és az elkárhozottakat. Az üdvözültek majd a mennyben vigadoznak, szegény ördögök meg a pokolban égnek. Álljunk csak meg! Az emberiség egy része örökké szenvedni fog? Mégis milyen alapon? Mert akárhogy is választjuk szét az embereket (ők a „gonoszok”, ők nem hittek Istenben, nem tetszik a képük Istennek), szerintem még a legnagyobb bűnökért is aránytalanul kemény a büntetés. Arról nem is beszélve, hogy „ők is Isten teremtményei” és valószínűleg nem rajtuk múlt, hogy bűnözővé, vagy egyszerűen keményszívűvé váltak. Ennek is megvannak a maga okai, bár teljesen senkit sem lehet felmenteni a saját tettei alól. Istennek annyira kevés lenne a szociális érzéke, hogy a szeretet nélkül felnőtt és a később bűnözővé vált embereket még tovább büntesse? Ki az, aki pusztán „ördögi sugallatra” vált rosszfiúvá, vagy rosszlánnyá? Az, hogy valakit szimplán megbüntessünk, anélkül, hogy a körülményeit is figyelembe vennénk, nagyon is emberi gondolkodásra vall, nem pedig egy bölcs Istenére. Csak egy ember lehet olyan korlátolt, hogy kicsinyes kárörömmel lesse az ellenségei bűnhődését, „mert ők megérdemlik”. Ha a mennybe kerülnék, az én örömömet igenis elrontaná, hogy egy lény – hiába aggatják rá azt a címkét, hogy ő gonosz, ezért nem kell sajnálni – örökké szenved, sír, vinnyog a félelemtől a legembertelenebb helyen, ahol valószínűleg a diktatúrák módszereit lepipálva kínozzák. Főleg, ha valamilyen „gebasz” folytán egy nekem kedves ember is odakerül. Akkor nekem a menny is pokollá változna.
Mindez valószínűleg gondolkodóba ejti az érzékenyebb lelkű keresztényeket és megpróbálják valahogy feloldani a feszültséget a szerető Isten képe és ezek között a borzalmak között. Egyesek megpróbálják homokba dugni a fejüket: „Ó, az Isten bölcsessége végtelen, Ő majd elrendezi ezt jobban, mint gondolnánk.” (Ó hogyne, csak előtte még jól megrémít minket, hogy rosszat álmodjunk. „Ne aggódj, mi biztos a mennybe kerülünk!” (Mi = definiálatlan nagyságú halmaz, amely viszont biztos tartalmaz engem és az összes haverom.)
És vannak, akik felvillantják az egyetlen logikus megoldást – ami viszont ellentmond a Bibliának. „Pokol? Kitől hallottál ilyet? Isten baromi jó fej és tuti, hogy egyetlen teremtménye se fog elkárhozni. Te el tudod képzelni, hogy ilyet tenne?” Ilyenkor általában köpni-nyelni nem tudok. Nem, én se tudnám elképzelni, pont azért problémáztam tele az előző fél oldalt. De drága barátom, akkor meg mi a pékfülének beszél a Biblia „tűz taváról”, a mennyek országából kizárt emberekről, Lázár történetében az örökké gyötrődő gazdagról és napnál világosabban arról, hogy az Emberfia elválasztja egymástól a juhokat és a bakokat? És hogy tudta ezt évszázadokon keresztül „félreértelmezni” az emberek 99,9%-a? Ha megint azzal jössz, hogy „ezt képletesen kell érteni”, akkor én falra mászom. Ha nincs pokol, akkor miért hagyta Isten, hogy ezek a képek évszázadokon át rettegésben tartsák a hívőket? És miért nem beszélt világosan? Mi lenne, ha mondanék valami gorombát, aztán hozzátenném, hogy ezt csak képletesen értettem? Másrészt meg mit ér egy olyan könyv, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar?


És erre szeretném én megadni a katolikus választ egy olyan írásomban, ami a mindennapi.hu-n már megjelent 2011-ben.

A pokol doktrínája

Úgy értesültem különféle forrásokból, hogy a középkorban a papok a pokol lángjainak emlegetésével megfélemlítették és megnyomorították az egyszerű embereket.

Manapság viszont szökőévenként egyszer, ha hallani erről szóló prédikációt. Az előbbi, már ha az értesülés igaz, beteges és perverz dolog, az utóbbi viszont, amennyiben a pokol létezik, ostoba struccpolitika. A mai modernista tendenciáktól függetlenül viszont a pokol létezése tény, nem teória és nem spekuláció, hanem egyenes kinyilatkoztatás: Jézus maga figyelmeztet minket többszörösen is az evangéliumokban, igen erős képeket használva. Úgy érzem, kegyes és politikailag korrekt gondolkodóink, modernista teológusaink, valamint népszerűségre éhező papjaink különvéleménye semmit nem nyom a latban, ha maga a Mester szól: a pokol valóságos.

A furcsa kereszténység
E tény elfogadása után viszont értékelnünk kell a probléma valóságosságát és az aggodalmak őszinteségét: Isten jóságossága vajon hogyan egyeztethető össze a pokol létezésével? Két egyszerű megoldás kínálkozik – Isten jóságosságának a megkérdőjelezése, vagy a pokol létezésének elmismásolása –, és mindkettő rossz. A kereszténység nem egyszerű, hanem összetett és furcsa, akárcsak a valóság minden aspektusa, ha megkapargatjuk a látszólag egyszerű felszínt. Ki gondolta volna előre, hogy az anyag részecske és hullám egyszerre, vagy hogy tér, idő és tömeg összefüggenek annyira, hogy nem is létezhetnek egymás nélkül, vagy hogy a létezik egy abszolút minimum hideg, vagy egy abszolút maximális sebesség?
C. S. Lewis hitének épp ez volt az egyik alapja, hogy a kereszténység furcsa, nem olyan, mintha emberek koholmánya lenne – vagyis hihetőbbé válik a kinyilatkoztatott volta. A továbbiakban egy olyan mainstream nézetet szeretnék felvázolni a pokol doktrínájával kapcsolatban, amely tükrözi a katolikus egyház tanítását, ugyanakkor összeegyeztethető C. S. Lewis vagy William Lane Craig protestáns gondolkodók teológiájával is.

Miért ne dönthetne bárki közülünk Isten ellen – akár örökre is
A kérdés tehát ez: hogyan őrizhetjük meg Isten jóságosságába és igazságosságába vetett hitünket, és fogadhatjuk el ugyanakkor a szerető Isten kinyilatkoztatás alapján a pokol létezését is? Úgy gondolom, hogy a dolog nyitja a szabad akarat valóságossága, amelyből szükségképpen következik a pokol valóságos lehetősége, egyszerűen azért, mert miért ne dönthetne bárki közülünk Isten ellen – akár örökre is. Elméleti síkon ennyi elég, hogy a pokol doktrínájának és Isten szeretetének a látszólagos ellentmondását feloldjuk: ha reális a szabad akarat, akkor pokolra is reális lehetőség nyílik. 

De mire véljük a kemény és látszólag fenyegető figyelmeztetéseket?
Az evangéliumokban Jézus (is!) a pokol lángjaival ijesztget minket, és ettől nem szabad elvonatkoztatnunk. Egyébként is milyen alapon javítanánk ki Isten Fiát? A politikailag korrekt divat alapján, vagy azt mondanánk neki: Jézus, haladni kéne a korral? Ez meglehetősen arrogáns volna. De mit gondoljunk akkor a kedves Jézusról, hogy annyit és oly ellentmondást nem tűrően beszélt a pokolról, az ottani szenvedésről, és hogy mi is oda kerülhetünk, ha nem követjük Őt? Ez nem annyira kedves Tőle (mint azt a modernista teológusaink hajlamosak elhallgatni)! 

A dolog épp valóság és az igazság kérdésén fordul meg: hiszen ha a pokol olyannyira valóságos, mint egy száguldó kamion a játszótér mellett, és Jézus számára mi olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek, akik épp kifutnak az útra az elguruló labda után, akkor Isten kemény szavaiban nem marad semmi, amit zokon vehetnénk, hiszen szeretetből, féltésből figyelmeztet minket, mint olyan gyermekeit, akik nem tudják mit is cselekszenek, amikor bűnt követünk el.

Büntetés vagy önítélet?
Ám azt is érdemes tisztázni, hogy a tűz és a pusztulás nem az egyetlen evangéliumi kép a pokolra vonatkozóan. A pokol valószínűleg éppen eléggé rossz állapot, ha ezek az érzékletes fizikai szenvedésre utaló képek is leírják, ám ezeken túl a kárhozat ugyanolyan jézusi alapon kizártságot, elvonást és a legfőbb jó (Isten) nélkülözését is jelenti. Ezért úgy gondolom, szabadságunkban áll oly módon elképzelni a poklot, hogy nem is elsősorban a fizikai szenvedést állítjuk a középpontba, hanem az önmagunkra maradás, az önmagunkba zártság végtelen ürességét: hiszen a kárhozottak önmagukat választják – már életükben és az ítéletkor is – Isten helyett. A pokolbéli magányra pedig lehet megfelelő kép az égés és a pusztulás, hiszen az éltető Isten nélkül a megátalkodott lelkek önként választott osztályrésze az örök hervadás és az örök meghalás. Hanem ez felvet egy újabb kérdést: egy szerető Isten hogyan hagyhatja így magára a teremtményeit?

Csorbátlan jóság
Jézus a pokolba kerülés módjáról szintén kétféleképpen beszél: mintha ítélet volna, és mintha a saját döntésünk is volna. Miért ne lehetne mindkettő egyszerre, mint ahogy az is-is logikája annyiszor érvényesül a kereszténységgel kapcsolatban? Jézus ítélete felettünk jóváhagyja majd a saját ítéletünket Istenről: kell, vagy nem kell – vagyis hogy az életünkben a szeretetet, a másikat és az Istent tanultuk-e meg választani vagy önmagunkat.
Isten igazságosságán így nem esik csorba, hiszen nem Ő kényszeríti ránk ezt vagy azt a választást, hanem megadja, amit választunk. Vagy mi mondjuk Istennek, hogy legyen meg a Te akaratod, vagy ő mondja ugyanezt nekünk. Istennek legfeljebb, azt lehet a szemére vetnünk, hogy miért nem kényszeríti ránk a mennyországot, ám ezzel csak egy újabb problémát kreálnánk: egy diktátor Istent, aki mindenkire rákényszeríti az akaratát, és ezzel visszatértünk a szabad akarat realitásának kérdéséhez, amit már tényként fogadtunk el.
Az ítélet és a pokol ilyetén való elképzelése nem csorbítja Isten jóságosságát: ugyanis ha a pokol kapui belülről vannak bezárva (értsd: a kárhozott lelkek nem is akarnak kijönni), akkor elhihetjük, hogy ők Isten kegyelméből továbbra is a legjobbat kapják – már amire alkalmasak –, hiszen Isten fényes jelenléte égetőbb lenne számukra, mint pokolbéli magányuk. 
Igaz lehet tehát, hogy a pokol csak a mennyei nézőpontból pokol, de a kárhozott lelkek számára még mindig jobb, mint a mennyország lenne. Így Isten igazságossága és jósága minden teremtményén maradéktalanul beteljesedik.

Nem misztérium
Amikor végignézünk a világon, vagy akár csak a saját bűneinken, sokszor azt kívánjuk, az ember bár kevesebb felelősséget kapott volna: a szabad akarat nagyszerű dicsősége olykor elviselhetetlen súlyként nehezedik a vállunkra. "Bár kisebb teremtményei lennénk az Istennek!" Ám ez nem a mi döntésünk kérdése, hanem Isten választásáé. A szabad akarat ajándéka tény, adat, akárcsak az, hogy reggel felkeltem az ágyból, de korántsem szükségszerű, hiszen maradhattam volna még lustálkodni - és Isten is teremthetett volna kizárólag szabad akarat nélküli lényeket, pl. állatokat. Ugyanígy Isten számára az egész teremtés szükségtelen, hiszen a világ és az összes szentek egy ujjnyival nem adnak hozzá az ő dicsőségéhez, de ő mégis teremtett. A létezés és a szabad akarat ajándéka tiszta misztérium marad a számunkra.
A pokol viszont nem misztérium: létezésének lehetősége szükségszerűen következik a szabad akarat realitásából, és ez belátható józan ésszel, akár kinyilatkoztatás nélkül is. És noha minden egészséges gondolkodású embernek szívből kell utálnia az örök kárhozatnak még a gondolatát is, lássuk be azt is, hogy amikor egy pokol nélküli világra vágyunk, akkor a szabad akarat dicsőséges ajándékát utasítjuk vissza, és Istentől így nem több, hanem kevesebb szeretetet kérünk. Ez meglehetősen abszurddá teszi a jámbor gondolkodó helyzetét, hiszen a legjobb szándékunk ellenére is azon kapjuk magunkat, hogy a nagyobb szeretet nevében végül kevesebb szeretetért esdeklünk. 
Ez a gondolat talán segít megnyugodnunk Mesterünk és Istenünk akaratában, Ő majd elrendezi a végső dolgokat, amelyek rá tartoznak, mi pedig foglalkozzunk a saját lelkünk tisztaságával, hiszen ez is épp elég nagy feladat.