2014. március 26., szerda

Abortusz: miért nem jó (sohasem)


Pro-life logika mindenkinek.
Ebben a cikkben nem adatokat és szörnyűségeket fogok egymásra halmozni, hanem Peter Kreeftnek, a Bosztoni Egyetem filozófia professzorának érvelését foglalom össze, hogy aki nyitott a kérdés végiggondolására, ám őszintén bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy az abortusz mindig rossz-e, beláthassa azt.
Fontos azzal kezdeni, hogy az abortuszkérdésben a bizonyítás terhe az abortuszellenes oldalra esik. Akárcsak a bíróságon, ahol az ember ártatlan, amíg bűnösnek nem bizonyul, úgy igazságos, hogy egy cselekedetet is ártatlannak tekintsünk, amíg az ellenkezője nem válik nyilvánvalóvá. Tehát, ameddig be nem bizonyítjuk, hogy az abortusz rossz, nincs jogunk elítélni sem. Nem elég tehát, hogy érzelmileg ellenezzük az abortuszt.

Az érv
Minden erkölcsi érvnek legalább két része van: az első egy általános erkölcsi elv, a második egy tény megállapítása. A kettőt összevetve erkölcsi ítéletre juthatunk egy konkrét tettet illetően.
Kreeft az erkölcsi alapfeltevést a következőképp fogalmazza meg: egy ártatlan személyt szándékosan megölni erkölcsileg mindig rossz. Szándékosan, tehát tudva és akarva. Megölni, azaz halált okozni beavatkozással – ellentétben a mulasztással, vagy a passzív halni hagyással. Egy ártatlan személyt, vagyis egy olyan valakit, aki nem érdemelte ki a halált, nem tett semmi gonoszat, hogy elítéljük. A halálbüntetés kérdése, vagyis hogy egy bűnös ember érdemelhet-e halált, így jól meg van különböztetve az abortusz kérdésétől. A halálbüntetés kérdése lehet vita tárgya, ám az, hogy egy ártatlan személyt megölni minden esetben rossz, vitán felül áll – ki merné ezt elvitatni?

Ki számít személynek?
A következő tisztázandó pont a személlyel foglalkozik? Ki számít személynek? A kérdés lényegében itt az, hogy léteznek-e emberek, akik nem személyek? Volt rá példa a történelem folyamán, hogy egyesek úgy gondolták, némelyek közülünk személyek, ám mások nem. A nácik úgy gondolták például, hogy a zsidók nem személyek. Annak idején még az Amerikai Egyesült Államok legfelsőbb bírósága is úgy határozott, hogy a fekete rabszolgák nem személyek. Ez a felfogás lehet kiút az érvből, viszont akkor eme díszes társaságba csöppenünk.
Tehát szándékosan megölni egy ártatlan személyt, erkölcsileg mindig rossz. És íme, a ténymegállapítás: egy még meg nem született emberi lény, mely az emberi megtermékenyülés eredményeként jön létre, ártatlan emberi személynek számít. És az abortusz nem más, mint eme ártatlan személy szándékos megölése.

Ki számít embernek?
A következő alapvető kérdés ezek után az, személy-e, emberi személy-e az emberi magzat? Nos, egy tinédzser emberei személy-e vajon? És egy felnőtt? E főnevek – magzat, csecsemő, gyermek, fiatal, felnőtt, aggastyán – mind az emberre vonatkoznak: fejlődési szakaszok, egyazon entitás fejlődési szakaszai. Ha ez igaz, akkor a magzat emberi személy, méghozzá ártatlan személy, és akkor megölni mindig rossz, vagyis akkor az abortusz mindig rossz. De tényleg így van-e ez, és honnan tudhatjuk, hogy a magzat tényleg ember-e?


A kulcskérdés
Az érvelés szempontjából ez tűnik kulcskérdésnek. A gondolkodók és az emberek túlnyomó része egyetért az eddigiekkel, és eszébe sem jut elvitatni az első feltevést, hogy „egy ártatlan személyt szándékosan megölni erkölcsileg mindig rossz”. Ugyanis, ha ez nem rossz, akkor ugyan mi lehet rossz? Ezért úgy tűnik, az abortuszpártiak legfőbb érve azon alapulhat, hogy letagadják a magzat személy voltát, ugyanis akkor az abortusz nem lehet gyilkosság sem.
Szóval mitől leszünk emberi személlyé? Egy folyamatról van vajon szó, vagy egyszer csak azzá válunk? A kettő közül valamelyiknek igaznak kell lennie. Nos, ha hirtelen történik a személlyé válás, mikor? Születéskor? Vagy amikor az orvos elvágja a köldökzsinórt? Az olló tesz emberi személlyé? Vagy amikor az egyik helyről átkerülünk a másik helyre, amikor az anyai méhből átkerülünk a külvilágba, ez tesz emberré? A külvilág az? Vagy talán a technológia tesz emberré, vagy az életképesség? Ez a kettő egyre gyakrabban összefügg: a dzsungelben gépek nélkül életképtelen koraszülöttként születve nem lettél volna ember, de mivel kórházban születtél hozzáértő orvosok kezei között, most ember vagy? Szembetűnő ostobaság az összes, mégis nézzük meg a törvényeinket, mire alapozzák az abortusz elfogadhatóságát!

Politikai kérdés?
Tehát, ha nem a körülmények tesznek emberi személlyé, akkor mi? Mielőtt az abortusz politikai kérdéssé vált volna a 20. század derekán, érdekes módon a világon minden biológia tankönyv úgy tudta, hogy az emlősök élete a fogantatás pillanatában, az új egyed genetikai kódjának létrejöttekor kezdődik – új felfedezés pedig nem volt, ami indokolná a tankönyvek átírását. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a petesejt és a hímivarsejt egyesülnek, valami egészen új jön létre. A sejtek szaporodni kezdenek, és egy alakzat, egy terv kezdi megvalósítani magát, és kibontakozik. Szervek fejlődnek ki. Természetesen egy pár napos magzatban semmi nyoma még az emberi agynak, de tudjuk, hogy a magzat emberi agyat fog kifejleszteni. A majom magzat majom agyat növeszt, a kutya magzat meg kutya agyat növeszt, jól tudjuk. Ezért nem áll szabadságunkban összetéveszteni a majom és a kutya embriókat az emberi embrióval. Ami a politika- és ideológiamentes tudományt illeti, ez ma még kevésbé kérdés, mint valaha volt. Az embrió önálló emberi lény, mint én vagy te – tehát személy is.
De – hangzik a népszerű kifogás –, a magzat még nem érez, és nincsen öntudatánál, ez csak számít, nem? Tehát, ha valakit álmában gyilkolnak meg (amikor nem érez, és nincsen öntudatánál), akkor az nem is rossz? – lehetne visszakérdezni. Ezért úgy tűnik, hogy az abortuszkérdés lényegét illetően a fájdalomnak és az öntudatnak nincsen központi szerepe – vagyis az esemény utáni tabletta és a műtét között mindössze pszichológiai és nem erkölcsi különbség van.

Mikortól ember az ember?
A teljesség kedvéért vizsgáljuk meg a másik lehetőséget is. Lehet, hogy az emberi személlyé válásunk nem egy adott pillanatban következik be, hanem folyamatosan, lassacskán történik? A felvetés jogos, ám nézzük meg, hogy elhihetjük-e minden következményével együtt. Ha a teljes értékű emberi személlyé válás fokozatos, akkor olyan valakit megölni, akinek bizonyos szervei még kifejlődőben vannak – mint például egy nem ivarérett gyerek –, kisebb rossz, mint egy felnőttet megölni. Nyilvánvalóan ezt sem gondolhatjuk komolyan: egy nyolcéves gyereket megölni épp annyira rossz, mint egy 18 éves fiatalembert. Vagyis a kicsiség, és a kifejletlenség sem számít az abortusz erkölcsi megítélésében.
Márpedig a növekedés és a fejlődés folyamata nem születéskor kezdődik – ahogy azt az abortusz pártiak szeretnék –, hanem fogantatáskor. A folyamat igen jelentős része abban a kilenc hónapban zajlik le, amikor a baba még az anya méhében van. A folyamat többi része a méhen kívül fejeződik be. Nincs egyetlen töréspont se, egyetlen szakasz, amitől a magzat hirtelen emberré és személlyé válna, vagy ami előtt a magzat ne volna emberi személy.

Csecsemőgyilkosság: miért ne?
Az érv eredménye végül is az, hogy amennyiben mindig rossz szándékosan ártatlan emberi életet kioltani, és amennyiben az abortusz mindig ártatlan emberi életet öl, akkor az abortusz mindig rossz. Mindig. Mint ahogy a nemi erőszak is mindig rossz. Az igazság az, hogy nincs egyetlen pro-abortusz érv se, ami ne igazolná egyben a csecsemőgyilkosságot is.
Erről tanúskodik a következő történet is, miszerint Peter Kreeft egy előadása után pro-abortusz nézeteket valló feminista lányok egy csoportja félrehívta a professzort, és gratuláltak neki, mert nem hitték volna, hogy sikerül megváltoztatnia a véleményüket. Kreeft azt hitte megnyerte őket a pro-life oldal számára, ám ennek épp az ellenkezője történt. A feministák felvilágosították, hogy nem engednek az abortuszból, de most már a gyerekgyilkosságban is hisznek.

Mikor lehetne egyetérteni az abortusszal?
Ha az abortusz nem ártatlan emberek megölése – mondja Kreeft –, akkor én is egyetértek az abortusszal, és a pro-life mozgalom ebben az esetben valóban elnyomó intoleráns banda, akik nem engedik, hogy a nők mindaddig rendelkezzenek a testükkel, amíg azzal másoknak nem ártanak. Ám, ha az abortusz egy másik személy testéről és életéről dönt, akkor a nőknek nincs joguk hozzá.

Természetesen a helyzet bonyolódhat, ha a terhesség valóban veszélyezteti az anya életét, ám ekkor már nem egyszerűen egy jó és egy rossz döntéssel állunk szemben, hanem két rossz közül kell a kisebbiket választani. Sokszor a magzat eleve életképtelen, vagy az anya éltét biztosító műtét következtében válik azzá. Szomorú veszteség, de nem gyilkosság. Ám senki nem gondolhatja komolyan, hogy az ilyen ritka esetek (Amerikában az abortuszok mindössze 2%-a) bármilyen szinten is igazolhatják a pót-fogamzásgátlásként alkalmazott kényelmi, vagy rutin abortuszt.  Az a fajta szabadság, amit az abortuszpártiak követelnek, a fogantatás pillanatában véget ér. Az örökbeadás tűnik jó alternatívának (ha az anya meg nem gondolja magát a terhesség alatt), és tényleg a gyermeke nélkül akarja folytatni az életét.

2014. március 23., vasárnap

Lássuk, tudod-e mi a kereszténység lényege?

Pio atya szavaival, ez:

"Miért áldozta föl magát Jézus Krisztus? Hogy kiengesztelje bűneinket – válaszolja a hit. Miért támadt föl oly csodálatos módon? Hogy tanúságot tegyen nekünk megváltásunk következményeiről. Halálával megmutatja nekünk, hogy halottak voltunk a bűn miatt, föltámadásában pedig kegyelemre való újjászületésünk legtökéletesebb modelljét kaptuk."

Vagyis:
A kereszténység lényege Jézus. Nem az erkölcs, és nem is az emberek "vallásossága". A keresztény szó mindössze annyit jelent: krisztusi.

Mi Jézus jelentősége? 
Nem az, hogy milyen szép dolgokat tanított, sem az, hogy milyen szép példát mutatott (noha ezekben is a legkiválóbb mester), hanem az, hogy halálával megváltott a bűneinkből.

Mi van, ha nem vagyok bűnös? 
Akkor számodra Jézusnak nincs jelentősége. Akkor Jézus neked nem a megváltód. Akkor neked ugyanazt mondja Jézus, mint 2000 éve a farizeusoknak: "Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket a megtérésre".

Mi a bűnbocsánat jelentősége?
A feltámadás, és az örök élet Istennel. Mégpedig nem egy teljesen "szellemi" (itt értsd: anyagtalan) formában, hanem Jézus megdicsőült testéhez hasonló halhatatlan és romolhatatlan fizikai testben, mely teljesen a lélek uralma alatt lesz. Varázslatos lesz!

Nem gondolod, hogy a kereszténység lényegéhez Isten is hozzá tartozik?
Nem. Az egyistenhitben a kereszténység lényegileg nem különbözik a zsidók ősi vallásától vagy az iszlámtól, amely szintén Ábrahám Istenét imádja. Isten nem keresztény specifikus, Jézus igen.

Nem gondolod, hogy a Biblia is a lényeghez tartozik?
Nem. A Biblia a Katolikus Egyház terméke, a Szenthagyomány része: leírhatatlanul fontos. De érdemes elgondolkodni azon, hogy keresztények évtizedekig éltek és haltak Krisztusért, mielőtt az Újszövetség könyveit egyáltalán megírták volna, és századok teltek el, mire az Egyház letisztázta, mi is tartozik bele a Bibliába. A Bibliának a jelentősége származékos, Jézus jelentősége eredeti.



2014. március 16., vasárnap

13 dolog a vágyról, amit érdemes mindig észbentartani

1. A vágyakozás elválaszthatatlan az örömtől. Aki nem vágyik semmire, annak semmi nem képes örömet okozni. Amikor azt mondjuk „Nem vágyom semmire!”, akkor általában azt értjük rajta, hogy mindenünk megvan, amire vágyunk – tehát ez nem a vágytalanság kifejeződése, hanem épp a megelégített vágyaké. A vágy: képesség az örömre.

2. A kereszténység nem vágyellenes. A vágyellenes vallás a buddhizmus: a buddhizmus a szenvedés okát a vágyak és a valóság közötti eltérésben látja (helyesen), és megoldásként a vágyakozás elfojtását javasolja (helytelenül). A kereszténység ellenben azt tartja, hogy Istentől kapjuk a vágyakozás képességét, és ha vágyaink tiszták, akkor természetes módon az örök boldogságra vezetnek.

3. A vágyainkról tehetünk is, meg nem is. Rövid távon, a spontán vágyainkról nem tehetünk, nem vagyunk felelősek értük, és nem tudjuk nagyon irányítani őket. Ám hosszabb távon, gyakorlással, képesek vagyunk rendezni a vágyainkat az objektív igazság, jóság és szépség szerint – ezért felelősek is vagyunk, Isten ez utóbbit kéri számon rajtunk.

4. Isten a vágyakozással (sőt: még a telhetetlenséggel is) az örökkévalóság, és végtelen boldogság első leckéit adja nekünk. Noha a telhetetlenségünk kezdetben nem ezekre irányul, titkos komponensként Isten ott van minden vágyunkban.
Nem igaz, hogy nagyon vágysz valamire, ha nincs bátorságod kockáztatni érte!
















5. Az igazi boldogság Istenben van. Vágyaink nem tehetnek mást, mint hogy felé gravitálnak.

6. Ha valaki tényleg a legszebbre és a legtöbbre vágyik, ami csak kihozható az emberi életből, akkor az óhatatlanul szent lesz: Isten szerelmese, és Jézus tanítványa.

7. Aki túl sok nőt, gazdagságot vagy hatalmat hajszol, az igazából kevesebb gyönyörre, jóra, és dicsőségre fizet be, mint amennyit Isten neki szánt.

8. Valamit tanulhatunk az drog-, szex- és alkoholfüggőktől: a szenvedélyt, amivel hajtják azt, amire szükségük van!

9. Az átlag kereszténynek nem az a baja, hogy vágyai túl erősek, és eltérítik Istentől. Az átlag keresztény baja az, hogy semmire nem vágyik eléggé.

10. „Vágyad: imádság… Ha nem akarsz megszűnni imádkozni, nem szűnj meg vágyakozni sem. Állhatatos a vágyakozásod? Akkor imádságod hangos kiáltása is az.” Szent Ágoston

11. Képzeld el, hogy imád olyan intenzív, mint ha először volnál szerelmes, + mintha Isten volna az a falat kenyér és az a korty víz, amelyek visszahozhatnak az halál torkából. 

12. Akik megtanulnak Istenre vágyni, vele lesznek örökre. Akik nem tanulnak meg Istenre vágyni, azok számára nem létezhet mennyország, hiszen Istenen kívül semmi sem létezik, ami elég nagy az örök boldogsághoz.  

13. C. S. Lewis a tökéletes és megrendíthetetlen boldogság utáni vágyakozásunkból levezeti Isten létezését. „Ha van egy természetes és általános vágyunk, amit semmi nem elégíthet ki ebben a világban, az nem azt jelenti, hogy az univerzum egy átverés, hanem sokkal inkább azt sejteti, hogy egy másik világ az igazi otthonunk."