2015. május 31., vasárnap

Modern melegmozgalmak ideológiái vs. a katolikus és az ókori görög felfogás

A pécsi egyházmegye honlapjáról:

A katolikus egyház házasságfelfogásának és házasságteológiájának alapja az az egyszerű meghatározás, mely szerint a házasság egy férfi és egy nő életközössége. Ma azonban egyre nagyobb hangerővel fogalmazódik meg az a vélemény, hogy egyszer szükségképpen eljön majd a pillanat, amikor másokhoz hasonlóan a katolikus egyház is belátja, hogy ez a meghatározás idejétmúlt, meghaladott, szűkös és kirekesztő.
Giotto, Kánai menyegző. 1304-1306. Scrovegni (Arena) kápolna, Padua, OlaszországEz a pillanat soha nem fog eljönni. Azért nem, mert a házasság természetjogi alapú felfogása nem elszigetelt, könnyen kicserélhető eleme a katolikus tanítás egészének, hanem az egyik legfontosabb tartóoszlopa. Az első emberpár: a férfi és a nő teremtésének és egységének misztériumában ugyanis már eleve benne volt a megváltásnak, Krisztus és az Egyház egységének misztériuma (vö. Ef 5,29-33). A házasság tehát a legnagyobb misztérium egyik pillére. Ha egy ilyen oszlop kidől, az egész épület összeomlik. Néhány protestáns egyházi közösségben az elmúlt évtizedekben megtörténhetett a gyökeres tanbeli fordulat a házassággal kapcsolatban, de ott ez a változás nem érintett statikai elemet, mert bár a szegletkő ugyanaz, más tervrajz szerint húzták fel az épületeiket. A házasságot csak a katolikus és az ortodox egyházak tartják szentségnek. Mivel azonban katolikus és ortodox felfogásban a házasság szentség, s mert a szentségteológia szerint a szentségekben a természetfölötti a természetesen keresztül fejti ki hatását, ezért a házasság szentségének természetes alapját illetően sem várható semmilyen tanbeli átértelmezés sem katolikus, sem ortodox részről. Jézus Krisztus férfinak született egy nőtől, aki egy férfival élt törvényes házasságban.
A katolikusnak mondott Írországban a közelmúltban lezajlott népszavazás eredményeként hamarosan a következő értelmű meghatározás kerül be az alkotmányba: „a házasság a jog szerint két ember között köthető, tekintet nélkül a nemükre.” Bármi legyen is egy népszavazás eredménye, csöppet sem befolyásolja a katolikus egyház tanítását. Az ír népszavazás természetesen fölvet számos, a katolikus egyházat, elsősorban az írországi katolikus egyházat érintő kérdést, s ezekről nyilván számos megfelelő elemzés készül majd. Van azonban ennek a népszavazásnak egy olyan következménye is, amely sem nem írországi, sem nem katolikus belügy, hanem egy elterjedt érvelési hiba, egy mítosz, egy hamis tézis.
A népszavazás után ismét találkozhatunk azzal az érvvel, amely szerint a kereszténység megjelenése előtt az ókori Görögországban természetesnek tartották azonos nemű személyek szerelmét és szexuális kapcsolatát. Ilyesmit mondanak azok, akik nem ismerik a szexualitástörténeti kutatásokat, elsősorban Kenneth Dover és Michel Foucault munkáit. Tudniillik az efféle kapcsolatot a kereszténység megjelenése előtt sem tartották természetesnek, nem volt általánosan elfogadott. Ahol elfogadott szokás (!) volt, ott íratlan törvények szigorúan szabályozták. Ha valaki például a Kr. e. 5. századi Athénben mozgalmat indított volna azért, hogy azonos nemű személyek kapcsolatát házasságnak nevezzék, és ezt iktassák törvénybe, akkor az illetőt azonnal halálra ítélték volna a törvények lerombolása és a polisz felforgatása miatt.
És ami sokak számára ennél is meglepőbb lehet: a katolikus egyház homoszexualitásról megfogalmazott tanítása jóval több és mélyebb hasonlóságot mutat az ókori görögök homoszexualitással kapcsolatos felfogásával, mint a modern melegmozgalmak ideológiái.
Egyezés van a következő tézisekben:
1. A szexuális hajlamok és vonzalmak természetesek.
2. A szexuális hajlam irányulhat azonos vagy ellentétes nemű emberre.
3. Hajlamaik különbsége alapján nem diszkriminálhatunk embereket.
4. Másként kell megítélni a szexuális hajlamot és a szexuális aktust.
5. A homoszexuális aktus mint a gyönyörszerzés módja mindkét fél részére: természetellenes.
6. Természettől adott a férfi és a nő különbsége, amely a férfi és a női nemi szervek felépítésében és működésében nyilvánvalóan megmutatkozik.
7. Az egyén teste által összetett közösségi-társadalmi viszonyrendszerbe tagolódik.
8. Önmagunkkal és másokkal szemben felelősek vagyunk azért, hogy miként engedünk utat hajlamainknak és vágyainknak.
9. Az emberi együttélés, a társadalom működése szempontjából mindenkitől elvárt bizonyos fokú önuralom gyakorlása.
10. A polisz, a társadalom alapja a férfi és a nő házassága.
11. Csak egy férfi és egy nő törvényesen megkötött szövetsége nevezhető házasságnak (gamosz).
A katolikus tanítás akkor sem áll ellentétben a klasszikus görög szexuális etikával, amikor „objektíve rendetlennek mondja a homoszexuális hajlamot; amikor mind a passzív, mind az aktív fél részéről természetellenesnek tartja a homoszexuális aktust; amikor az ilyen szexuális cselekedetnek semmilyen formáját nem fogadja el; amikor megköveteli a házaspároktól a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokról való lemondást. Ezek ugyanis a klasszikus görög filozófiai és etikai hagyomány egyik meghatározó, elsősorban Platón nevével fémjelzett vonulatának tanításai. E tanítások majd a Kr. e. I-II és Kr. u. I-II. századi görög-római filozófusok és az őket olvasó keresztény teológusok munkásságában a korábbinál is hangsúlyosabbá válnak.
Az úgynevezett „melegházasság” olyan újítás az európai társadalmak jogrendjében, amelynek a görög-római-zsidó-keresztény kultúrában nincsenek sem történelmi, sem filozófiai, sem teológiai, sem jogi, sem politikai-intézményes, sem nyelvi-fogalmi előképei. Jó, ha ezt tudjuk.
Heidl György
http://www.pecsiegyhazmegye.hu/2015/05/meleghazassag

2015. május 26., kedd

Miben lehetne jobb a 2015-ös szinódus?

 
A 2014-es családszinódus sok szempontból ellene ment Ferenc pápa családról alkotott bátor víziójának:

1) A szinódusnak a családok bátorításáról, és a fiatal párok buzdításáról kellett volna szólnia: arról, hogy a katolikus házasság egy fantasztikus kaland Istennel. Ennek ellenére a szinódus elsősorban azokat hozta lázba, akik arra számítottak, hogy az Egyház végre felzárkózik a szexuális forradalomba már belebukott többi felekezet mellé.


2) A szinódus metodológiája nem engedett elég teret az Örömhírnek. Igen voltak tanúságtételek – mellékesen -, de a központban a sajtókonferenciák és a problémás családi helyzetek kerültek.

3) A szinódus határozottan világiasra kerekedett. A Szentföldről visszafelé a repülőúton Ferenc pápa azt mondta, hogy a szinódus a családok globális helyzetével fog foglalkozni, és hogy „nem tetszik” neki, hogy a polgárilag újraházasodottak ügye dominál. A világ elvárása az volt, hogy a szinódus a válásról, a házasság előtti együttélésekről/szexuális kapcsolatokról, és az egyneműek „házasságáról” szól majd. A szinódus Ferenc pápa akarata ellenére is engedett ennek a nyomásnak.

4) A szinódusi folyamatok és hírek manipulálása méltatlanok voltak a római kúriához, melyet a Szentatya szinte naponta int a pletykálás, intrikálás és az ambíciók követése ellen. A résztvevő püspökök egymástól függetlenül nyilvánosan tették szóvá a színfalak mögötti manipulációt, mely a szelektív híradásban nyilvánult meg. A manipuláció a félidős riportban csúcsosodott ki, ami ugyan sikeresen bekerült a világi sajtó címlapjaira, csak éppen a résztvevők véleményét nem tükrözte híven. Ferenc a pápaság „leprájának” nevezte a vatikáni hatalmi játszmákat, pedig a szinódus épp ebben jeleskedett a Szentlélekre való hangoltság helyett.

5) A szinódus visszájára fordította a Szentatya perifériák iránt érzett preferenciáját és az „régi közepet” helyezte ismét a középpontba. A világ legbürokratikusabb, legakadémikusabb, és leggazdagabb nemzeti egyháza – Németország – teljesen aránytalan befolyást kapott az egyre zsugorodó lendületéhez, életerejéhez és keresztény tanúságtevő képességéhez képest. Mindeközben a perifériák fiatal egyházai félre lettek állítva és még gorombáskodtak is velük. Mintha megint 1869 lett volna, amikor is az I. Vatikáni Zsinaton a résztvevők bő fele olasz és francia püspökökből állt össze. A zsenge afrikai és ázsiai kereszténység hangját elnyomták az intézményesült európai kereszténység problémái. Ferenc Egyházában a gazdagoknak nem jár több beleszólás, mint a szegény testvéreknek, noha a szinóduson épp ezt láttuk.

6) A szinódus nem kifelé nyitott, hanem saját magával volt elfoglalva. Ha fontos hírértéke van annak, hogy melyik bíboros kerül be a szövegező bizottságba és melyik nem, akkor épp annak a veszélye áll fent, ami ellen Ferenc pápa intett: hogy a szinódus magába fordul.

7) A szinódus nem a kollegialitás jegyében nyilatkozott meg. Ferenc pápa azt akarta, hogy „közös utazás” legyen, de ezzel ellentétben a szinódus menedzserei szolgálat helyett irányították az eseményeket.

8) A félidős jelentésben olybá tűnt, mintha a szinódus megfeledkezett volna a bűnről (egyáltalán nem volt említve a riportban). Azért is megdöbbentő mindez, mert Ferenc pápa magát „bűnös emberként” jellemzi, és beszédei középpontjában a bűnbocsánatkor megtapasztalható isteni irgalmasság áll. A Szentatya a bűnről és az irgalomról együtt beszél, de a szinódus mintha megfeledkezett volna az előbbiről, ami ugye az utóbbi jelentőségét is csökkenti.

9) Ferenc pápa II. János Pált a szentté avatásán „a családok pápájának” nevezte. A szinódus róla is szinte teljesen megfeledkezett, pedig a Szent II. János Pál nevéhez fűződő Familaris Consortio és a Test teológiája a szinódus kiinduló pontját képezhették volna. Ami az irgalmasságot illeti, a lengyel pápa arról is írt egy egész enciklikát, tanítását mégis figyelmen kívül hagyták.

10) Egyház szerepe a világban olyan, mint a csatatér-menti kórházé. A modern világtól sebzett és elidegenült lelkek gyógyulásához azonban fel kell ismerni és nevén kell nevezni a rosszat, a gonoszat és a bűnt. Az eldobható kapcsolatok kultúrájában szocializálódottaknak, és a szexuális forradalom által kisemmizetteknek olyan orvosokra van szükségük, akik helyesen diagnosztizálnak. Ezt a hiányosságra mutatott rá a pápa a szinódusi záróbeszédében, amikor azok irgalmasságáról beszélt, akik előbb kötöznék be a sebet, mielőtt ellátták volna.

Az Egyház most a következő szinódusra készül. Vajon Ferenc pápa szándéka szerint alakul majd? Megmutatkozik-e majd az Egyház missziója, vagy leragad a világiasságban, mint a 2014-es szinódus?


http://www.ncregister.com/daily-news/11-ways-the-synod-failed-pope-francisg-vision/#ixzz3K6gX8xJf

2015. május 20., szerda

Egyenlőség az emberek között, de nem a vallások között

(A hír régi, de az üzenet igaz. Amato azóta bíboros, és Apostoli Szentszék Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa)
Vatikán Állam _ A vallások közötti párbeszéd iránt érdeklődő katolikus keresztényeknek tudniuk kell, hogy az egyenjogúság a résztvevő személyek között áll fenn, és nem az általuk képviselt vallások között, mondta Angelo Amato érsek, a Hittani Kongregáció titkára.

„Az a tény, hogy ma vallások sokaságát kínálják nekünk, nem jelenti azt, hogy ezek egyformán igazak is lennének” – nyilatkozta az érsek az Osservatore Romano, vatikáni napilap november 8-i számában, egy interjúban.  Amato érsek a riportban utalt az előzőleg megtartott konferenciabeszélgetésre is, melynek címe: Tanúskodni Krisztusról, az egyetlen megváltóról a sok vallású társadalmakban.

„A vallásközi párbeszéd, melynek célja a népek közötti béke előmozdítása, nem zárhatja, és nem is zárja ki az igazsághoz és a keresztény hithez való megtérés lehetőségét, de figyelembe veszi a személy szabadságát és méltóságát” – mondta. Majd felhívta a figyelmet, hogy „sajnálatos módon a katolikus teológia egy bizonyos áramlata, mely ezzel a párbeszéddel foglalkozik, zsákutcába jutott, mivel addig az önellentmondásig merészkedtek, hogy minden vallás elvezethet az üdvösségig”.

„Az egyenlőség, mely a párbeszéd előfeltétele, az emberekre vonatkozik, akik egyforma méltósággal és szabadsággal vehetnek részt a dialógusban, de nem vonatkozik a párbeszédet folytatók hitének tartalmára” – jelentette ki Angelo Amato, és mint mondta, „a párbeszédben résztvevő keresztény nem hallgathat a hitéről, mely Jézusban gyökeredzik”.

A kereszténység igazságait, mondta a vatikáni érsek, „természetesen nem lehet erővel rákényszeríteni senkire, figyelembe kell venni az egyén szabadságát és lelkiismeretét”.

„Párbeszédünk hasznos és szükséges, de nem szabad túlságosan a középpontba helyezni, ugyanis igazi értelmét csak keresztény hitünk összefüggésében nyeri el” – mondta zárásképpen a Hittani Kongregáció titkára. „Az erős és egészséges elkötelezettség a saját hitünk iránt a legjobb belépő a más vallásokkal folytatott párbeszédhez”.

2015. május 12., kedd

A földrengés és a Jóisten létezése – és egy ateista téveszme

1) Az ártatlan áldozatok
Minden természeti katasztrófa, járvány vagy véletlen esemény, ami ártatlan emberek szenvedésével vagy halálával jár, egy különleges kérdést vet fel a gondviseléssel és Istennel kapcsolatban. A különlegesség oka az, hogy a háborúkkal vagy bármilyen más ember okozta szenvedéssel ellentétben a természeti katasztrófák és a véletlen események nem írhatók az emberi szabad akarat (a rossz és gonosz döntések) számlájára. Szóval a kérdés egyenesen a gondviselésre, vagy Isten felelősségére irányul természetes módon.

2) Ateista barátunk
Példának kedvéért gondoljunk C. S. Lewisra, akit egyrészt mindenki ismer, másrészt ateistaként és keresztényként is megküzdött ezzel a kérdéssel. Ateizmusának az oka éppen abban állt, hogy a világon minden halálra van ítélve, végső soron az univerzum is, és amíg élünk addig is, az élet kegyetlen. Saját ateizmusára a későbbi (megtért) C. S. Lewis „válaszol” ebben a postban.

3) Ateista téveszme
A kérdés néha őszinte: Ha Isten jó, hogyan engedheti meg a földrengést? Máskor viszont provokatív, és a következő gondolatmenetet rejti: 1) micsoda szörnyűség, ártatlan áldozatok, embereket nem terhel felelősség, 2) egy jóságos és gondviselő Isten nem engedné, hogy ilyesmik történjenek, 3) tehát Isten vagy nem létezik, vagy nem jóságos. Mi is ezzel a baj? Az a baj, hogy 2-es pont nyilvánvalóan önkényes: miért ne lehetne egy jóságos Istennek tökéletesen jó oka arra, hogy megengedjen katasztrófákat? Persze nehéz elképzelni és nem is biztos, hogy emberileg megérthető, nem kívánom itt „Isten szennyesét” mosni, mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az érvelésnek ez az eleme semmilyen logikai kényszerítő erővel nem hat. Az ateista tiltakozása mindössze érzelmes (emberileg érthető) reakció, egy vélemény, de nem egy logikus következtetés vagy tény. Így a 3-as pont, a következtetés, nem következik.

4) A kereszténység különlegessége
A keresztényekkel kapcsolatban figyelemre méltó tény továbbá, hogy Isten létezését és jóságát sosem a természet pozitív adottságaiból vezették le. A természetben és az emberi életben előforduló szenvedés aligha nevezhető „modern találmánynak”, amivel a „butus” ókori ember nem volt tisztában, és ami most a tudomány korában, hirtelen hihetetlenné teszi egy jóságos Isten létezését. Elég csak arra gondolni, hogy a gondviselő Istenbe vetett hit évezredekkel megelőzte a hatékony fájdalomcsillapítás felfedezését. Vagyis más forrása kell, hogy legyen a gondviselésbe vetett hitnek, mint a gondtalan emberi élet a természetben. Ez egy jó ok, hogy ne szívjuk mellre az ateista téveszmét.

5) A téveszme visszanyal
Érdekes módon az ártatlanok szenvedésével kapcsolatos értékítéletünk (hogy ez nagyon rossz!), melyben természetesen keresztények és ateisták osztoznak, végső soron alátámasztja mind Isten létezését, mind Isten jóságát. Lássuk, hogyan felelhetünk meg az ateista barátunk kérdésére:

A válaszunk kérdésekből áll, és az első és legalapvetőbb kérdésünk ez: objektíven rossz-e ártatlanok szenvedése földrengéskor (vagy bármilyen más helyzetben)? Ha a válasz, amit kapunk az, hogy objektíven semmi sem rossz, akkor az a fura helyzet áll elő, hogy értelmetlenné válik az ateista gondolatmenete. Ha az ártatlanok szenvedése nem objektíven (értsd: igazából, tényleg) rossz, akkor ez a kiindulópont aligha lehet arra alkalmas, hogy a Jóistent cáfolja. Ha az erkölcsi relativizmus álláspontjára helyezkedik hirtelen, megkérhetjük barátunkat, hogy gondolja végig, mi is a kérdése, és tegye fel újra, ha tisztázta magában a dolgot.

a)      De ha egyetértünk abban, hogy az ártatlanok szenvedése objektíven rossz (amit a keresztények készségesen elismernek), akkor van egy közös kiinduló pontunk.

b)     Viszont az objektív rossz létezése feltételez egy objektív mércét, amihez képest bizonyos dolgokat rossznak, másokat meg jónak nevezhetünk.

c)      Ha van objektív mérce, amit nem az ember talál ki (ezért objektív, mert nem kitaláljuk, hanem felismerjük), akkor felmerül a kérdés, hogy ki állította fel ezt a mércét?

d)     Ha a mérce ember (és így természet) feletti, akkor valami ember- és természetfeletti oka kell, hogy legyen ennek a mércének. Vagyis csakis egy természetfeletti létező igazolhatja.

e)      És hogy ez a természetfeletti létező a jót akarja és a rosszat nem akarja, vagyis, hogy erkölcsi lény, kikövetkezhető a mércéből, amit felállított (és felismerhetővé tette a számunkra).

f)       Tehát léteznie kell valaminek (valakinek), ami természetfeletti, felelős az objektív erkölcsi törvényért, rendelkezik akarattal, és a jót akarja, ellenben a rosszat ellenzi… nem muszáj Istennek nevezni (ha az ateista kényelmetlennek érzi ezt), de a keresztények általában Istennek nevezik.

g)     Visszafelé az egész: Ha nincs Isten, akkor nincs objektív erkölcsi mérce, ha nincs objektív erkölcsi mérce, akkor semmi sem objektíven rossz (vagy jó), ha viszont semmi sem objektíven rossz, akkor az ateista kérdése/felháborodása értelmetlen. Érdekes módon ahhoz, hogy a felháborodásunk az ártatlanok szenvedésén értelmes legyen, előbb feltételeznünk kell az objektív erkölcsi törvényt és egy természetfeletti törvényhozót.

6) A válasz...
A kérdés, hogy „Ha Isten jó, hogyan engedheti meg a földrengést?” továbbra is fennmarad, de immár egy keresztény kontextusban: a gondviselő Isten útjait kutatjuk, és nem a létezését firtatjuk. A kérdés továbbra sem egyszerű, és a végső választ a Keresztrefeszítettben lelhetjük csak meg és csakis a bűnbeesés nézőpontjából. Ha az ateista kérdező őszinte volt, és van még türelme, folytathatjuk a magyarázatot…
 
Kapcsolódó posztok: 

2015. május 2., szombat

Az összes Mária-dogma bibliai alapja - 6 rövid pont


  1. Az angyali üzenet történet nem arról szól, hogy Gábriel arkangyal egyszerűen információt közöl (ez... és ez... fog történni), hanem Máriát egy feladat elfogadására kéri, amire Mária nemet is mondhatott volna. Ám ennél többről is szó van: az angyal Máriát egy hivatal betöltésére kéri fel. Milyen hivatal?
  2. A hivatal lényege, hogy fia lesz a király, vagyis Mária szerepe az anyakirálynőé. Hogy jön az anyakirálynőség egyáltalán a képbe?
  3. Az anyakirálynő fontos és befolyásos szerepet játszott Izrael királya mellett az Ószövetség szerint. Egy példa: 1Kir 2.19 Amikor Batseba belépett Salamon királyhoz, hogy Adonija ügyében beszéljen vele, a király fölkelt, elébe (ment), meghajolt előtte, aztán a trónjára ült; a király anyjának odatettek egy széket, s helyet foglalt a jobbján.
  4. Azonban ha Jézus nem csak király, hanem messiás is, akkor Mária munkaköri leírása még érdekesebb lesz…
  5. És ha Jézus királysága nem evilági, hanem lelki és örökkön-örökké tart majd, akkor az is világos lesz, hogy Mária szerepe ebben a királyságban nem politikai, hanem szintén lelki.
  6. Összegezve: Mária anyakirálynői szerepe (Jézus lelki királyságában) alapozza meg a közismert Mária-dogmákat.


További anyagok:
KATOLIKUS VÁLASZ: Mária (testbeni) mennybevétele ...