Isten mindennél szelídebb és gyöngédebb

Megkértek, hogy írjak Isten szelídségéről. Azt is megkérdezték, erről miért nem szoktam írni, és miért Isten erejét, és igazságosságát hangsúlyozom?

Miért az erős és király Istenről szoktam írni? Három gondolat jut eszembe:

1)      Én erre vagyok fogékony, nekem ez tetszik, erre van szükségem, ezt értem legjobban Istenből – aki természetesen több mint amilyennek én felfogom (de nem kevesebb), például szelíd is! –, és mindenki csak arról tud írni, amit valamennyire ért.

2)      Azt tapasztalom, hogy erre másoknak is nagy szüksége van. Erre van igény. Isten jósága, vagy szelídsége kevésbé kérdéses az emberekben, mint Isten létezésének az igazsága és ennek a ténynek (mondhatnánk, a végső Ténynek) a mindent elsöprő jelentősége. A probléma persze úgy mutatkozik meg sokak elillanó hitével kapcsolatban, hogy azt érzik, Isten nem szereti őket, vagy nem figyel rájuk, élménytelen lelki sivatagban érzik magukat, és ezért inkább nem hisznek már benne egy idő után. Ilyen esetekben, noha az illető úgy fogalmaz „hol volt Isten szeretete”, a helyzet az, hogy eleve nem is hitt Isten létezésében, vagy nem eléggé ahhoz, hogy kitartson a megpróbáltatás idején. Az ilyen helyzetben lévő emberen szerintem nem Isten szeretetének a bizonygatása segít (én is voltam ilyen helyzetben), hanem Isten igazságainak a megalapozása, melyekről aztán szükségszerűen kiderül, hogy életet fakasztanak bennünk és békét hoznak. Más szóval csak igazságban lehet útra kelni a szeretet Istene felé.

3)      Senki nem kérte eddig, hogy Isten szelídségéről beszéljek, de most kérték, ezért megteszem J.

Egyik kedvenc ádventi énekemben ezt halljuk Istenről, Jézusról:

Ó jöjj, ó jöjj el bölcsesség, ó egyszülött, kit áld az ég,

Te gyöngédség és őserő, amit tudnunk kell, tárd elő.

A kiemelt rész arra mutat rá egyrészt, hogy igen, Isten valóban szelíd, sőt gyöngéd. Másrészt azonban összefüggésbe is helyezi a gyöngédséget. Mi ez az összefüggés?

A gyöngédség/szelídség csak és kizárólag az erő vonatkozásában értelmezhetőek. Azt, aki azért nem lép fel erővel sosem, mert nem tud, azt nem szelídnek és nem gyöngédnek nevezzük, hanem egyszerűen gyöngének. A szelídség akkor mutatkozik meg, amikor az, aki erős, lemond az erejéről: ez a szelídség definíciója. A szelídség mértéke pedig arányos az erő nagyságával, amiről lemondás történik. Egy oroszlánt lehet szelídnek nevezni, egy éti csigát nem. Egy oroszlán szelídsége sokkal lenyűgözőbb, ha hozzád dörgölődzik és megnyal, mint egy cicáé, ha ugyanezt csinálja. 

A szelídség és gyöngédség tulajdonképpen föltételezik az erőt. Az erő képesség, Istenben pedig az erő maximuma van, ezért a szelídség maximuma is őbenne tapasztalható meg. Erre adott bizonyságot Jézus földi működésében és kereszthalálában, és ez a végtelenül erős, ámde szelíd Isten lesz minden örömünk forrása a mennyben. Micsoda Istenünk van!

Ha nem az erő összefüggésében értelmezzük a szelídséget, akkor torz következtetésekre juthatunk. Túlhangsúlyozhatjuk Isten szelídségét, miközben az erejét akár el is vitathatjuk. Könnyen olyan istenkép alakulhat ki bennünk, mintha Isten csak szelíd lenne, de nem erős; mintha Isten csak „szerető és megbocsátó” lenne, de nem igazságos. Kialakulhat egy olyan felfogás, miszerint Isten, mint egy megbocsátó-automata, nem is tehet mást, minthogy megbocsát, még akkor is, ha az ember nem bánja a bűnét. (A minap is hallottam ilyen véleményt). A következménye ennek a gondolkodásnak végül a Biblia kimagyarázásához vezet: a pokol és az ítélet kicenzúrázásához, vagyis Jézus cenzúrázásához.

A „csak szelíd Isten” nem tartható keresztény álláspont, ezért tartom fontosnak, hogy Jézus szelídségét a mindenhatósága és igazságossága fényében értékeljük. És ha ezt tesszük, akkor igenis megállapíthatjuk, hogy Isten minden teremtményénél szelídebb és gyöngédebb.

Végül még egy jó tanács, ami nekem nagyon bejött: ha már tudjuk, hogy Isten szelíd és megbocsátó is, miközben igazságos és számonkérő is, tanuljuk meg emberileg megfelelően megközelíteni ezeket a tulajdonságait. Arra gondolok, hogy a kísértés órájában ne Isten szelídségére és megbocsátására gondoljunk, mert az nem a bűnt fontolgató vagy a bűnben lubickolóknak szól, hanem a bűnt bánóknak. Viszont a letörtség és bűnbánat idején, amikor magunkat semmire nem tartjuk, merjünk bízni a „szelíd és alázatos szívű” Istenünkben, és ne féljünk visszamenni hozzá századszorra se. A különbség nem pusztán ég és föld, hanem menny és pokol aközött, hogy Isten szelíd szeretete minket bűnbánatra vagy épp bűnre bátorít-e. Mert sajnos képesek vagyunk minden jót eltorzítani és még a Mindenható szelídségével is képesek vagyunk visszaélni; a Sátán korunkban ezt a konkrét visszaélést népbetegséggé fejlesztette a magukat vallásos embernek tartók körében.

Én ezt így látom, és ezért gondolom, hogy Isten szelídségét sem lehet körültekintés nélkül emlegetni. Mindezek mellett Isten valóban szelíd, és ez nagyon jó hír! J

Hogyan tovább?
Ha tetszett ez az írás, oszd meg, és vitasd meg barátaiddal!

Ha kérdésed vagy felvetésed van bármilyen hitbéli, hitvédelmi, filozófiai vagy erkölcsi kérdésben, tedd fel nekem a jobboldalon található menüben! Hátha tudom a katolikus választ!