A kereszténység politeizmus vagy ateizmus?

Egy fiatalember azt kérdezte, a kereszténység miért nem többistenhit, ha egyszer megkülönböztetjük és imádjuk mind az Atyát, a Fiút és a Szentlelket is?

Először is, köszönöm a kérdést, és szeretném megdicsérni őt, hiszen helyes, hogy ésszel is megvizsgáljuk a hitünket. Egyfelől jobb őszintén és átgondoltan nem hinni, mint félszívvel és megszokásból vallani, hogy keresztények vagyunk. Másfelől a kérdések nem jelentenek feltétlenül hitetlenséget, ugyanis ezer kérdés sem ér fel egy kétellyel. A jó kérdések és az őszinte szív együtt mindenképpen Istenhez visz közelebb: ez pontosan a katolikus álláspont, hiszen katolikusként a megalkuvás nélküli igazságban hiszünk – végső soron Jézusban, aki maga az igazság. Vagyis hit és értelem között (amennyiben a hitünk igaz) definíciószerűen nem lehet soha ellenmondás. Így bármilyen őszinte kérdés végső soron csakis a hitre vezethet. Szóval lássuk a katolikus választ:

Azzal kezdeném, hogy az első századokban, a Római Birodalom politeista kultúrájában a keresztények hitét ateizmusnak nevezték (bizonyos fennmaradt levelekben, amit római helytartók írtak egymásnak a keresztény-jelenségről). Számukra a keresztények, akik tagadták az összes populáris római istent, ateistának hatottak. Mindezt azért hozom fel, hogy rávilágítsak arra, hogy nagyon sok múlik a használt fogalmak definícióján: hogy mit hogyan értünk.

És ez sajnos nem fér bele sok ember fejébe. Lehetséges, hogy hiába magyaráznánk a római helytartónak, hogy a keresztények tulajdonképpen nem ateisták, mert hisznek Istenben, csak éppen azt gondolják, hogy ő az egyetlen Isten és a többi mind hamis. Lehet, hogy a helytartónak nem férne ez a fejébe, mert neki az ateista az, aki nem hisz minden istenben. A politeizmusban ugyanis jellemzően minden istenben hittek, idegen népek isteneit sem kérdőjelezték meg létezésükben, legfeljebb hatalmukban, és nem áldoztak nekik.

Szóval, ami az ateizmus régi vádját illeti, értjük, mi a félreértés, és ha valaki köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig az ateizmus definíciója az, hogy nem hiszünk Jupiterben, Neptunuszban és a császár istenségében, akkor ám legyen: ebben az értelemben a kereszténység ateista.

Ugyanígy manapság tipikusan muzulmán oldalról érkezik a vád, hogy a kereszténység nem is monoteizmus, hanem többistenhit, hiszen az Isten 1, ám a keresztények mégis három istent tisztelnek (Atya, Fiú, Szentlélek), és 1 ≠ 3, vagyis a kereszténység hülyeség, vagy legalábbis politeizmus.

A keresztény álláspont egyfelől tényleg nem magától értetődő, ám a vádakkal ellentétben nem is ellentmondásos.

1. A kereszténység nem hosszas filozófiai eszmefuttatás eredménye, hanem egy rendkívüli történeti esemény következménye, és mint ilyen, a szokatlansága épp a hihetőségét támasztja alá. A kereszténység nem olyan, mint amit ember kitalálhatott volna, hanem a valóság eredetiségének jegyeit viseli magán; azokat a jegyeket, amelyeket a modern tudomány tanít nekünk, és azét a különleges valóságét, ahol a várakozásainkkal ellentétben a maximálisan elérhető sebesség véges, vagy ahol van egy minimális hőmérséklet, vagy ahol a visszafordíthatatlan entrópia miatt az univerzum egy valódi kezdettől egy valódi végzet felé tart. Tehát a kereszténység szentháromságtana nem magától értetődő, hanem meglepő.

Isten megtestesülése: ha igaz, akkor minden más... minden jobb... minden furcsább... 

2. Ám a kereszténység (a furcsasága ellenére) a vádakkal ellentétben, mégsem ellentmondásos: a kereszténység nem azt állítja, hogy Isten esetében 1 =3, hanem, hogy az Isten 1 olyan lény, ami 3 megkülönböztethető személy szerves egységéből áll, és ez se nem ellentmondás, se nem politeizmus.

A muzulmánok (vagy a vád fenntartói) szajkózhatják naphosszat, hogy a kereszténység nem monoteizmus, a kérdés ugyanis azon múlik, hogy mit is értünk monoteizmus alatt. Ha ők az Egyistenben csak egy darab személyt engednek meg, akkor e definíció szerint való igaz, hogy a kereszténység nem úgy monoteista, mint az iszlám, vagy mint a judaizmus. Ám e korlátozás önkényes, és nem bibliai.

Az igazán fontos kérdés tehát (amin meg is bukhatna a kereszténység koherenciája) az, hogy a szentháromságtan ellent mond-e a bibliai Egyisten fogalomnak. És a válasz az, hogy nem mond ellent, mindössze egy igen meglepő, előre ki nem agyalható változata annak. Sőt az Ószövetségben vannak ráutaló szakaszok, amelyek értelmét a zsidók legfeljebb találgathatják, de csak a jézuskövetők érthetik.

Mennyire meghökkentő a Szentháromság ténye?
A tanítás, mely szerint Isten noha egy lény, mégis három személy, igen meglepte a zsidókat. Jézus ezért volt elfogadhatatlan a számukra, ezért tartották Jézust istenkáromlónak, ezért akarták őt megkövezni, és ezért feszítették keresztre – mert ők is túl szűken értelmezték az Ószövetség egyistenhitét és nem voltak nyitottak a további kinyilatkoztatásra.

Az üzenet megdöbbentő volt még Jézus tanítványainak is, sokan otthagyták őt az isteni hatalmat követelő mondásai miatt, és egészen talán semelyikük nem hitt benne a feltámadás bizonyosságáig.

Hogyan alakult ki a szentháromságtan?
Az Isten Szentháromságban való meghatározását nem emberek készítették; a teológia tapasztalatokra épülő tudomány. Az egyszerű vallásokat készítették emberek; a kereszténység viszont nem kitaláció, hanem felfedezés. A zsidóknak már elég jó elképzelésük volt Istenről, amikor jött egy ember, aki azt állította, hogy ő a Fiúisten; de nem az a fajta ember volt, akit eszelősként szoktak elutasítani. Gondoskodott róla, hogy higgyenek neki. Újból találkoztak Vele, miután látták, hogy meghalt. S miután kis közösséget alakítottak, azt tapasztalták, hogy Isten valamiképpen bennük van: irányítja őket, és képessé teszi őket olyan dolgokra, amiket nem tudtak korábban megtenni - ahogy Jézus meg is ígérte nekik, hogy elküldi a Szentlelket. S amikor mindent végiggondoltak, úgy találták, hogy eljutottak a háromszemélyű Isten keresztény meghatározásához.

A legjelentősebb és a legértelmesebb elmélet a piacon:

A panteista isten: ez lenne személy feletti?

Sokan mondják manapság, hogy hisznek Istenben, de nem egy személyes Istenben, hanem egy olyan Istenben, aki felette áll a személyiségnek: egy személyfeletti Istenben. Úgy érzik, hogy az a misztikus valami, ami az összes dolog mögött meghúzódik, több kell hogy legyen, mint személy. Nos, ebben a keresztények teljesen egyetértenek. De egyedül a keresztények képesek elszámolni azzal, hogy milyen is lehet egy személyiségen túli lény. Az többiek, bár azt állítják, hogy Isten túl van a személyiségen, azon, hogy személy legyen, valójában úgy gondolnak rá, mintha személytelen lenne; azaz végső soron személyalattinak képzelik el Istent: akarat és személyiség nélküli életerőnek, vagy energiának, vagy minden dolgok személytelen összességének. Ha valami személyfölöttit keresünk, ami több, mint egy személy, akkor fel sem merül az a probléma, hogy választanunk kell a keresztény elképzelés és egyéb elgondolások között. A keresztény elképzelés az egyetlen, ami rendelkezésre áll.


Isten szeretet?

Isten lehet személyfeletti. és épp ezért lehet örök szeretet

A legkülönbözőbb emberek szokták ismételgetni a keresztény állítást, hogy "Isten szeretet" és nem veszik észre, hogy ezeknek a szavaknak csak akkor van értelme, ha Isten legalább két személyből áll. A szeretethez legalább ketten kellenek. Ha Isten egyetlen személy, akkor mielőtt a világot teremtette, nem lehetett szeretet. Természetesen amikor ezek az emberek azt mondják, hogy az Isten szeretet, gyakran valami egészen másra gondolnak; valójában azt gondolják, hogy ,,a szeretet isten''. Igazából arra gondolnak, hogy a szeretet érzését, bárhogyan és bárhol keletkezik is és bármilyen eredményt hoz, nagy tisztelettel kell kezelni. Talán igen; de ez egészen más, mint amit a keresztények gondolnak, amikor azt állítják, hogy Isten maga a szeretet. Mi azt hisszük, hogy a szeretet élő, dinamikus tevékenysége áthatja Istent öröktől fogva, hiszen Isten sokkal inkább család, mint egyetlen személy: Isten Szentháromság. Egyedül a keresztények gondolhatják logikai önellentmondás nélkül azt, hogy Isten valóban szeretet.


(Főleg C. S. Lewis alapján)