2013. december 27., péntek

A kereszténység politeizmus vagy ateizmus?

Egy fiatalember azt kérdezte, a kereszténység miért nem többistenhit, ha egyszer megkülönböztetjük és imádjuk mind az Atyát, a Fiút és a Szentlelket is?

Először is, köszönöm a kérdést, és szeretném megdicsérni őt, hiszen helyes, hogy ésszel is megvizsgáljuk a hitünket. Egyfelől jobb őszintén és átgondoltan nem hinni, mint félszívvel és megszokásból vallani, hogy keresztények vagyunk. Másfelől a kérdések nem jelentenek feltétlenül hitetlenséget, ugyanis ezer kérdés sem ér fel egy kétellyel. A jó kérdések és az őszinte szív együtt mindenképpen Istenhez visz közelebb: ez pontosan a katolikus álláspont, hiszen katolikusként a megalkuvás nélküli igazságban hiszünk – végső soron Jézusban, aki maga az igazság. Vagyis hit és értelem között (amennyiben a hitünk igaz) definíciószerűen nem lehet soha ellenmondás. Így bármilyen őszinte kérdés végső soron csakis a hitre vezethet. Szóval lássuk a katolikus választ:

Azzal kezdeném, hogy az első századokban, a Római Birodalom politeista kultúrájában a keresztények hitét ateizmusnak nevezték (bizonyos fennmaradt levelekben, amit római helytartók írtak egymásnak a keresztény-jelenségről). Számukra a keresztények, akik tagadták az összes populáris római istent, ateistának hatottak. Mindezt azért hozom fel, hogy rávilágítsak arra, hogy nagyon sok múlik a használt fogalmak definícióján: hogy mit hogyan értünk.

És ez sajnos nem fér bele sok ember fejébe. Lehetséges, hogy hiába magyaráznánk a római helytartónak, hogy a keresztények tulajdonképpen nem ateisták, mert hisznek Istenben, csak éppen azt gondolják, hogy ő az egyetlen Isten és a többi mind hamis. Lehet, hogy a helytartónak nem férne ez a fejébe, mert neki az ateista az, aki nem hisz minden istenben. A politeizmusban ugyanis jellemzően minden istenben hittek, idegen népek isteneit sem kérdőjelezték meg létezésükben, legfeljebb hatalmukban, és nem áldoztak nekik.

Szóval, ami az ateizmus régi vádját illeti, értjük, mi a félreértés, és ha valaki köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig az ateizmus definíciója az, hogy nem hiszünk Jupiterben, Neptunuszban és a császár istenségében, akkor ám legyen: ebben az értelemben a kereszténység ateista.

Ugyanígy manapság tipikusan muzulmán oldalról érkezik a vád, hogy a kereszténység nem is monoteizmus, hanem többistenhit, hiszen az Isten 1, ám a keresztények mégis három istent tisztelnek (Atya, Fiú, Szentlélek), és 1 ≠ 3, vagyis a kereszténység hülyeség, vagy legalábbis politeizmus.

A keresztény álláspont egyfelől tényleg nem magától értetődő, ám a vádakkal ellentétben nem is ellentmondásos.

1. A kereszténység nem hosszas filozófiai eszmefuttatás eredménye, hanem egy rendkívüli történeti esemény következménye, és mint ilyen, a szokatlansága épp a hihetőségét támasztja alá. A kereszténység nem olyan, mint amit ember kitalálhatott volna, hanem a valóság eredetiségének jegyeit viseli magán; azokat a jegyeket, amelyeket a modern tudomány tanít nekünk, és azét a különleges valóságét, ahol a várakozásainkkal ellentétben a maximálisan elérhető sebesség véges, vagy ahol van egy minimális hőmérséklet, vagy ahol a visszafordíthatatlan entrópia miatt az univerzum egy valódi kezdettől egy valódi végzet felé tart. Tehát a kereszténység szentháromságtana nem magától értetődő, hanem meglepő.

Isten megtestesülése: ha igaz, akkor minden más... minden jobb... minden furcsább... 
2. Ám a kereszténység (a furcsasága ellenére) a vádakkal ellentétben, mégsem ellentmondásos: a kereszténység nem azt állítja, hogy Isten esetében 1 =3, hanem, hogy az Isten 1 olyan lény, ami 3 megkülönböztethető személy szerves egységéből áll, és ez se nem ellentmondás, se nem politeizmus.

A muzulmánok (vagy a vád fenntartói) szajkózhatják naphosszat, hogy a kereszténység nem monoteizmus, a kérdés ugyanis azon múlik, hogy mit is értünk monoteizmus alatt. Ha ők az Egyistenben csak egy darab személyt engednek meg, akkor e definíció szerint való igaz, hogy a kereszténység nem úgy monoteista, mint az iszlám, vagy mint a judaizmus. Ám e korlátozás önkényes, és nem bibliai.

Az igazán fontos kérdés tehát (amin meg is bukhatna a kereszténység koherenciája) az, hogy a szentháromságtan ellent mond-e a bibliai Egyisten fogalomnak. És a válasz az, hogy nem mond ellent, mindössze egy igen meglepő, előre ki nem agyalható változata annak. Sőt az Ószövetségben vannak ráutaló szakaszok, amelyek értelmét a zsidók legfeljebb találgathatják, de csak a jézuskövetők érthetik.


Mennyire meghökkentő a Szentháromság ténye?
A tanítás, mely szerint Isten noha egy lény, mégis három személy, igen meglepte a zsidókat. Jézus ezért volt elfogadhatatlan a számukra, ezért tartották Jézust istenkáromlónak, ezért akarták őt megkövezni, és ezért feszítették keresztre – mert ők is túl szűken értelmezték az Ószövetség egyistenhitét és nem voltak nyitottak a további kinyilatkoztatásra.

Az üzenet megdöbbentő volt még Jézus tanítványainak is, sokan otthagyták őt az isteni hatalmat követelő mondásai miatt, és egészen talán semelyikük nem hitt benne a feltámadás bizonyosságáig.

Hogyan alakult ki a szentháromságtan?
Az Isten Szentháromságban való meghatározását nem emberek készítették; a teológia tapasztalatokra épülő tudomány. Az egyszerű vallásokat készítették emberek; a kereszténység viszont nem kitaláció, hanem felfedezés. A zsidóknak már elég jó elképzelésük volt Istenről, amikor jött egy ember, aki azt állította, hogy ő a Fiúisten; de nem az a fajta ember volt, akit eszelősként szoktak elutasítani. Gondoskodott róla, hogy higgyenek neki. Újból találkoztak Vele, miután látták, hogy meghalt. S miután kis közösséget alakítottak, azt tapasztalták, hogy Isten valamiképpen bennük van: irányítja őket, és képessé teszi őket olyan dolgokra, amiket nem tudtak korábban megtenni - ahogy Jézus meg is ígérte nekik, hogy elküldi a Szentlelket. S amikor mindent végiggondoltak, úgy találták, hogy eljutottak a háromszemélyű Isten keresztény meghatározásához.

A legjelentősebb és a legértelmesebb elmélet a piacon:
A panteista isten: ez lenne személy feletti?
Sokan mondják manapság, hogy hisznek Istenben, de nem egy személyes Istenben, hanem egy olyan Istenben, aki felette áll a személyiségnek: egy személyfeletti Istenben. Úgy érzik, hogy az a misztikus valami, ami az összes dolog mögött meghúzódik, több kell hogy legyen, mint személy. Nos, ebben a keresztények teljesen egyetértenek. De egyedül a keresztények képesek elszámolni azzal, hogy milyen is lehet egy személyiségen túli lény. Az többiek, bár azt állítják, hogy Isten túl van a személyiségen, azon, hogy személy legyen, valójában úgy gondolnak rá, mintha személytelen lenne; azaz végső soron személyalattinak képzelik el Istent: akarat és személyiség nélküli életerőnek, vagy energiának, vagy minden dolgok személytelen összességének. Ha valami személyfölöttit keresünk, ami több, mint egy személy, akkor fel sem merül az a probléma, hogy választanunk kell a keresztény elképzelés és egyéb elgondolások között. A keresztény elképzelés az egyetlen, ami rendelkezésre áll.


Isten szeretet?
Isten lehet személyfeletti. és épp ezért lehet örök szeretet
A legkülönbözőbb emberek szokták ismételgetni a keresztény állítást, hogy "Isten szeretet" és nem veszik észre, hogy ezeknek a szavaknak csak akkor van értelme, ha Isten legalább két személyből áll. A szeretethez legalább ketten kellenek. Ha Isten egyetlen személy, akkor mielőtt a világot teremtette, nem lehetett szeretet. Természetesen amikor ezek az emberek azt mondják, hogy az Isten szeretet, gyakran valami egészen másra gondolnak; valójában azt gondolják, hogy ,,a szeretet isten''. Igazából arra gondolnak, hogy a szeretet érzését, bárhogyan és bárhol keletkezik is és bármilyen eredményt hoz, nagy tisztelettel kell kezelni. Talán igen; de ez egészen más, mint amit a keresztények gondolnak, amikor azt állítják, hogy Isten maga a szeretet. Mi azt hisszük, hogy a szeretet élő, dinamikus tevékenysége áthatja Istent öröktől fogva, hiszen Isten sokkal inkább család, mint egyetlen személy: Isten Szentháromság. Egyedül a keresztények gondolhatják logikai önellentmondás nélkül azt, hogy Isten valóban szeretet.


(Főleg C. S. Lewis alapján)

4 megjegyzés:

Kemalpapa írta...

szia Miki,

szerintem meglehetősen maszatolod a lényeget. írhatnál arról. jézust nem azért kövezték halálra, mert szűken értelmezték az egyistenhitet, hanem előállt egy ember, aki azt állította magáról, h isten fia + lerombolja a templomot és felépíti azt. ez elég ijesztő nézet volt akkoriban. ma egy ilyen ember valszeg blogot ír, vagy az utcán prédikál, de nem vált ki az emberekből semmit.

arról is írhatnál, h a katolikus egyház történetében nem ment olyan gördülékenyen a szentháromság elfogadása (lásd arianizmus), amiért jó pár ember áldozta életét.

személyes tapasztalat: az Atyára sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek, mint a Fiúra, a Fiúra nagyobbat mint a szentélekre. mert a cikked szerint és az ábrák szerint is egyenlő szinten kéne őket kezelni.
üdv:

Márk

Szerdahelyi Miklós írta...

Szia Márk,
köszi a megjegyzést. Csomó mindent lehetne még mondani a Szentháromság témájában, persze, ezt nem vitatom.
Amúgy keresztényként Atya, Fiú, Szentlélek, mind egyformán fontosak. Az jó ha ez jött át, mert ezt akartam állítani. Ez szerinted téves?

Arzo írta...

Szervuz, arra miért nem tértél ki, hogy mi a helyzet a sátánnal? Hiszen legalább egyenrangúnak ábrázolják istennel. Vagyis akkor ő is egy isten, ami már politeizmust jelent. Vagy a sátán is csak egy személyiség a sok közül?

Douglas Cobabe írta...

Please forgive a comment from a non- Hungarian speaker but I enjoyed your thoughts so much I felt the need to respond.
It is good to begin a discussion of Christian doctrine by highlighting some of the distinctions/differences between it and Roman theology as you did. That makes it possible to identify the role that Roman/pagan/Neoplatonist dogma played in influencing an evolution of belief regarding the nature of God, Christ, and the Holy Ghost. I believe it was this well-intentioned, but ultimately mistaken attempt to reconcile Christian doctrine with prevailing philosophical thought of the day that changed a beautiful and simple truth into something confusing, contradictory, and at-odds with scripture. It is precisely this change and the confusion that followed which, in part, necessitated the Christian councils that followed in the 4th, 5th, and 6th centuries. Indeed, the ambiguous and contradictory wording of the creeds developed to reconcile the various schools of thought is evidence that, whether correct or not, something was certainly not right. In addition, the lamentation of one early Christian writer who complained that "They have taken away my God," points to stark differences in thought at the time, and with the ultimate outcomes of those councils. Moreover, the very practice of using councils to debate and vote on what is and is not eternal truth is unique in the history of religion; The traditional role of prophet apparently became no longer necessary or available. But the very nature of councils renders them suspect at best. It is said that a camel is a horse designed by committee.

In light of this, it is easy to see why a clear understanding of the true nature and roles of God, Jesus Christ, and the Holy Ghost is often elusive.