Milyen tragikus Istenről úgy gondolkodni, mintha ő lenne része az ember vallásos kísérleteinek. Épp fordítva, a helyzet az, hogy mi vagyunk Isten vallásos "kísérletének" az elemei...
Az emberek általában túl sokat foglalkoznak azzal, hogy ők mit gondolnak Istenről, holott ennél végtelenül fontosabb, hogy Isten mit gondol róluk...
Az istenkereső ember gondolata bizonyos szempontból legalább annyira abszurd, mint a macskakereső kisegér gondolata...
Az ember, aki eddig csupán játszott a vallással, egyszer csak megborzong. Mindig megdöbbenünk, amikor életre bukkanunk ott, ahol azt hittük egyedül vagyunk. És ez az a pont ahol a legtöbben visszafordulnak a kereszténység felé vezető úton. Mert egy személytelen Isten, még hagyján! A szépség, jóság és igazság pusztán eszményi Istene, még jobb! Egy rajtunk átáramló, formátlan életerő, egy megcsapolható irdatlan energiakészlet, a lehető legjobb! De maga Isten, aki él? Aki megrántja a zsinór másik végét, aki nem a bújó, hanem a hunyó a játékban, és végtelen sebességgel közeledik? Ez már nem tréfa!
Eljön a pillanat, amikor az istenkereső ember megretten. Lehet hogy tényleg rátaláltam? Azért ennyire nem gondoltam komolyan... erre nem készültem fel...
C.S. Lewis és mások alapján
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése