Vannak túl egyszerű magyarázatok, amik féligazságokon alapulnak, és éppen ezért nem meggyőzőek egy okos nem keresztény számára, ha éppen Jézus örömhírét mérlegeli. El tudod-e magyarázni a megváltást a maga komplexitásában, de mégis érthetően? C.S. Lewis remek segítség ebben. Lássuk, hogy a 20. század legközérthetőbb keresztény filozófusa hogyan áll neki a feladatnak! Egy képlettel:
„Azt mondják nekünk, Krisztus értünk halt meg, halála elmosta bűneinket, és azzal, hogy meghalt, magát a halált tette lehetetlenné. Ez a képlet. Ez a kereszténység. Ez az, amit hinnünk kell.”
Értelmezzük a képletet! A kiinduló pont a bűn, mely leírja az ember állapotát a megváltás előtt. Ez a rosszhír, amit fel kell fognunk, mielőtt az örömhír értelmesnek és valóban jónak tűnhet egyáltalán. Az ember bűnös állapotára a jó hír a bűnbocsánat. Amíg az ember nem látja be önnön bűnösségét, addig a keresztény örömhír értelmezhetetlen; olyan, mint egy garantáltan sikeres szívátültetés valaki olyannak, aki nem tud róla, hogy a szíve halálosan beteg volna. Ám, ha kiderül, hogy az a szív mégsem egészséges, akkor a Jézus által ajánlott műtét felbecsülhetetlen értékűvé válik, és az, hogy mindezt ingyen kínálja, valóban örömhír! A halál a képletben pedig nem más, mint a bűnbeesés következménye, mely az egész emberi fajt sújtja, így a megváltás ezt is restaurálja és az üdvözülteknek örök életük van Istenben.
Azt, hogy az ember bűnös, és hogy bocsánatra, megváltásra szorul, nehéz meggyőzően átadni olyasvalakinek, aki ezt nem érzi még a saját lelkében, ezért ezt a pontot nem kell szerintem sokat bizonygatni. Célunk eléréséhez – ti. hogy a megváltást elmagyarázzuk egy embertársunknak – elég annyi, ha ő megérti, hogy a keresztények a kiindulási tények sorába veszik az ember bűnös állapotát.
De mi értelme van annak, hogy helyettünk meghal valaki? Mit ad nekünk egy embernek, vagy akár az Istenembernek a halála? Miért szorulunk erre rá?
Lewis a bűnbeesett ember helyzetét az adósságba esett emberhez hasonlítja:
„… nem kevés értelme van annak, hogy valaki, akinek van valami vagyona, fizessen ahelyett, akinek nincs. Vagy ha a ,,bírság (büntetés!) megfizetését'' nem büntetés értelemben vesszük, hanem általánosabb értelemben, mint pl. ,,vállalni a következményeket'', vagy ,,kifizetni a számlát'', akkor természetesen általános tapasztalat, hogy ha valaki csávába került, akkor a kiszabadításával járó nehézség rendszerint egyik jó barátjára hárul.”
Lewis egy erősebb hasonlatot is hoz: a bűnbeesett ember lázadó, akinek le kell tennie a fegyvert, mellyel Isten országa ellen harcol.
„Nos, miféle kutyaszorítóba került maga az ember? Megpróbált saját maga boldogulni, mintha a saját maga ura volna. Más szóval, a bukott ember nemcsak tökéletlen teremtmény, akinek meg kell javulnia, hanem lázadó, akinek le kell tennie a fegyvert. A fegyverletétel, a megadás, a bocsánatkérés, megértése annak, hogy rossz úton jártunk, és készen állni arra, hogy újrakezdjük az életet az alapokról, ez az egyetlen kivezető út a ,,kutyaszorítóból''. Ez a megadási folyamat -- ez a mozgás teljes sebességgel hátra -- az, amit a keresztények megbánásnak neveznek. Nos, a megbánás egyáltalán nem kellemes dolog. Sokkal nehezebb valami, mint megalázkodni. Azt jelenti, hogy kiverjük a fejünkből mindazt az önhittséget és makacsságot, amibe évezredek alatt begyakoroltuk magunkat. Azt jelenti, hogy megöljük saját magunk egy részét, hogy egyfajta halált vállalunk. A bánathoz tulajdonképpen jó emberre van szükség. S itt van a probléma lényege: csak egy rossz embernek van szüksége megbánásra, viszont csak egy jó ember tud tökéletesen megbánni valamit.
Minél rosszabbak vagyunk, annál jobban van rá szükségünk, és annál kevésbé tudjuk megtenni. Egyetlen személy tudná megtenni, az, aki tökéletes, s épp neki nem volna rá szüksége.”
És itt jön a képbe Jézus. De még előtte Lewis szól pár szót arról, hogy vajon önkényes isteni szeszély-e a megváltás rendje, vagy a bűnbeesett ember helyzetére következő logikus és egyben zseniális lépés Isten részéről?
„Ne felejtsük el, ez a megbánás, ez az önkéntes alávetés a megalázkodásnak és egyfajta halálnak, nem olyan valami, amit Isten megkövetel tőlünk, mielőtt visszavenne bennünket, nem olyasmi, amit elenged nekünk, ha úgy tetszik Neki: mindez csupán leírása annak, hogy milyen a hozzá való visszatérés. Ha arra kérnénk Istent, hogy e nélkül vegyen vissza minket, akkor valójában csak azt kérnénk Tőle, hogy engedjen vissza bennünket anélkül, hogy visszamennénk. Ez nem történhet meg. Helyes, akkor hát végig kell csinálnunk. De ugyanaz a rossz, ami miatt szükségünk van a visszatérésre, tesz bennünket ugyanakkor képtelenné arra, hogy megtegyük. Meg tudjuk tenni, ha Isten segít? Igen, de mire gondolunk akkor, amikor Isten segítségéről beszélünk? Azt gondoljuk, hogy Isten mintegy ad Magából egy keveset belénk. Kölcsönöz nekünk valamennyit saját gondolkodóképességéből, s ezért van az, hogy gondolkozunk, belénk ülteti szeretetének egy kis részét, és ezért van az, hogy szeretjük egymást. Amikor egy gyereket írni tanítunk, fogjuk a kezét, amíg a betűket formálja: azaz azért formálja a betűket, mert mi formáljuk őket. Mi azért szeretünk és gondolkozunk, mert Isten szeret és gondolkozik, és tartja közben a kezünket. Ha nem buktunk volna el, akkor mindez könnyű volna. De sajnos, most Isten segítségére van szükségünk valami olyan megtételéhez, amelyet Isten a maga természetéből eredően sohasem tesz -- nevezetesen, hogy megadjuk magunkat, hogy szenvedjünk, hogy engedelmeskedjünk, hogy meghaljunk. Isten természetében semmi sem felel meg ennek a folyamatnak. Az az út, amelyhez most leginkább Isten vezetésére van szükségünk, az az út, amelyen Isten, természetéből fakadóan sohasem járt. Isten csak azt tudja megosztani, amije van: ezzel pedig nem rendelkezik, nincs benne az Ő természetében.
Ám ha, tételezzük fel, hogy Isten emberré válik, hogy a mi emberi természetünk, amely tud szenvedni és meghalni, egy személyben olvad össze Isten természetével, akkor ez a személy tud rajtunk segíteni. Ő alá tudja vetni az akaratát, tud szenvedni és meghalni, mivel ember; és tökéletesen tudja ezt megtenni, mivel Isten. Önök és én csak akkor tudunk keresztülmenni ezen a folyamaton, ha Isten megteszi azt bennünk; Isten azonban csak akkor tudja megtenni, ha emberré lesz. Törekvéseink, hogy így haljunk meg, csak akkor lesznek sikeresek, ha mi, emberek részt veszünk Isten halálában, éppúgy, mint ahogy gondolkozásunk is csak azért lehet eredményes; mert az Ő intelligenciájának egy cseppje. Azonban nem lehetünk részesei Isten halálának, ha Isten nem hal meg, Ő viszont csak akkor halhat meg, ha emberré lesz. Ebben az értelemben fizeti Ő meg a mi adósságunkat és szenvedi el értünk azt, amit Neki Magának egyáltalán nem kellene elszenvednie.”
Lewis kitér egy tipikus aggályra is az isteni megváltást illetően:
„Hallottam, egyesek arról panaszkodnak, hogy ha Jézus Isten is volt és ember is, akkor szenvedése és halála vesztett szemükben az értékéből, ,,mivel olyan könnyű lehetett számára''. Mások (nagyon helyesen) csak szemrehányást tudnak tenni ennek az ellenvetésnek hálátlanságáért. Engem leginkább az az értetlenség lep meg, amit ez a megjegyzés elárul. Egy szempontból persze igaza van azoknak, akik így vélekednek. Sőt még alá is értékelték állításukat. A tökéletes engedelmesség, a tökéletes szenvedés, a tökéletes halál nemcsak azért volt könnyebb Jézusnak, mert Isten volt, hanem csakis azért volt lehetséges, mert Isten volt. De azért ez biztosan nagyon furcsa ok volna arra, hogy ne fogadjuk el mindezeket. A tanító meg tudja formálni a betűket a gyerek számára, mivel ő felnőtt és tud írni. Ez természetesen megkönnyíti a tanító dolgát, s mivel ez a művelet könnyebb a számára, azért tud segíteni a gyereknek. Ha a gyerek visszautasítaná őt azzal, hogy ,,az olyan könnyű a felnőtteknek'' és arra várna, hogy egy másik gyerektől tanuljon meg írni, aki pedig maga sem tud (és nincs ,,tisztességtelen'' előnye), akkor nem valami gyorsan boldogulna. Ha fuldoklom egy sebes folyóban, az egyik lábával még a parton álló ember segíteni tud nekem és megmentheti az életemet. Vissza kellene kiáltanom neki (elakadó lélegzettel): ,,Nem, ez nem tisztességes! Önnek előnye van! Az egyik lába a parton van!?'' Ez az előny -- hívjuk tisztességtelennek, ha úgy tetszik -- az egyetlen oka annak, hogy egyáltalán hasznomra tud lenni. Vajon kinél keresnénk segítséget, ha nem annál, aki erősebb nálunk?”
Aztán Lewis szerényen arra figyelmeztet minket, hogy nem szükséges elfogadnunk az ő hasonlatait és elméleteit azzal kapcsolatban, hogy a megváltás képlete hogyan is működik, hiszen nem a „hogyan” a lényeg…
„Ez a saját nézetem arról, amit a keresztények megváltásnak neveznek. De ne feledkezzünk meg róla, hogy ez is csak egy kép a többihez. Ne keverjük össze magával a lényeggel, és ha nincs segítségünkre, vessük el!”
… amiből az is következik, hogy a lényeg az, hogy a képlet működik.
„Azt mondják nekünk, Krisztus értünk halt meg, halála elmosta bűneinket, és azzal, hogy meghalt, magát a halált tette lehetetlenné. Ez a képlet. Ez a kereszténység. Ez az, amit hinnünk kell.”
Értelmezzük a képletet! A kiinduló pont a bűn, mely leírja az ember állapotát a megváltás előtt. Ez a rosszhír, amit fel kell fognunk, mielőtt az örömhír értelmesnek és valóban jónak tűnhet egyáltalán. Az ember bűnös állapotára a jó hír a bűnbocsánat. Amíg az ember nem látja be önnön bűnösségét, addig a keresztény örömhír értelmezhetetlen; olyan, mint egy garantáltan sikeres szívátültetés valaki olyannak, aki nem tud róla, hogy a szíve halálosan beteg volna. Ám, ha kiderül, hogy az a szív mégsem egészséges, akkor a Jézus által ajánlott műtét felbecsülhetetlen értékűvé válik, és az, hogy mindezt ingyen kínálja, valóban örömhír! A halál a képletben pedig nem más, mint a bűnbeesés következménye, mely az egész emberi fajt sújtja, így a megváltás ezt is restaurálja és az üdvözülteknek örök életük van Istenben.
Azt, hogy az ember bűnös, és hogy bocsánatra, megváltásra szorul, nehéz meggyőzően átadni olyasvalakinek, aki ezt nem érzi még a saját lelkében, ezért ezt a pontot nem kell szerintem sokat bizonygatni. Célunk eléréséhez – ti. hogy a megváltást elmagyarázzuk egy embertársunknak – elég annyi, ha ő megérti, hogy a keresztények a kiindulási tények sorába veszik az ember bűnös állapotát.
De mi értelme van annak, hogy helyettünk meghal valaki? Mit ad nekünk egy embernek, vagy akár az Istenembernek a halála? Miért szorulunk erre rá?
Lewis a bűnbeesett ember helyzetét az adósságba esett emberhez hasonlítja:
„… nem kevés értelme van annak, hogy valaki, akinek van valami vagyona, fizessen ahelyett, akinek nincs. Vagy ha a ,,bírság (büntetés!) megfizetését'' nem büntetés értelemben vesszük, hanem általánosabb értelemben, mint pl. ,,vállalni a következményeket'', vagy ,,kifizetni a számlát'', akkor természetesen általános tapasztalat, hogy ha valaki csávába került, akkor a kiszabadításával járó nehézség rendszerint egyik jó barátjára hárul.”
Lewis egy erősebb hasonlatot is hoz: a bűnbeesett ember lázadó, akinek le kell tennie a fegyvert, mellyel Isten országa ellen harcol.
„Nos, miféle kutyaszorítóba került maga az ember? Megpróbált saját maga boldogulni, mintha a saját maga ura volna. Más szóval, a bukott ember nemcsak tökéletlen teremtmény, akinek meg kell javulnia, hanem lázadó, akinek le kell tennie a fegyvert. A fegyverletétel, a megadás, a bocsánatkérés, megértése annak, hogy rossz úton jártunk, és készen állni arra, hogy újrakezdjük az életet az alapokról, ez az egyetlen kivezető út a ,,kutyaszorítóból''. Ez a megadási folyamat -- ez a mozgás teljes sebességgel hátra -- az, amit a keresztények megbánásnak neveznek. Nos, a megbánás egyáltalán nem kellemes dolog. Sokkal nehezebb valami, mint megalázkodni. Azt jelenti, hogy kiverjük a fejünkből mindazt az önhittséget és makacsságot, amibe évezredek alatt begyakoroltuk magunkat. Azt jelenti, hogy megöljük saját magunk egy részét, hogy egyfajta halált vállalunk. A bánathoz tulajdonképpen jó emberre van szükség. S itt van a probléma lényege: csak egy rossz embernek van szüksége megbánásra, viszont csak egy jó ember tud tökéletesen megbánni valamit.
Minél rosszabbak vagyunk, annál jobban van rá szükségünk, és annál kevésbé tudjuk megtenni. Egyetlen személy tudná megtenni, az, aki tökéletes, s épp neki nem volna rá szüksége.”
És itt jön a képbe Jézus. De még előtte Lewis szól pár szót arról, hogy vajon önkényes isteni szeszély-e a megváltás rendje, vagy a bűnbeesett ember helyzetére következő logikus és egyben zseniális lépés Isten részéről?
„Ne felejtsük el, ez a megbánás, ez az önkéntes alávetés a megalázkodásnak és egyfajta halálnak, nem olyan valami, amit Isten megkövetel tőlünk, mielőtt visszavenne bennünket, nem olyasmi, amit elenged nekünk, ha úgy tetszik Neki: mindez csupán leírása annak, hogy milyen a hozzá való visszatérés. Ha arra kérnénk Istent, hogy e nélkül vegyen vissza minket, akkor valójában csak azt kérnénk Tőle, hogy engedjen vissza bennünket anélkül, hogy visszamennénk. Ez nem történhet meg. Helyes, akkor hát végig kell csinálnunk. De ugyanaz a rossz, ami miatt szükségünk van a visszatérésre, tesz bennünket ugyanakkor képtelenné arra, hogy megtegyük. Meg tudjuk tenni, ha Isten segít? Igen, de mire gondolunk akkor, amikor Isten segítségéről beszélünk? Azt gondoljuk, hogy Isten mintegy ad Magából egy keveset belénk. Kölcsönöz nekünk valamennyit saját gondolkodóképességéből, s ezért van az, hogy gondolkozunk, belénk ülteti szeretetének egy kis részét, és ezért van az, hogy szeretjük egymást. Amikor egy gyereket írni tanítunk, fogjuk a kezét, amíg a betűket formálja: azaz azért formálja a betűket, mert mi formáljuk őket. Mi azért szeretünk és gondolkozunk, mert Isten szeret és gondolkozik, és tartja közben a kezünket. Ha nem buktunk volna el, akkor mindez könnyű volna. De sajnos, most Isten segítségére van szükségünk valami olyan megtételéhez, amelyet Isten a maga természetéből eredően sohasem tesz -- nevezetesen, hogy megadjuk magunkat, hogy szenvedjünk, hogy engedelmeskedjünk, hogy meghaljunk. Isten természetében semmi sem felel meg ennek a folyamatnak. Az az út, amelyhez most leginkább Isten vezetésére van szükségünk, az az út, amelyen Isten, természetéből fakadóan sohasem járt. Isten csak azt tudja megosztani, amije van: ezzel pedig nem rendelkezik, nincs benne az Ő természetében.
Ám ha, tételezzük fel, hogy Isten emberré válik, hogy a mi emberi természetünk, amely tud szenvedni és meghalni, egy személyben olvad össze Isten természetével, akkor ez a személy tud rajtunk segíteni. Ő alá tudja vetni az akaratát, tud szenvedni és meghalni, mivel ember; és tökéletesen tudja ezt megtenni, mivel Isten. Önök és én csak akkor tudunk keresztülmenni ezen a folyamaton, ha Isten megteszi azt bennünk; Isten azonban csak akkor tudja megtenni, ha emberré lesz. Törekvéseink, hogy így haljunk meg, csak akkor lesznek sikeresek, ha mi, emberek részt veszünk Isten halálában, éppúgy, mint ahogy gondolkozásunk is csak azért lehet eredményes; mert az Ő intelligenciájának egy cseppje. Azonban nem lehetünk részesei Isten halálának, ha Isten nem hal meg, Ő viszont csak akkor halhat meg, ha emberré lesz. Ebben az értelemben fizeti Ő meg a mi adósságunkat és szenvedi el értünk azt, amit Neki Magának egyáltalán nem kellene elszenvednie.”
Lewis kitér egy tipikus aggályra is az isteni megváltást illetően:
„Hallottam, egyesek arról panaszkodnak, hogy ha Jézus Isten is volt és ember is, akkor szenvedése és halála vesztett szemükben az értékéből, ,,mivel olyan könnyű lehetett számára''. Mások (nagyon helyesen) csak szemrehányást tudnak tenni ennek az ellenvetésnek hálátlanságáért. Engem leginkább az az értetlenség lep meg, amit ez a megjegyzés elárul. Egy szempontból persze igaza van azoknak, akik így vélekednek. Sőt még alá is értékelték állításukat. A tökéletes engedelmesség, a tökéletes szenvedés, a tökéletes halál nemcsak azért volt könnyebb Jézusnak, mert Isten volt, hanem csakis azért volt lehetséges, mert Isten volt. De azért ez biztosan nagyon furcsa ok volna arra, hogy ne fogadjuk el mindezeket. A tanító meg tudja formálni a betűket a gyerek számára, mivel ő felnőtt és tud írni. Ez természetesen megkönnyíti a tanító dolgát, s mivel ez a művelet könnyebb a számára, azért tud segíteni a gyereknek. Ha a gyerek visszautasítaná őt azzal, hogy ,,az olyan könnyű a felnőtteknek'' és arra várna, hogy egy másik gyerektől tanuljon meg írni, aki pedig maga sem tud (és nincs ,,tisztességtelen'' előnye), akkor nem valami gyorsan boldogulna. Ha fuldoklom egy sebes folyóban, az egyik lábával még a parton álló ember segíteni tud nekem és megmentheti az életemet. Vissza kellene kiáltanom neki (elakadó lélegzettel): ,,Nem, ez nem tisztességes! Önnek előnye van! Az egyik lába a parton van!?'' Ez az előny -- hívjuk tisztességtelennek, ha úgy tetszik -- az egyetlen oka annak, hogy egyáltalán hasznomra tud lenni. Vajon kinél keresnénk segítséget, ha nem annál, aki erősebb nálunk?”
Aztán Lewis szerényen arra figyelmeztet minket, hogy nem szükséges elfogadnunk az ő hasonlatait és elméleteit azzal kapcsolatban, hogy a megváltás képlete hogyan is működik, hiszen nem a „hogyan” a lényeg…
„Ez a saját nézetem arról, amit a keresztények megváltásnak neveznek. De ne feledkezzünk meg róla, hogy ez is csak egy kép a többihez. Ne keverjük össze magával a lényeggel, és ha nincs segítségünkre, vessük el!”
… amiből az is következik, hogy a lényeg az, hogy a képlet működik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése