2016. március 4., péntek

Kereszténység: a valóra vált tündérmese

A kereszténységet rendre összekeverjük jó, ámde alsóbbrendű dolgokkal, melyek nem teljesítenek be minket, és ezért nem csoda, ha lendületet és reményt vesztünk.

A kereszténység nem a szabályok és törvények vallása (legalizmus), noha azokat be kell tartani, nem is az erkölcs vallása (moralizmus), noha jónak kell lenni, még csak nem is a mindenfajta pszichológiai sérülésből gyógyult, szeretetteljes emberi életet élő emberek vallása (pszichologizmus), noha emberileg gyógyulnunk kell.

Ha a megváltásunkat a törvényektől, az erkölcsös élettől, vagy akár a pszichológiától várjuk, akkor nem tudunk semmit a természetfeletti keresztény reményről, mely ezeken mind túlmutat.

Még valami van, ami kevesebb, mint a keresztény reménység. A Jézussal való emberi kapcsolatunk és barátságunk sem elég nagyszerű gondolata a beteljesülésnek; ez is felülmúlásra kerül - s a Biblia világosan többet is sejtet ennél. Nekünk is át kell alakulnunk, növekednünk kell természetfeletti értelemben is, hogy képessé váljunk olyan egységben és szeretetközösségben lenni az Ősöreg Teremtővel, a Király Fiúval, és az Szeretet Lelkével, amilyet most megálmodni is alig tudunk.

Íme, egy nagyon szép gondolat a reményünkről C. S. Lewis tollából:

Nem csak látni akarjuk azt, ami szép, noha Isten a tudója, hogy nekünk az is bőven elég öröm. Valami olyasmire vágyunk, amit szavakkal alig lehet kifejezni: hogy egyesüljünk a széppel, hogy azzá a szépséggé váljunk magunk is, hogy befogadjuk magunkba, vagy éppen megfürödhessünk benne.

Az emberiség ezért népesítette be az eget, a földet és a vizeket istenekkel és istennőkkel , nimfákkal és tündérekkel - hogy noha mi emberek nem vagyunk rá képesek, ezek a költeményeink élvezhessék magukban azt a szépséges kegyelmet és erőt, aminek a természet a képmása.

A költők ezért mondanak annyi szeretetreméltó hamisságot. Úgy beszélnek, mintha a nyugati szél valóban be tudna fújni az ember szívébe, pedig nem tud. Azt mondják, hogy egy lágy dallam szépsége beleivódik az ember arcába, pedig igazából nem.

Illetve még nem. Mert ha komolyan vesszük a Szentírás képeit, ha elhisszük, hogy Isten egy nap nekünk adja a Hajnalcsillagot, és felöltöztet bennünket a Nap dicsőségébe, akkor megsejthetjük, hogy mind az ősi mítoszok, mind a modern költészet, noha történelemként hamisak, mint próféciák közel állnak az igazsághoz.

Jelenleg a valóság határán állunk, az ajtó rossz oldalán toporgunk. Érezzük a hajnal frissességét és tisztaságát, de ezek nem változtatnak bennünket frissé vagy tisztává. Nem tudunk elvegyülni a sugárzásban, amit látunk. De az Újszövetség minden lapja izgatottan árulkodik arról, hogy ez nem marad mindig így. Egy nap, ha Isten is úgy akarja, beengednek minket.

Reményben gazdag és boldog nagyböjtöt minden kedves olvasónak!

1 megjegyzés:

Zeniten írta...

Szép megfogalmazás. De a pontos forrást meg lehetne esetleg jelölni?