Nekünk katolikusoknak a szentek a hőseink, a példaképeink, akiknek sikerült az, amit mi is el szeretnénk érni. Ám felvetődhet a kérdés: mi szükség a szentek példájára, ha követhetjük magát Jézust is? Lássuk először a filozófiai alapot:
1) A katolikus hit törekszik a többre: nem a vagy-vagy szőrszálhasogatása, hanem az is-is tágassága érvényesül ebben a kérdésben. Nem akarunk választani Isten és az Istentért kínhalált is halni képes szentek között, hanem szeretnénk megadni Istennek, ami Istené (az imádatunkat), és a szenteknek, ami őket illeti (a szeretetünket és tiszteletünket).
2) A katolikus hit emberi: tudjuk, hogy Isten áldása van minden nemes érzésen és törekvésen (közvetett/természetes kinyilatkoztatás), és hogy ez nem mond ellent a Biblia tanításának (közvetlen kinyilatkoztatás). Jézus tökéletes volt, így ő természetesen a tökéletes példakép, ám egyben a legnehezebben követhető példakép is, ezért jó, hogy vannak mások is előttünk. Ki ebben, ki abban tud inspirálni minket, és amíg ezek eredője Jézus irányába vezet, addig emberi példaképeink Isten eszközei életünkben. Például, a szentek körülményei sokszor közelebb állnak életünkhöz, mint Jézus körülményei. Jézusnak sosem kellett bűnbánatot tartania. A szentek azt mutatják meg, Jézus mit tett volna bizonyos helyzetekben, amik történetileg Jézussal nem történtek meg.
3) A katolikus hit teljes: sosem a hit egy tételét abszolutizáljuk, hanem az egészet vesszük figyelembe, hiszen Istentől az egész kinyilatkoztatás származik és nem egy-egy elszigetelt (és így a többi ellen kijátszható) eleme. A Szentírásból tudjuk, hogy Jézust kell követnünk, mert másban nincs üdvösség. Viszont a Szentírás az Ószövetség nagyjait (pl. Ábrahámot vagy a prófétákat), és az apostolokat is példaként állítja elénk (pl. Pált). Így nem fogadhatjuk el a kizárólagosan értelmezett "Jézus követést", hanem feltételeznünk kell, hogy istenfélő embereket követni helyes, és hogy ez éppenséggel része annak, hogy "csak Jézust követjük".
4) A katolikus hit történelmileg reális: a szentek tisztelete, legyenek azok élők vagy már holtak, az elejétől kezdve 1500 éven keresztül megkérdőjelezetlen része volt a kereszténységnek. Az, hogy protestáns felekezetek jobban tudnák ezt, mint a katakombák keresztényei, történelmileg megalapozatlan gondolat.
5) A katolikus hit Istene bevon a dicsőségbe: Jézus maga is képes lenne mindenki evangelizálására, még a Bibliára sem lenne szüksége. Ám valamiért ő azt szeretné, hogy mi hirdessük az igét, mi kereszteljük meg egymást, mi bocsássuk meg a bűnöket. Azt szeretné, hogy az üdvösség valódi eszközei és okai legyünk egymás életében, így Isten dicsőségében valóban osztozhatunk, és nem csak statiszták vagyunk a pálya szélén. Egymást és Istent így még több okunk van szeretni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése