Noha az abszolút (hősies) szelídség köztudottan Jézus tanításának része (Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is. Mt 5,29), mégis olyan kevésszer ismerjük ezt fel a keresztények életében. Képmutatóak volnánk?
Zárójeles megjegyzés gondolatébresztésként. Általánosságban: igen - természetesen képmutatóak vagyunk. Abban az értelemben, ahogy a "képmutatás az erény adófizetője". Azért vagyunk képmutatóak, mert tudjuk, mi lenne a dolgunk, és sokszor mégsem azt tesszük. Az elveink jobbak, mint mi magunk. Ez amúgy mindenkire igaz (akire nem, az vagy szent, vagy elvtelen), így természetesen ránk keresztényekre is. Képmutatóak vagyunk (mint ahogy mindenki más is), amennyiben nem mindig tesszük meg azt a jót, amit felismerünk; és mindenkinél képmutatóbbak vagyunk, amennyiben mi keresztények ismerjük a világon a Legjobbat, és mégsem vagyunk jobbak másoknál.
Viszont, aki azért tartja képmutatónak a keresztényeket, mert nem folyamatosan és minden helyzetben élik meg az abszolút szelídséget, annak nincs igaza. A másik orca odatartása a szelídség hősies fokát jelképezi, és mint ilyen nem lehet általános parancsként értelmezni - Jézus sem úgy értette. Egy keresztény nem köteles hagyni magát megveretni, vagy mindenkinek odaadni mindenét válogatás nélkül. Az, hogy a világban józanul boldogulunk, nem vádló bizonyíték a kereszténységünk ellen. Hogyan értsük akkor Jézus szavait helyesen? Íme néhány támpont:
1) Isten nem pacifista és tőlünk sem ezt várja - pl: Keresztelő János nem javasolja a katonáknak, hogy váltsanak foglalkozást - sőt az egész Biblia kontextusában értelmezve Isten sokkal inkább harcos (erről a 3-as pontban).
2) A hősiesség (a hősies szelídséget is beleértve) természetszerűen nem lehet általános elvárás. Egy ellentétes példával szemléltetve: A "szemet szemért" elv a hétköznapi igazságosság nevében lehet általános elvárás, abban az értelemben, hogy soha senki, semmilyen esetben nem jogosult aránytalan elégtételre. Ám a hősiesség, természetéből adódóan, alkalomszerű, és nem általános elvárás. Mikor alkalmas a hősies szelídség?
3) Ahol az első pontot elhagytuk: tehát Isten harcos a Biblia szerint: szerető Atya, aki küzd a bűn ellen és gyermekei örök boldogságáért. Isten mindig a megfelelő eszközt választja - ha kell, a szelídséget, és a látszólagos tétlenséget is -, de a szelídség sem mindig alkalmas.
3/a) Mikor nem alkalmas tehát a végletes szelídség? Például a keresztény kisfiú, akit minden délután megvernek iskola után szórakozásból a nagyobbak, jobb ha kitalál valamit, hogy megszabaduljon ebből a helyzetből. Amennyiben az vezet valamire, a kereszténység megsértése nélkül, még vissza is üthet. Harry Potter jut eszembe, akit nyaranta az unokatesója folyton szekál. Nos a kereszténységnek nem része a céltalan bántalmazás örökös tűrése. Jézus is kiszabadította magát közülük, amikor le akarták taszítani a szikláról - mert nem az volt az Isten terve, hogy ott legyen áldozat. Még nem volt alkalmas az idő... Még dolga volt...
3/b) Mikor alkalmas tehát a végletes szelídség? Egyszerűen akkor, amikor ezzel Isten tervét valósítjuk meg. No de, honnan tudjuk, hogy ez mi mikor van? Amikor várhatóan jó származik a szelídségünkből, amikor valakit jóra vezethetünk a példánkkal, amikor tanúságot tehetünk vele, amikor tiszta szívből fel tudjuk ajánlani, illetve akkor, amikor Isten egyszerűen erre indít, még akkor is, ha nem látjuk a várható jó következményeket.
Jézus élete tökéletes példa minderre. Jó és segítőkész ember volt, szó se róla, de vitázott, szembeszegült, védekezett, megdorgált és átkozott is. Vagyis élete nem az általános és végletes szelídség jegyében telt, amely impotensé teszi az embert minden jóra - és épp ezért butaság ezt számon kérni a keresztényeken. Hanem Jézus élete a céltudatos, végső és hősies szelídségre irányult: hogy áldozati bárány legyen gyilkosok között.
Végezetül: Alkalmak a szelídségre, biztos vagyok benne, gyakrabban adódnak, mint gondolnánk - bárcsak észrevennénk őket, és akkor kevésbé volnánk képmutatóak!
http://www.catholic.com/radio/shows/open-forum-8720# min: 47
Zárójeles megjegyzés gondolatébresztésként. Általánosságban: igen - természetesen képmutatóak vagyunk. Abban az értelemben, ahogy a "képmutatás az erény adófizetője". Azért vagyunk képmutatóak, mert tudjuk, mi lenne a dolgunk, és sokszor mégsem azt tesszük. Az elveink jobbak, mint mi magunk. Ez amúgy mindenkire igaz (akire nem, az vagy szent, vagy elvtelen), így természetesen ránk keresztényekre is. Képmutatóak vagyunk (mint ahogy mindenki más is), amennyiben nem mindig tesszük meg azt a jót, amit felismerünk; és mindenkinél képmutatóbbak vagyunk, amennyiben mi keresztények ismerjük a világon a Legjobbat, és mégsem vagyunk jobbak másoknál.
Viszont, aki azért tartja képmutatónak a keresztényeket, mert nem folyamatosan és minden helyzetben élik meg az abszolút szelídséget, annak nincs igaza. A másik orca odatartása a szelídség hősies fokát jelképezi, és mint ilyen nem lehet általános parancsként értelmezni - Jézus sem úgy értette. Egy keresztény nem köteles hagyni magát megveretni, vagy mindenkinek odaadni mindenét válogatás nélkül. Az, hogy a világban józanul boldogulunk, nem vádló bizonyíték a kereszténységünk ellen. Hogyan értsük akkor Jézus szavait helyesen? Íme néhány támpont:
1) Isten nem pacifista és tőlünk sem ezt várja - pl: Keresztelő János nem javasolja a katonáknak, hogy váltsanak foglalkozást - sőt az egész Biblia kontextusában értelmezve Isten sokkal inkább harcos (erről a 3-as pontban).
2) A hősiesség (a hősies szelídséget is beleértve) természetszerűen nem lehet általános elvárás. Egy ellentétes példával szemléltetve: A "szemet szemért" elv a hétköznapi igazságosság nevében lehet általános elvárás, abban az értelemben, hogy soha senki, semmilyen esetben nem jogosult aránytalan elégtételre. Ám a hősiesség, természetéből adódóan, alkalomszerű, és nem általános elvárás. Mikor alkalmas a hősies szelídség?
3) Ahol az első pontot elhagytuk: tehát Isten harcos a Biblia szerint: szerető Atya, aki küzd a bűn ellen és gyermekei örök boldogságáért. Isten mindig a megfelelő eszközt választja - ha kell, a szelídséget, és a látszólagos tétlenséget is -, de a szelídség sem mindig alkalmas.
3/a) Mikor nem alkalmas tehát a végletes szelídség? Például a keresztény kisfiú, akit minden délután megvernek iskola után szórakozásból a nagyobbak, jobb ha kitalál valamit, hogy megszabaduljon ebből a helyzetből. Amennyiben az vezet valamire, a kereszténység megsértése nélkül, még vissza is üthet. Harry Potter jut eszembe, akit nyaranta az unokatesója folyton szekál. Nos a kereszténységnek nem része a céltalan bántalmazás örökös tűrése. Jézus is kiszabadította magát közülük, amikor le akarták taszítani a szikláról - mert nem az volt az Isten terve, hogy ott legyen áldozat. Még nem volt alkalmas az idő... Még dolga volt...
3/b) Mikor alkalmas tehát a végletes szelídség? Egyszerűen akkor, amikor ezzel Isten tervét valósítjuk meg. No de, honnan tudjuk, hogy ez mi mikor van? Amikor várhatóan jó származik a szelídségünkből, amikor valakit jóra vezethetünk a példánkkal, amikor tanúságot tehetünk vele, amikor tiszta szívből fel tudjuk ajánlani, illetve akkor, amikor Isten egyszerűen erre indít, még akkor is, ha nem látjuk a várható jó következményeket.
Jézus élete tökéletes példa minderre. Jó és segítőkész ember volt, szó se róla, de vitázott, szembeszegült, védekezett, megdorgált és átkozott is. Vagyis élete nem az általános és végletes szelídség jegyében telt, amely impotensé teszi az embert minden jóra - és épp ezért butaság ezt számon kérni a keresztényeken. Hanem Jézus élete a céltudatos, végső és hősies szelídségre irányult: hogy áldozati bárány legyen gyilkosok között.
Végezetül: Alkalmak a szelídségre, biztos vagyok benne, gyakrabban adódnak, mint gondolnánk - bárcsak észrevennénk őket, és akkor kevésbé volnánk képmutatóak!
http://www.catholic.com/radio/shows/open-forum-8720# min: 47
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése