A pokol valósága és Isten szeretete

Egy ateista blogon találtam egy tanulságos írást, amit mindenkinek javaslok olvasásra:
http://ateistanaplo.wordpress.com/2011/06/22/ki-akar-orokke-elni/
Azért jó ez az írás, mert megkapóan őszinte, de, ami a tartalmat illeti, olyan tipikus félreértésekre/egyszerűsítésekre épít, amit minden felnőtt kereszténynek illik átgondolnia.
Az írás első fele a pokol doktrínáját kritizálja, be is másolom:

Ki akar örökké élni?
- Egyszer élünk – mondtam.
- De az örökké tart – mondta a barátom.
Bár tudtam, hogy ő ezt hiszi, mégis meglepetten néztem rá és elkezdtem ezen vitatkozni vele. Igaz, hogy teljesen pozitívan és vonzóan festette le nekem, hogy szerinte milyennek kell lennie az öröklétnek, bennem akkor is megmaradtak kételyek, hogy így van-e ez és akarom-e egyáltalán.Nézzük, milyennek írja le a Biblia! Az igazán örökkön-örökké majd az utolsó ítéletkor kezdődik, amikor Jézus elválasztja egymástól az üdvözülteket és az elkárhozottakat. Az üdvözültek majd a mennyben vigadoznak, szegény ördögök meg a pokolban égnek. Álljunk csak meg! Az emberiség egy része örökké szenvedni fog? Mégis milyen alapon? Mert akárhogy is választjuk szét az embereket (ők a „gonoszok”, ők nem hittek Istenben, nem tetszik a képük Istennek), szerintem még a legnagyobb bűnökért is aránytalanul kemény a büntetés. Arról nem is beszélve, hogy „ők is Isten teremtményei” és valószínűleg nem rajtuk múlt, hogy bűnözővé, vagy egyszerűen keményszívűvé váltak. Ennek is megvannak a maga okai, bár teljesen senkit sem lehet felmenteni a saját tettei alól. Istennek annyira kevés lenne a szociális érzéke, hogy a szeretet nélkül felnőtt és a később bűnözővé vált embereket még tovább büntesse? Ki az, aki pusztán „ördögi sugallatra” vált rosszfiúvá, vagy rosszlánnyá? Az, hogy valakit szimplán megbüntessünk, anélkül, hogy a körülményeit is figyelembe vennénk, nagyon is emberi gondolkodásra vall, nem pedig egy bölcs Istenére. Csak egy ember lehet olyan korlátolt, hogy kicsinyes kárörömmel lesse az ellenségei bűnhődését, „mert ők megérdemlik”. Ha a mennybe kerülnék, az én örömömet igenis elrontaná, hogy egy lény – hiába aggatják rá azt a címkét, hogy ő gonosz, ezért nem kell sajnálni – örökké szenved, sír, vinnyog a félelemtől a legembertelenebb helyen, ahol valószínűleg a diktatúrák módszereit lepipálva kínozzák. Főleg, ha valamilyen „gebasz” folytán egy nekem kedves ember is odakerül. Akkor nekem a menny is pokollá változna.
Mindez valószínűleg gondolkodóba ejti az érzékenyebb lelkű keresztényeket és megpróbálják valahogy feloldani a feszültséget a szerető Isten képe és ezek között a borzalmak között. Egyesek megpróbálják homokba dugni a fejüket: „Ó, az Isten bölcsessége végtelen, Ő majd elrendezi ezt jobban, mint gondolnánk.” (Ó hogyne, csak előtte még jól megrémít minket, hogy rosszat álmodjunk. „Ne aggódj, mi biztos a mennybe kerülünk!” (Mi = definiálatlan nagyságú halmaz, amely viszont biztos tartalmaz engem és az összes haverom.)
És vannak, akik felvillantják az egyetlen logikus megoldást – ami viszont ellentmond a Bibliának. „Pokol? Kitől hallottál ilyet? Isten baromi jó fej és tuti, hogy egyetlen teremtménye se fog elkárhozni. Te el tudod képzelni, hogy ilyet tenne?” Ilyenkor általában köpni-nyelni nem tudok. Nem, én se tudnám elképzelni, pont azért problémáztam tele az előző fél oldalt. De drága barátom, akkor meg mi a pékfülének beszél a Biblia „tűz taváról”, a mennyek országából kizárt emberekről, Lázár történetében az örökké gyötrődő gazdagról és napnál világosabban arról, hogy az Emberfia elválasztja egymástól a juhokat és a bakokat? És hogy tudta ezt évszázadokon keresztül „félreértelmezni” az emberek 99,9%-a? Ha megint azzal jössz, hogy „ezt képletesen kell érteni”, akkor én falra mászom. Ha nincs pokol, akkor miért hagyta Isten, hogy ezek a képek évszázadokon át rettegésben tartsák a hívőket? És miért nem beszélt világosan? Mi lenne, ha mondanék valami gorombát, aztán hozzátenném, hogy ezt csak képletesen értettem? Másrészt meg mit ér egy olyan könyv, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar?

És erre szeretném én megadni a katolikus választ egy olyan írásomban, ami a mindennapi.hu-n már megjelent 2011-ben.

A pokol doktrínája

Úgy értesültem különféle forrásokból, hogy a középkorban a papok a pokol lángjainak emlegetésével megfélemlítették és megnyomorították az egyszerű embereket.

Manapság viszont szökőévenként egyszer, ha hallani erről szóló prédikációt. Az előbbi, már ha az értesülés igaz, beteges és perverz dolog, az utóbbi viszont, amennyiben a pokol létezik, ostoba struccpolitika. A mai modernista tendenciáktól függetlenül viszont a pokol létezése tény, nem teória és nem spekuláció, hanem egyenes kinyilatkoztatás: Jézus maga figyelmeztet minket többszörösen is az evangéliumokban, igen erős képeket használva. Úgy érzem, kegyes és politikailag korrekt gondolkodóink, modernista teológusaink, valamint népszerűségre éhező papjaink különvéleménye semmit nem nyom a latban, ha maga a Mester szól: a pokol valóságos.

A furcsa kereszténység

E tény elfogadása után viszont értékelnünk kell a probléma valóságosságát és az aggodalmak őszinteségét: Isten jóságossága vajon hogyan egyeztethető össze a pokol létezésével? Két egyszerű megoldás kínálkozik – Isten jóságosságának a megkérdőjelezése, vagy a pokol létezésének elmismásolása –, és mindkettő rossz. A kereszténység nem egyszerű, hanem összetett és furcsa, akárcsak a valóság minden aspektusa, ha megkapargatjuk a látszólag egyszerű felszínt. Ki gondolta volna előre, hogy az anyag részecske és hullám egyszerre, vagy hogy tér, idő és tömeg összefüggenek annyira, hogy nem is létezhetnek egymás nélkül, vagy hogy a létezik egy abszolút minimum hideg, vagy egy abszolút maximális sebesség?

C. S. Lewis hitének épp ez volt az egyik alapja, hogy a kereszténység furcsa, nem olyan, mintha emberek koholmánya lenne – vagyis hihetőbbé válik a kinyilatkoztatott volta. A továbbiakban egy olyan mainstream nézetet szeretnék felvázolni a pokol doktrínájával kapcsolatban, amely tükrözi a katolikus egyház tanítását, ugyanakkor összeegyeztethető C. S. Lewis vagy William Lane Craig protestáns gondolkodók teológiájával is.

Miért ne dönthetne bárki közülünk Isten ellen – akár örökre is

A kérdés tehát ez: hogyan őrizhetjük meg Isten jóságosságába és igazságosságába vetett hitünket, és fogadhatjuk el ugyanakkor a szerető Isten kinyilatkoztatás alapján a pokol létezését is? Úgy gondolom, hogy a dolog nyitja a szabad akarat valóságossága, amelyből szükségképpen következik a pokol valóságos lehetősége, egyszerűen azért, mert miért ne dönthetne bárki közülünk Isten ellen – akár örökre is. Elméleti síkon ennyi elég, hogy a pokol doktrínájának és Isten szeretetének a látszólagos ellentmondását feloldjuk: ha reális a szabad akarat, akkor pokolra is reális lehetőség nyílik. 

De mire véljük a kemény és látszólag fenyegető figyelmeztetéseket?

Az evangéliumokban Jézus (is!) a pokol lángjaival ijesztget minket, és ettől nem szabad elvonatkoztatnunk. Egyébként is milyen alapon javítanánk ki Isten Fiát? A politikailag korrekt divat alapján, vagy azt mondanánk neki: Jézus, haladni kéne a korral? Ez meglehetősen arrogáns volna. De mit gondoljunk akkor a kedves Jézusról, hogy annyit és oly ellentmondást nem tűrően beszélt a pokolról, az ottani szenvedésről, és hogy mi is oda kerülhetünk, ha nem követjük Őt? Ez nem annyira kedves Tőle (mint azt a modernista teológusaink hajlamosak elhallgatni)! 

A dolog épp valóság és az igazság kérdésén fordul meg: hiszen ha a pokol olyannyira valóságos, mint egy száguldó kamion a játszótér mellett, és Jézus számára mi olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek, akik épp kifutnak az útra az elguruló labda után, akkor Isten kemény szavaiban nem marad semmi, amit zokon vehetnénk, hiszen szeretetből, féltésből figyelmeztet minket, mint olyan gyermekeit, akik nem tudják mit is cselekszenek, amikor bűnt követünk el.

Büntetés vagy önítélet?

Ám azt is érdemes tisztázni, hogy a tűz és a pusztulás nem az egyetlen evangéliumi kép a pokolra vonatkozóan. A pokol valószínűleg éppen eléggé rossz állapot, ha ezek az érzékletes fizikai szenvedésre utaló képek is leírják, ám ezeken túl a kárhozat ugyanolyan jézusi alapon kizártságot, elvonást és a legfőbb jó (Isten) nélkülözését is jelenti. Ezért úgy gondolom, szabadságunkban áll oly módon elképzelni a poklot, hogy nem is elsősorban a fizikai szenvedést állítjuk a középpontba, hanem az önmagunkra maradás, az önmagunkba zártság végtelen ürességét: hiszen a kárhozottak önmagukat választják – már életükben és az ítéletkor is – Isten helyett. A pokolbéli magányra pedig lehet megfelelő kép az égés és a pusztulás, hiszen az éltető Isten nélkül a megátalkodott lelkek önként választott osztályrésze az örök hervadás és az örök meghalás. Hanem ez felvet egy újabb kérdést: egy szerető Isten hogyan hagyhatja így magára a teremtményeit?

Csorbátlan jóság

Jézus a pokolba kerülés módjáról szintén kétféleképpen beszél: mintha ítélet volna, és mintha a saját döntésünk is volna. Miért ne lehetne mindkettő egyszerre, mint ahogy az is-is logikája annyiszor érvényesül a kereszténységgel kapcsolatban? Jézus ítélete felettünk jóváhagyja majd a saját ítéletünket Istenről: kell, vagy nem kell – vagyis hogy az életünkben a szeretetet, a másikat és az Istent tanultuk-e meg választani vagy önmagunkat.

Isten igazságosságán így nem esik csorba, hiszen nem Ő kényszeríti ránk ezt vagy azt a választást, hanem megadja, amit választunk. Vagy mi mondjuk Istennek, hogy legyen meg a Te akaratod, vagy ő mondja ugyanezt nekünk. Istennek legfeljebb, azt lehet a szemére vetnünk, hogy miért nem kényszeríti ránk a mennyországot, ám ezzel csak egy újabb problémát kreálnánk: egy diktátor Istent, aki mindenkire rákényszeríti az akaratát, és ezzel visszatértünk a szabad akarat realitásának kérdéséhez, amit már tényként fogadtunk el.

Az ítélet és a pokol ilyetén való elképzelése nem csorbítja Isten jóságosságát: ugyanis ha a pokol kapui belülről vannak bezárva (értsd: a kárhozott lelkek nem is akarnak kijönni), akkor elhihetjük, hogy ők Isten kegyelméből továbbra is a legjobbat kapják – már amire alkalmasak –, hiszen Isten fényes jelenléte égetőbb lenne számukra, mint pokolbéli magányuk. 

Igaz lehet tehát, hogy a pokol csak a mennyei nézőpontból pokol, de a kárhozott lelkek számára még mindig jobb, mint a mennyország lenne. Így Isten igazságossága és jósága minden teremtményén maradéktalanul beteljesedik.

Nem misztérium

Amikor végignézünk a világon, vagy akár csak a saját bűneinken, sokszor azt kívánjuk, az ember bár kevesebb felelősséget kapott volna: a szabad akarat nagyszerű dicsősége olykor elviselhetetlen súlyként nehezedik a vállunkra. "Bár kisebb teremtményei lennénk az Istennek!" Ám ez nem a mi döntésünk kérdése, hanem Isten választásáé. A szabad akarat ajándéka tény, adat, akárcsak az, hogy reggel felkeltem az ágyból, de korántsem szükségszerű, hiszen maradhattam volna még lustálkodni - és Isten is teremthetett volna kizárólag szabad akarat nélküli lényeket, pl. állatokat. Ugyanígy Isten számára az egész teremtés szükségtelen, hiszen a világ és az összes szentek egy ujjnyival nem adnak hozzá az ő dicsőségéhez, de ő mégis teremtett. A létezés és a szabad akarat ajándéka tiszta misztérium marad a számunkra.

A pokol viszont nem misztérium: létezésének lehetősége szükségszerűen következik a szabad akarat realitásából, és ez belátható józan ésszel, akár kinyilatkoztatás nélkül is. És noha minden egészséges gondolkodású embernek szívből kell utálnia az örök kárhozatnak még a gondolatát is, lássuk be azt is, hogy amikor egy pokol nélküli világra vágyunk, akkor a szabad akarat dicsőséges ajándékát utasítjuk vissza, és Istentől így nem több, hanem kevesebb szeretetet kérünk. Ez meglehetősen abszurddá teszi a jámbor gondolkodó helyzetét, hiszen a legjobb szándékunk ellenére is azon kapjuk magunkat, hogy a nagyobb szeretet nevében végül kevesebb szeretetért esdeklünk. 

Ez a gondolat talán segít megnyugodnunk Mesterünk és Istenünk akaratában, Ő majd elrendezi a végső dolgokat, amelyek rá tartoznak, mi pedig foglalkozzunk a saját lelkünk tisztaságával, hiszen ez is épp elég nagy feladat.