Katolikusokat könnyű zavarba hozni azzal, ha protestánsok a személyes kapcsolatunkról beszélnek Jézussal. Mi ez a személyes kapcsolat Jézussal tulajdonképpen, és van-e vagy kell-e a katolikusoknak?
1) Természetesen nekünk katolikusoknak is lehet és jó is, ha van Jézussal "személyes" kapcsolatunk, mivel ő egy élő és valóságos személy, aki mindig nyitott a mi közeledésünkre. Az, hogy feltétlenül szükséges-e, viszont már nagyon attól függ, hogy miként is definiáljuk a kapcsolat személyességét.
2) Először is a "személyes kapcsolat Jézussal" nem egy bibliai fogalom, az apostolok és Jézus más nyelvezetben beszéltek az istenkapcsolatról. A kifejezés vélhető eredete és népszerűségének oka protestáns körökben az, hogy kapcsolat "személyes" voltára helyezi a hangsúlyt (individualizmus/csak Jézus és én!), a kapcsolat egyházi és rituális jellegével szemben. Katolikusként tudjuk, hogy az egyházban és szentségeiben épp olyan valóságosan találkozunk Jézussal, mint a szívünkben személyesen, és a kapcsolatot teljessé a kettő együtt teszi.
3) Az, hogy a személyes kapcsolat pszichológiai értelemben mit jelent, nagyon kultúra és alkat kérdése: egy közvetlen ízig-vérig amerikai és egy szertartásosan tekintélytisztelő japán esetében egészen más lesz a kapcsolat jellege Jézussal, mert ők maguk is mások. Lehet, hogy mi az utóbbit ösztönösen kevésbé neveznénk személyesnek, ám szerintem ebben téved az ösztönünk. Ez olyan lenne, mintha azt mondanánk, hogy mindenki akit magázok, szükségképpen kevésbé fontos az életemben, mint bárki akit tegezek. A dolog sokszor épp fordítva van.
4) A "személyes kapcsolat" kifejezés, fontos aspektusára világít rá a hitünknek, ám korántsem tartalmazza a jó istenkapcsolat jellemzőinek összességét. Ha belegondolunk, személyes kapcsolatom van a szomszédommal, a kollégáimmal és az anyósommal is. Vagyis e kifejezés tulajdonképpen csak annyit jelent, hogy közvetlen hozzáférésem van ezekhez az emberekhez, beszélhetek hozzájuk stb, ám még a kapcsolat pozitív vagy negatív előjelét sem árultuk el azzal, ha azt mondjuk, hogy valakivel személyes kapcsolatunk van. Ő attól még lehet az ellenségünk is. Keresztényként Jézus, a személyes ismeretségen felül, a barátunk, a szerelmünk, a királyunk, az Istenünk, a pásztorunk, az utunk, az életünk, az eledelünk...
5) Katolikusként hisszük, hogy az Oltáriszentségben Jézus teljes valóját vesszük magunkhoz. Isten eledelül adja magát nekünk, és mi olyannyira belőle élünk, hogy megesszük. Mi lehet ennél radikálisabb? A kapcsolatnak ilyen fokú intimitásáról mindazok, akik nem hiszik a valóságos jelenlétet, nem is álmodhatnak. Ez persze felvet egy igen fontos kérdést, az igazság kérdését: vagy mi katolikusok vagyunk bálványimádó tébolyodottak, akik kenyérben és borban vélik üdvösségüket, vagy az összes többi keresztény felekezet (leszámítva a keletieket, akiknek szintén van érvényes eucharisztiájuk) nélkülözi a Jézushoz fűződő személyes kapcsolat legintimebb mozzanatát. És vajon melyik felfogás a bibliai...
http://www.catholic.com/radio/shows/open-forum-9479# min: 23
1 megjegyzés:
Amikor megtérésem után nem sokkal megkérdeztem Istent: "Istenem, miért pont én találtam rád? Ott van egy csomó vallásos ember, egész életükben járnak templomba, részesülnek mindenféle szentségekben, meg miséznek, meg minden, én meg lazán, minden nagyobb erőfeszítés nélkül közösségre jutok veled?" A válasz természetesen a Bibliában volt, egész pontosan az Ésa. 65.1-ben: "Megkeresni hagytam magamat azoktól, akik nem is kérdeztenek; megtaláltattam magamat azokkal, akik nem is kerestenek. Ezt mondám: Ímhol vagyok, ímhol vagyok, a népnek, amely nem nevemről neveztetett."
Hoppá, ez pont én vagyok!
Amikor először elolvastam a Máté evangéliumát - ez megtérésem előtt egy nappal volt - annyira megragadott az, hogy minden szereplője valódi hús-vér ember, nincsen benne senki, aki bármennyire is idealizált, vagy mesterségesen költött személyiség volna. Valódi emberek, valódi hibákkal, valódi emberi gondolatokkal, és viselkedéssel. Döbbenetes volt.
Mikor szólt utoljára hozzád Isten? És mit mondott?
Megjegyzés küldése