Ezt az írást egy-az-egyben átvettem egy protestáns blogról, ugyanis C. S. Lewisban teljesen egyetértünk! :)
Mi a hit? Ezt a kérdést sokféleképpen megválaszolhatjuk, attól függően, hogy a
hit mely aspektusát akarjuk előtérbe helyezni. Beszélhetünk arról, hogy a hit a
láthatatlan valóság megragadásáról, illetve Istennek a nem létezőt létbe hívó
hatalmáról szól, vagy hogy a hit bizalom, Isten ígéreteinek komolyan vétele és
egyben az azokra való ráhagyatkozás, vagy hogy a hit egzisztenciális
megtapasztalás, melyben Istentől függő helyzetbe hozzuk magunkat, vagy hogy a
hit alázat, saját csődünk elismerése és Isten kegyelmének befogadása, stb. stb.
Ezek mind helyes és fontos szempontok. Én azonban most a hitnek egy olyan
oldalára szeretnék rámutatni, amit C. S. Lewis emelt ki Keresztény
vagyok (Szent István Társulat, 1993) c. könyvében. Amikor az oxfordi
apologéta a hit mibenlétét igyekszik elmagyarázni a BBC hallgatóinak, meglepő,
de teljesen ésszerű módon a hangulatok hullámzásával állítja azt szembe.
„Azt tételeztem fel, hogy ha az emberi elme egyszer igaznak fogad el egy dolgot, akkor azt automatikusan igaznak tartja mindaddig, amíg valami komoly ok nem merül fel arra, hogy véleményét megváltoztassa. Tulajdonképpen azt feltételeztem, hogy az emberi elmét teljes mértékben az ésszerűség kormányozza. De nem így van. Például, megfelelő bizonyítékok alapján tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy az érzéstelenítés (altatás) nem okoz fulladást és hogy a helyesen képzett sebészek nem kezdenek el addig operálni, amíg öntudatlan állapotban nem vagyok. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy amikor lefektetnek az asztalra és rácsatolják az arcomra azt a borzalmas maszkot, gyerekes, páni félelem vesz erőt rajtam. Az jut eszembe, hogy meg fogok fulladni, s hogy elkezdenek műteni, mielőtt még elvesztem a tudatomat. Más szóval, elvesztem a hitem az altatásban. Nem az értelem, a józan ész fosztott meg a hitemtől – ellenkezőleg, a hitem a józan észre támaszkodott –, hanem a képzelődés és az érzelmeim. Összeütközés áll fenn az egyik oldalon a hit és az értelem, a másik oldalon az érzelem és a képzelet által alkotott együttesek között.” (134-5)
Lewis más példákat is hoz ennek szemléltetésére (pl. az úszni tanulóét, aki rábízza magát a vízre, de amikor az oktatója egyedül hagyja, pánikba esik), mielőtt rátér igazi mondandójára. „Ugyanígy vagyunk a kereszténységgel is” – folytatja. „Nem kérek senkit sem arra, hogy fogadja el a kereszténységet, ha a legjobb okoskodás ellenére is a bizonyítékok súlya ellene hat. A hit nem ezen a ponton játszik szerepet. Ám tételezzük fel, hogy valaki egyszer arra a meggyőződésre jut, hogy a bizonyítékok súlya a kereszténység mellett szól. Meg tudom mondani az ilyen embernek, mi fog történni vele a következő néhány héten. Jön majd egy pillanat, amikor rossz híreket kap, vagy amikor bajba kerül, vagy sok olyan ember közé kerül, akik nem hiszik, amit ő, s egyszerre feltámadnak indulatai és kikezdik hitét. Vagy előáll egy olyan helyzet, amikor megkíván egy nőt, vagy hazudni akar, vagy rendkívül önelégült lesz, vagy lehetőséget lát arra, hogy nem egészen tiszta módon jusson pénzhez, szóval, amikor nagyon jól jönne neki, ha a kereszténységnek nem volna igaza. És ekkor vágyai és kívánságai megint csak megtámadják hitét. Nem olyan pillanatokról, helyzetekről beszélek, amikor igazán valami új indok merül fel a kereszténység ellen. Ezekkel szembe kell nézni, és ez egészen más eset. Csak azokról a pillanatokról beszélek, amikor pusztán a hangulatunk, kedvünk foglal állást a hittel szemben.” (135-6)
„Nos, a hit, abban az értelemben, ahogy itt használom ezt a szót, annak a művészete, hogyan tartsunk ki olyan dolgok mellett, amelyeket értelmünk változó hangulataink ellenére egyszer már elfogadott. Ugyanis hangulataink változni fognak, bármilyen álláspontot foglal is el az értelmünk. Ezt tapasztalatból tudom. Most, hogy keresztény vagyok, vannak olyan hangulataim, amikor minden rendkívül valószínűtlennek tűnik; de amikor ateista voltam, olyan hangulataim voltak, amikor a kereszténység tűnt rendkívül valószínűnek. Hangulatainknak ez a lázadása valódi énünkkel szemben mindenképpen bekövetkezik. Ezért olyan kívánatos, szükséges erény a hit; hacsak nem tanulunk meg hangulatainkon uralkodni, soha nem leszünk igazi keresztények, sem igazi ateisták, hanem csak ide-oda ingadozó flótások, akiknek hite az időjárástól vagy az emésztésük állapotától függ. Ezért gyakorolni kell a hit szokását.” (136)
És hogy ezt hogyan tegyük, Lewisnak arra vonatkozóan is van tanácsa. „Az első lépés annak felismerése, hogy hangulataink változnak. A következő annak biztosítása, hogy ha egyszer már elfogadtuk a kereszténységet, akkor valamelyik fontos tanítását mindennap szántszándékkal tartsuk eszünkben egy ideig. Ezért szükséges része a keresztény életnek a napi ima, a vallásos olvasmány, a templomba járás. Állandóan emlékeztetni kell magunkat arra, amit hiszünk. Sem ez a hit, sem bármi más nem marad automatikusan eleven a lelkünkben. S ha megvizsgálnánk száz embert, aki elveszítette a hitét a kereszténységben, kíváncsi lennék, tulajdonképpen hányan lennének köztük, akiket becsületes indíték késztetett erre? A legtöbben nem csak egyszerűen elsodródtak?” (136-7)
Mi a hit? Ezt a kérdést sokféleképpen megválaszolhatjuk, attól függően, hogy a
hit mely aspektusát akarjuk előtérbe helyezni. Beszélhetünk arról, hogy a hit a
láthatatlan valóság megragadásáról, illetve Istennek a nem létezőt létbe hívó
hatalmáról szól, vagy hogy a hit bizalom, Isten ígéreteinek komolyan vétele és
egyben az azokra való ráhagyatkozás, vagy hogy a hit egzisztenciális
megtapasztalás, melyben Istentől függő helyzetbe hozzuk magunkat, vagy hogy a
hit alázat, saját csődünk elismerése és Isten kegyelmének befogadása, stb. stb.
Ezek mind helyes és fontos szempontok. Én azonban most a hitnek egy olyan
oldalára szeretnék rámutatni, amit C. S. Lewis emelt ki Keresztény
vagyok (Szent István Társulat, 1993) c. könyvében. Amikor az oxfordi
apologéta a hit mibenlétét igyekszik elmagyarázni a BBC hallgatóinak, meglepő,
de teljesen ésszerű módon a hangulatok hullámzásával állítja azt szembe.
„Azt tételeztem fel, hogy ha az emberi elme egyszer igaznak fogad el egy dolgot, akkor azt automatikusan igaznak tartja mindaddig, amíg valami komoly ok nem merül fel arra, hogy véleményét megváltoztassa. Tulajdonképpen azt feltételeztem, hogy az emberi elmét teljes mértékben az ésszerűség kormányozza. De nem így van. Például, megfelelő bizonyítékok alapján tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy az érzéstelenítés (altatás) nem okoz fulladást és hogy a helyesen képzett sebészek nem kezdenek el addig operálni, amíg öntudatlan állapotban nem vagyok. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy amikor lefektetnek az asztalra és rácsatolják az arcomra azt a borzalmas maszkot, gyerekes, páni félelem vesz erőt rajtam. Az jut eszembe, hogy meg fogok fulladni, s hogy elkezdenek műteni, mielőtt még elvesztem a tudatomat. Más szóval, elvesztem a hitem az altatásban. Nem az értelem, a józan ész fosztott meg a hitemtől – ellenkezőleg, a hitem a józan észre támaszkodott –, hanem a képzelődés és az érzelmeim. Összeütközés áll fenn az egyik oldalon a hit és az értelem, a másik oldalon az érzelem és a képzelet által alkotott együttesek között.” (134-5)
Lewis más példákat is hoz ennek szemléltetésére (pl. az úszni tanulóét, aki rábízza magát a vízre, de amikor az oktatója egyedül hagyja, pánikba esik), mielőtt rátér igazi mondandójára. „Ugyanígy vagyunk a kereszténységgel is” – folytatja. „Nem kérek senkit sem arra, hogy fogadja el a kereszténységet, ha a legjobb okoskodás ellenére is a bizonyítékok súlya ellene hat. A hit nem ezen a ponton játszik szerepet. Ám tételezzük fel, hogy valaki egyszer arra a meggyőződésre jut, hogy a bizonyítékok súlya a kereszténység mellett szól. Meg tudom mondani az ilyen embernek, mi fog történni vele a következő néhány héten. Jön majd egy pillanat, amikor rossz híreket kap, vagy amikor bajba kerül, vagy sok olyan ember közé kerül, akik nem hiszik, amit ő, s egyszerre feltámadnak indulatai és kikezdik hitét. Vagy előáll egy olyan helyzet, amikor megkíván egy nőt, vagy hazudni akar, vagy rendkívül önelégült lesz, vagy lehetőséget lát arra, hogy nem egészen tiszta módon jusson pénzhez, szóval, amikor nagyon jól jönne neki, ha a kereszténységnek nem volna igaza. És ekkor vágyai és kívánságai megint csak megtámadják hitét. Nem olyan pillanatokról, helyzetekről beszélek, amikor igazán valami új indok merül fel a kereszténység ellen. Ezekkel szembe kell nézni, és ez egészen más eset. Csak azokról a pillanatokról beszélek, amikor pusztán a hangulatunk, kedvünk foglal állást a hittel szemben.” (135-6)
„Nos, a hit, abban az értelemben, ahogy itt használom ezt a szót, annak a művészete, hogyan tartsunk ki olyan dolgok mellett, amelyeket értelmünk változó hangulataink ellenére egyszer már elfogadott. Ugyanis hangulataink változni fognak, bármilyen álláspontot foglal is el az értelmünk. Ezt tapasztalatból tudom. Most, hogy keresztény vagyok, vannak olyan hangulataim, amikor minden rendkívül valószínűtlennek tűnik; de amikor ateista voltam, olyan hangulataim voltak, amikor a kereszténység tűnt rendkívül valószínűnek. Hangulatainknak ez a lázadása valódi énünkkel szemben mindenképpen bekövetkezik. Ezért olyan kívánatos, szükséges erény a hit; hacsak nem tanulunk meg hangulatainkon uralkodni, soha nem leszünk igazi keresztények, sem igazi ateisták, hanem csak ide-oda ingadozó flótások, akiknek hite az időjárástól vagy az emésztésük állapotától függ. Ezért gyakorolni kell a hit szokását.” (136)
És hogy ezt hogyan tegyük, Lewisnak arra vonatkozóan is van tanácsa. „Az első lépés annak felismerése, hogy hangulataink változnak. A következő annak biztosítása, hogy ha egyszer már elfogadtuk a kereszténységet, akkor valamelyik fontos tanítását mindennap szántszándékkal tartsuk eszünkben egy ideig. Ezért szükséges része a keresztény életnek a napi ima, a vallásos olvasmány, a templomba járás. Állandóan emlékeztetni kell magunkat arra, amit hiszünk. Sem ez a hit, sem bármi más nem marad automatikusan eleven a lelkünkben. S ha megvizsgálnánk száz embert, aki elveszítette a hitét a kereszténységben, kíváncsi lennék, tulajdonképpen hányan lennének köztük, akiket becsületes indíték késztetett erre? A legtöbben nem csak egyszerűen elsodródtak?” (136-7)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése