A keleti egyház a 9. századtól kezdve fokozatosan az egymást követő bizánci politikai vezetők befolyása alá kerül, és a püspökök liberalizált válási és újraházasodási szabályok elfogadására kényszerülnek. Nincs koherens alap – sőt még egységes nyelvezet sem – aminek segítségével össze lehetne hasonlítani a teológiai, kánonjogi és pasztorális okait azoknak a gyakorlatoknak, melyeket mind az oikonómiával hoznak összefüggésbe a különböző ortodox egyházak. A házasság morális vagy spirituális haláláról beszélnek, és ezt a felek egyikének fizikai halálához hasonlítják, ezzel feloldván a köteléket lehetővé teszik az újraházasodást.
Alább egy nagyon jelentős tanulmánykötet egy fejezetének összefoglalóját olvashatják, mely Cyril Vasil’ S.J. érsek és John Rist professzor kutatásait foglalja össze. A Megmaradni Krisztus Igazságában című könyv 9 elismert szakember, köztük 5 bíboros okfejtését ismerteti azzal kapcsolatban, hogy miért lehetetlenség a Kaspert-Ferenc javaslat bibliai, erkölcsi, és hagyományos alapon. A könyv sajnos magyarul nem jelent meg.
Keleti ortodox tanítás és gyakorlat
Egy szűk szakértői körtől eltekintve, alapvető félreértések övezik az oikonomiának nevezett válásra és újraházasodásra vonatkozó keleti ortodox gyakorlatot. Kasper bíboros a keleti ortodox példával inspirálni kívánja a Katolikus Egyházat. E kötet negyedik fejezetében Cyril Vasil’ S.J. érsektől egy ritka és naprakész összefoglalót olvashatunk e gyakorlat történetéről, teológiájáról és jogi hátteréről. Szerinte a keleti ortodox és katolikus álláspont közötti különbséget alapvetően a Máté 5,32 és 19,9 eltérő értelmezése okozza. Történetileg az ortodox vezetők házasságtörésként értelmezték a porneiát, és ezekre a passzusokra úgy tekintettek, mint amelyek kivételt szolgáltatnak Jézus válásra vonatkozó tiltása alól. A katolikus értelmezés ezzel szemben azt tartja, hogy Jézus érintetlennek tartotta a házasság kötelékét még akkor is, ha házasságtörés történik, és a pár elválik.
 |
| Megmaradni Krisztus Igazságában |
Az első évezredben mind a keleti, mind a nyugati egyház ellenállt az uralkodók kísérleteinek, hogy bevezessék a válást és újraházasodást az egyházi törvénybe és gyakorlatba. A Trullói Zsinaton, 692-ben volt az első alkalom, hogy a keleti egyház indokokat nevezett meg a válás és újraházasodás engedélyezésére (az indokok azonban összefoglalhatóak az egyik házasfél távolléte és feltételezett halálaként). Egy jelentősebb változás I. Photios konstantinápolyi pátriárka idejében, 883-ban megy végbe, amikor is egy jóval hosszabb válási és újraházasodási indokokat tartalmazó lista kerül elfogadásra egy egyházi törvénykönyvbe. A következő komplikáció 895-ben keletkezik, amikor VI. Leo bizánci császár rendelkezése szerint a házasságok jogi elismeréséhez egyházi áldásra van szükség. 1086-ra a Bizánci Birodalomban kizárólag egyházi bíróságok vizsgálhattak ki házassági ügyeket, ám ezt a birodalmi, civil jog alapján voltak kötelesek tenni, ami sok, a házasságtörésen túlmutató indok alapján engedélyezte a válást és újraházasodást. Vagyis a keleti egyház a 9. századtól kezdve fokozatosan az egymást követő bizánci politikai vezetők befolyása alá kerül, és a püspökök liberalizált válási és újraházasodási szabályok elfogadására kényszerülnek. I. Alexiosz konstantinápolyi pátriárka (1025-1043) az első, aki engedélyezi a második házasság templomi szertartást (megáldását) házasságtörő férjtől elvált asszonyok esetében. A konstantinápolyi missziós erőfeszítések nyomán kereszténnyé lett népek is hasonló házassági szokásokat alakítottak ki ortodox egyházaikban.
Vasil’ érsek eme fejleményeket orosz, görög és közel-keleti példákkal illusztrálja, hasonlóságokra és különbségekre is felhívja a figyelmet. Megjegyzi, hogy nincs koherens alap – sőt még egységes nyelvezet sem – aminek segítségével össze lehetne hasonlítani a teológiai, kánonjogi és pasztorális okait azoknak a gyakorlatoknak, melyeket mind az oikonómiával hoznak összefüggésbe a különböző ortodox egyházak. Ez a zavaros kontextus magyarázza, legalább részben, hogy miért nehéz érett teológiai irodalomra lelni az oikonomia témájában a keleti ortodox írók között. Vasil’ arra a következtetésre jut, hogy talán nem is lehetséges megállapítani az egységes „ortodox álláspontot” a válással és újraházasodással kapcsolatban, így az oikonómiával kapcsolatban sem. Sajnos a legjobb esetben is egy adott ortodox egyházon belüli gyakorlatról lehet csak beszélni, noha ezen belül sincs sokszor egységes gyakorlat; vagy néhány püspök közös álláspontjáról van szó, vagy egy adott teológus véleményéről. Nyílt nézeteltérések vannak ortodox püspökök és teológusok között a teológiai és jogi hátteret illetően.
A dilemma középpontjában a házasság felbonthatatlanságát találjuk. A katolikus teológia Szent Ágoston nyomdokait követve a felbonthatatlanságot mind jogi, mind spirituális értelemben olyan kötelékként veszi (sacramentum), ami a házastársakat életük végéig összeköti Krisztusban. Ezzel szemben a keleti ortodox szerzők kikerülik a kötelék jogi jellegét, és a házasság felbonthatatlanságát mindössze egy spirituális kötelék értelemben veszik. Ahogy már említve lett, a mértékadó ortodox források Máté 5,32-t és 19,9-et úgy értelmezik, hogy megengedi a válást házasságtörés esetén, és hangsúlyozzák, hogy ennek az értelmezésnek patrisztikus alapja van. Ha a keleti ortodox püspököknek és teológusoknak van közös kiindulópontja, akkor az ez. Ám ettől a ponttól kezdve a vélemények divergálnak. Következésképpen sokan ahhoz a viszonylagosan szigorú állásponthoz tartják magukat, hogy válás és újraházasodás csak házasságtörés esetén megengedhető, mások, mint például John Meyendorff, úgy gondolják, hogy az egyház adhat válást azon az alapon is, hogy a pár visszautasította az isteni kegyelem elfogadását, amely a házasság szentségében fel lett nekik ajánlva. Az egyházi válás Meyendorff nézete szerint nem más, mint hogy az egyház tudomásul veszi, hogy a szentségi kegyelem vissza lett utasítva. Paul Evdokimov ezt a tételt módosítja, mondván, hogy a kölcsönös szeretet jeleníti meg a szentség képét, és ha ez a szeretet kihűl, akkor a szentségi közösség, ami a pár szexuális kapcsolatában fejeződik ki, szertefoszlik. Ennek következtében a kapcsolat egy fajta „paráznasággá” silányul[1]. Az ortodox szerzők a házasság morális vagy spirituális haláláról beszélnek, és ezt a felek egyikének fizikai halálához hasonlítják, ezzel feloldván a köteléket lehetővé teszik az újraházasodást.
A felbonthatatlanság ortodox értelmezésével kapcsolatban, John Rist felteszi a kérdést, hogy szerintük vajon milyen viszony áll fönt az első és a második házasság között válás esetén. Rist szerint erre a kérdésre azért lesz nehéz koherens választ találni, mert a felbonthatatlanságról alkotott ortodox nézet nem tisztázza Isten szerepét a szentségben. Ha a gonosz tettek, például házasságtörés vagy a másik elhagyása bármelyik házas fél részéről, képesek tönkretenni a köteléket, és ha a második házasságot kevesebb ceremóniával és bűnbánati jelleggel kell megkötni, akkor ez azt jelenti-e vajon, hogy a házasságnak két fajtája létezik az ortodox gondolatvilágban? Mivel a katolikus teológia világosan jelzi Isten szerepét a felbonthatatlan házassági kötelékben, Rist úgy tartja, hogy a katolikusoknak még nehezebb lenne teológiai értelmet találni a második házasságban. (És ez felidézi Kasper bíboros utalását, hogy „készek vagyunk-e tolerálni valami olyasmit, ami önmagában elfogadhatatlan[2]”.)
Forrás:
Cyril Vasil’ S.J. érsek; Renaining in the truth of Christ, Marriage and Communion in the Catholic Church, 4. fejezet.
[1] John Meyendorff, Házasság a bizánci
egyházban: a kánoni és liturgiai hagyomány, “Christian
Marriage in Byzantium: The Canonical and Liturgical Tradition”, Dumbarton
Oaks Papers 44 (1990): 99.–107. o;
John
Meyendorff, A házasság és az Eucharisztia, “Il
Matrimonio e l’Eucaristia”, Russia Cristiana 119 (1970);
Paul
Evdokimov, A házasság szentségének kegyelme az ortodox hagyomány szerint, “La grâce du sacrement de mariage selon la
tradition orthodoxe”, Parole et Pain 35–36 ( 1969).
[2] Walter Kasper bíboros, A család
evangéliuma, 31. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése