A görög homoszexualitás és a római egyház

Már régóta bosszantottak azok a félig művelt megjegyzések, sajnos sokszor épp keresztények szájából, hogy "a homoszexuális kapcsolat már a görögöknél is tök oké volt, csak a kereszténység elnyomta ezt". Mintha a dolog mostanság zökkenne vissza a természetes kerékvágásba... Nem tudom, következik-e abból bármi is, ha a görögök így vagy úgy vélekedtek, mindenesetre nekem mindig is az volt a benyomásom, hogy az ókori görögök homoszexualitáshoz való egységes hozzáállásukról szóló mendemondák még csak nem is igazak. Itt egy markáns szakértői ellenvélemény, Heidl György, a pécsi egyetem docensének blogjáról:

"Mára az a különös helyzet állt elő, hogy a katolikus egyház homoszexualitásról megfogalmazott tanítása sokkal több és mélyebb hasonlóságot mutat az ókori görögök homoszexualitással kapcsolatos felfogásával, mint a modern melegmozgalmak ideológiái.

A Katekizmusban olvassuk: “A homoszexualitás olyan férfiak vagy nők közötti viszony, akik kizárólagosan vagy döntően saját nemük iránt éreznek szexuális vonzalmat. A századok folyamán és különböző kultúrákban nagyon eltérő formákat öltött. Pszichikai eredete nagyrészt föltáratlan. A hagyomány a Szentírásra támaszkodva –mely úgy mutatja be a homoszexuális kapcsolatokat, mint súlyos eltévelyedéseket — mindig vallotta, hogy “a homoszexuális cselekedetek belső természetük szerint rendetlenek”. Ellentétesek a természetes törvénnyel. A nemi aktusból kizárják az élet továbbadását. Nem az igazi érzelmi és szexuális komplementaritásból származnak. Nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének.”

Közös pontok a ókori görög felfogással:

1. A szexuális hajlamok és vonzalmak természetesek.
2. A szexuális hajlam irányulhat azonos vagy ellentétes nemű emberre.
3. Hajlamaik különbsége alapján nem diszkriminálhatunk embereket.
4. Másként kell megítélni a szexuális hajlamot és a szexuális aktust.
5. A homoszexuális aktus mint a gyönyörszerzés módja mindkét fél részére: természetellenes.
6. Természettől adott a férfi és a nő különbsége, amely a férfi és a női nemi szervek felépítésében és működésében nyilvánvalóan megmutatkozik.
7. Az egyén teste által összetett közösségi-társadalmi viszonyrendszerbe tagolódik.
8. Önmagunkkal és másokkal szemben felelősek vagyunk azért, hogy miként engedünk utat hajlamainknak és vágyainknak.
9. Az emberi együttélés, a társadalom működése szempontjából mindenkitől elvárt bizonyos fokú önuralom gyakorlása.
10. A polisz, a társadalom alapja a férfi-nő házassága

A Katekizmus akkor sem áll ellentétben a klasszikus görög szexuális etikával, amikor objektíve rendetlennek mondja a homoszexuális hajlamot; amikor mind a passzív, mind az aktív fél részéről természetellenesnek tartja a homoszexuális aktust; amikor az ilyen szexuális cselekedetnek semmilyen formáját nem fogadja el; amikor megköveteli a házaspároktól a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokról való lemondást. Ezek ugyanis a klasszikus görög filozófiai hagyomány egyik meghatározó, elsősorban Platón nevével fémjelzett vonulatának tanításai. E tanítások majd a Kr. e. I-II és Kr. u. I-II. századi görög-római filozófusok és az őket olvasó keresztény teológusok munkásságában még inkább hangsúlyossá válnak.

Ismét szögezzük le: a melegházasság olyan újítás az európai társadalmak jogrendjében, amelynek a görög-római-zsidó-keresztény kultúrában nincsenek sem történelmi, sem filozófiai, sem teológiai, sem jogi, sem politikai-intézményes előképei".

http://heidlgyorgy.wordpress.com/2013/08/01/a-gorog-homoszexualitas-es-a-romai-egyhaz/

"Jézusból" is megárt a sok?

Boldog John Henry Newman bíboros, anglikánból lett katolikus, egy helyen azt mondta, hogy visszatekintve anglikán hitére elsősorban udvariatlansággal vádolja magát: annyira a vőlegényre koncentrált - "egyedül csak Jézus és én" - hogy nem is vette észre, hogy egy menyegzőn van.

Aztán megtanulta, hogy mi keresztények, mind egy család vagyunk, és nem furakszunk előre, nem mi vagyunk a díszvendég, hanem mindenki beszél mindenkivel, és ez így jó, hiszen szeretjük egymást. Ám mindeközben senki sem feledkezik meg arról, hogy mindenki a Vőlegény menyegzőjét ünnepli.

http://www.youtube.com/watch?v=ikhth6iP91w

A tanulság az hogy bizonyos értelemben "Jézusból" is megárt a sok. *

Ugyan úgy, ahogy bizonyos értelemben "Istenből" is megárthat:

Isten végtelenül fontos - keresztényként ezt hisszük mind. Viszont azzal a hithű zsidóval, aki Isten fontosságára hivatkozva nem vesz tudomást Jézusról, mégsem érthetünk egyet, hiszen épp Isten akarata, hogy Jézus fontos legyen. Ő küldte Jézust nekünk.

Isten és Jézus fontosságának szembeállítása hamis - mert ez nem olyan mint egy zéró összegű  játék. A valódi képlet az, hogy minél inkább Jézuséi vagyunk, annál inkább vagyunk Istenéi.

Ugyan így, amikor egyes keresztények az "egyedül csak Jézus és én" kiáltással szembe állítják Jézust a szentek közösségével, akkor sajnos a testet állítják szembe a fővel, és a menyasszonyt a vőlegénnyel.

A szentek, Mária és az Egyház nem Jézus ellenében fontosak, hanem éppen azért, mert Jézus adta nekünk őket, hogy testvéreink és anyánk legyenek. Belőlük több, több Jézust jelent - és őket figyelmen kívül hagyni, Jézus akaratának részleges figyelmen kívül hagyása.


* Természetesen csak az idézőjeles Jézusokból árt meg a sok: azokból a Jézusokból, akik az igazi Jézus eltorzított/leegyszerűsített másai. Jézusból, mint az örök Logoszból, mint a végső Igazságból természetesen az örökkévalóságig élvezett színelátás sem lesz elég nekünk. De ez a színelátás sem "csak Jézusról és rólam" fog szólni, hanem menyegző lesz.

A pokol valósága és Isten szeretete

Egy ateista blogon találtam egy tanulságos írást, amit mindenkinek javaslok olvasásra:
http://ateistanaplo.wordpress.com/2011/06/22/ki-akar-orokke-elni/
Azért jó ez az írás, mert megkapóan őszinte, de, ami a tartalmat illeti, olyan tipikus félreértésekre/egyszerűsítésekre épít, amit minden felnőtt kereszténynek illik átgondolnia.
Az írás első fele a pokol doktrínáját kritizálja, be is másolom:

Ki akar örökké élni?
- Egyszer élünk – mondtam.
- De az örökké tart – mondta a barátom.
Bár tudtam, hogy ő ezt hiszi, mégis meglepetten néztem rá és elkezdtem ezen vitatkozni vele. Igaz, hogy teljesen pozitívan és vonzóan festette le nekem, hogy szerinte milyennek kell lennie az öröklétnek, bennem akkor is megmaradtak kételyek, hogy így van-e ez és akarom-e egyáltalán.Nézzük, milyennek írja le a Biblia! Az igazán örökkön-örökké majd az utolsó ítéletkor kezdődik, amikor Jézus elválasztja egymástól az üdvözülteket és az elkárhozottakat. Az üdvözültek majd a mennyben vigadoznak, szegény ördögök meg a pokolban égnek. Álljunk csak meg! Az emberiség egy része örökké szenvedni fog? Mégis milyen alapon? Mert akárhogy is választjuk szét az embereket (ők a „gonoszok”, ők nem hittek Istenben, nem tetszik a képük Istennek), szerintem még a legnagyobb bűnökért is aránytalanul kemény a büntetés. Arról nem is beszélve, hogy „ők is Isten teremtményei” és valószínűleg nem rajtuk múlt, hogy bűnözővé, vagy egyszerűen keményszívűvé váltak. Ennek is megvannak a maga okai, bár teljesen senkit sem lehet felmenteni a saját tettei alól. Istennek annyira kevés lenne a szociális érzéke, hogy a szeretet nélkül felnőtt és a később bűnözővé vált embereket még tovább büntesse? Ki az, aki pusztán „ördögi sugallatra” vált rosszfiúvá, vagy rosszlánnyá? Az, hogy valakit szimplán megbüntessünk, anélkül, hogy a körülményeit is figyelembe vennénk, nagyon is emberi gondolkodásra vall, nem pedig egy bölcs Istenére. Csak egy ember lehet olyan korlátolt, hogy kicsinyes kárörömmel lesse az ellenségei bűnhődését, „mert ők megérdemlik”. Ha a mennybe kerülnék, az én örömömet igenis elrontaná, hogy egy lény – hiába aggatják rá azt a címkét, hogy ő gonosz, ezért nem kell sajnálni – örökké szenved, sír, vinnyog a félelemtől a legembertelenebb helyen, ahol valószínűleg a diktatúrák módszereit lepipálva kínozzák. Főleg, ha valamilyen „gebasz” folytán egy nekem kedves ember is odakerül. Akkor nekem a menny is pokollá változna.
Mindez valószínűleg gondolkodóba ejti az érzékenyebb lelkű keresztényeket és megpróbálják valahogy feloldani a feszültséget a szerető Isten képe és ezek között a borzalmak között. Egyesek megpróbálják homokba dugni a fejüket: „Ó, az Isten bölcsessége végtelen, Ő majd elrendezi ezt jobban, mint gondolnánk.” (Ó hogyne, csak előtte még jól megrémít minket, hogy rosszat álmodjunk. „Ne aggódj, mi biztos a mennybe kerülünk!” (Mi = definiálatlan nagyságú halmaz, amely viszont biztos tartalmaz engem és az összes haverom.)
És vannak, akik felvillantják az egyetlen logikus megoldást – ami viszont ellentmond a Bibliának. „Pokol? Kitől hallottál ilyet? Isten baromi jó fej és tuti, hogy egyetlen teremtménye se fog elkárhozni. Te el tudod képzelni, hogy ilyet tenne?” Ilyenkor általában köpni-nyelni nem tudok. Nem, én se tudnám elképzelni, pont azért problémáztam tele az előző fél oldalt. De drága barátom, akkor meg mi a pékfülének beszél a Biblia „tűz taváról”, a mennyek országából kizárt emberekről, Lázár történetében az örökké gyötrődő gazdagról és napnál világosabban arról, hogy az Emberfia elválasztja egymástól a juhokat és a bakokat? És hogy tudta ezt évszázadokon keresztül „félreértelmezni” az emberek 99,9%-a? Ha megint azzal jössz, hogy „ezt képletesen kell érteni”, akkor én falra mászom. Ha nincs pokol, akkor miért hagyta Isten, hogy ezek a képek évszázadokon át rettegésben tartsák a hívőket? És miért nem beszélt világosan? Mi lenne, ha mondanék valami gorombát, aztán hozzátenném, hogy ezt csak képletesen értettem? Másrészt meg mit ér egy olyan könyv, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar?

És erre szeretném én megadni a katolikus választ egy olyan írásomban, ami a mindennapi.hu-n már megjelent 2011-ben.

A pokol doktrínája

Úgy értesültem különféle forrásokból, hogy a középkorban a papok a pokol lángjainak emlegetésével megfélemlítették és megnyomorították az egyszerű embereket.

Manapság viszont szökőévenként egyszer, ha hallani erről szóló prédikációt. Az előbbi, már ha az értesülés igaz, beteges és perverz dolog, az utóbbi viszont, amennyiben a pokol létezik, ostoba struccpolitika. A mai modernista tendenciáktól függetlenül viszont a pokol létezése tény, nem teória és nem spekuláció, hanem egyenes kinyilatkoztatás: Jézus maga figyelmeztet minket többszörösen is az evangéliumokban, igen erős képeket használva. Úgy érzem, kegyes és politikailag korrekt gondolkodóink, modernista teológusaink, valamint népszerűségre éhező papjaink különvéleménye semmit nem nyom a latban, ha maga a Mester szól: a pokol valóságos.

A furcsa kereszténység

E tény elfogadása után viszont értékelnünk kell a probléma valóságosságát és az aggodalmak őszinteségét: Isten jóságossága vajon hogyan egyeztethető össze a pokol létezésével? Két egyszerű megoldás kínálkozik – Isten jóságosságának a megkérdőjelezése, vagy a pokol létezésének elmismásolása –, és mindkettő rossz. A kereszténység nem egyszerű, hanem összetett és furcsa, akárcsak a valóság minden aspektusa, ha megkapargatjuk a látszólag egyszerű felszínt. Ki gondolta volna előre, hogy az anyag részecske és hullám egyszerre, vagy hogy tér, idő és tömeg összefüggenek annyira, hogy nem is létezhetnek egymás nélkül, vagy hogy a létezik egy abszolút minimum hideg, vagy egy abszolút maximális sebesség?

C. S. Lewis hitének épp ez volt az egyik alapja, hogy a kereszténység furcsa, nem olyan, mintha emberek koholmánya lenne – vagyis hihetőbbé válik a kinyilatkoztatott volta. A továbbiakban egy olyan mainstream nézetet szeretnék felvázolni a pokol doktrínájával kapcsolatban, amely tükrözi a katolikus egyház tanítását, ugyanakkor összeegyeztethető C. S. Lewis vagy William Lane Craig protestáns gondolkodók teológiájával is.

Miért ne dönthetne bárki közülünk Isten ellen – akár örökre is

A kérdés tehát ez: hogyan őrizhetjük meg Isten jóságosságába és igazságosságába vetett hitünket, és fogadhatjuk el ugyanakkor a szerető Isten kinyilatkoztatás alapján a pokol létezését is? Úgy gondolom, hogy a dolog nyitja a szabad akarat valóságossága, amelyből szükségképpen következik a pokol valóságos lehetősége, egyszerűen azért, mert miért ne dönthetne bárki közülünk Isten ellen – akár örökre is. Elméleti síkon ennyi elég, hogy a pokol doktrínájának és Isten szeretetének a látszólagos ellentmondását feloldjuk: ha reális a szabad akarat, akkor pokolra is reális lehetőség nyílik. 

De mire véljük a kemény és látszólag fenyegető figyelmeztetéseket?

Az evangéliumokban Jézus (is!) a pokol lángjaival ijesztget minket, és ettől nem szabad elvonatkoztatnunk. Egyébként is milyen alapon javítanánk ki Isten Fiát? A politikailag korrekt divat alapján, vagy azt mondanánk neki: Jézus, haladni kéne a korral? Ez meglehetősen arrogáns volna. De mit gondoljunk akkor a kedves Jézusról, hogy annyit és oly ellentmondást nem tűrően beszélt a pokolról, az ottani szenvedésről, és hogy mi is oda kerülhetünk, ha nem követjük Őt? Ez nem annyira kedves Tőle (mint azt a modernista teológusaink hajlamosak elhallgatni)! 

A dolog épp valóság és az igazság kérdésén fordul meg: hiszen ha a pokol olyannyira valóságos, mint egy száguldó kamion a játszótér mellett, és Jézus számára mi olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek, akik épp kifutnak az útra az elguruló labda után, akkor Isten kemény szavaiban nem marad semmi, amit zokon vehetnénk, hiszen szeretetből, féltésből figyelmeztet minket, mint olyan gyermekeit, akik nem tudják mit is cselekszenek, amikor bűnt követünk el.

Büntetés vagy önítélet?

Ám azt is érdemes tisztázni, hogy a tűz és a pusztulás nem az egyetlen evangéliumi kép a pokolra vonatkozóan. A pokol valószínűleg éppen eléggé rossz állapot, ha ezek az érzékletes fizikai szenvedésre utaló képek is leírják, ám ezeken túl a kárhozat ugyanolyan jézusi alapon kizártságot, elvonást és a legfőbb jó (Isten) nélkülözését is jelenti. Ezért úgy gondolom, szabadságunkban áll oly módon elképzelni a poklot, hogy nem is elsősorban a fizikai szenvedést állítjuk a középpontba, hanem az önmagunkra maradás, az önmagunkba zártság végtelen ürességét: hiszen a kárhozottak önmagukat választják – már életükben és az ítéletkor is – Isten helyett. A pokolbéli magányra pedig lehet megfelelő kép az égés és a pusztulás, hiszen az éltető Isten nélkül a megátalkodott lelkek önként választott osztályrésze az örök hervadás és az örök meghalás. Hanem ez felvet egy újabb kérdést: egy szerető Isten hogyan hagyhatja így magára a teremtményeit?

Csorbátlan jóság

Jézus a pokolba kerülés módjáról szintén kétféleképpen beszél: mintha ítélet volna, és mintha a saját döntésünk is volna. Miért ne lehetne mindkettő egyszerre, mint ahogy az is-is logikája annyiszor érvényesül a kereszténységgel kapcsolatban? Jézus ítélete felettünk jóváhagyja majd a saját ítéletünket Istenről: kell, vagy nem kell – vagyis hogy az életünkben a szeretetet, a másikat és az Istent tanultuk-e meg választani vagy önmagunkat.

Isten igazságosságán így nem esik csorba, hiszen nem Ő kényszeríti ránk ezt vagy azt a választást, hanem megadja, amit választunk. Vagy mi mondjuk Istennek, hogy legyen meg a Te akaratod, vagy ő mondja ugyanezt nekünk. Istennek legfeljebb, azt lehet a szemére vetnünk, hogy miért nem kényszeríti ránk a mennyországot, ám ezzel csak egy újabb problémát kreálnánk: egy diktátor Istent, aki mindenkire rákényszeríti az akaratát, és ezzel visszatértünk a szabad akarat realitásának kérdéséhez, amit már tényként fogadtunk el.

Az ítélet és a pokol ilyetén való elképzelése nem csorbítja Isten jóságosságát: ugyanis ha a pokol kapui belülről vannak bezárva (értsd: a kárhozott lelkek nem is akarnak kijönni), akkor elhihetjük, hogy ők Isten kegyelméből továbbra is a legjobbat kapják – már amire alkalmasak –, hiszen Isten fényes jelenléte égetőbb lenne számukra, mint pokolbéli magányuk. 

Igaz lehet tehát, hogy a pokol csak a mennyei nézőpontból pokol, de a kárhozott lelkek számára még mindig jobb, mint a mennyország lenne. Így Isten igazságossága és jósága minden teremtményén maradéktalanul beteljesedik.

Nem misztérium

Amikor végignézünk a világon, vagy akár csak a saját bűneinken, sokszor azt kívánjuk, az ember bár kevesebb felelősséget kapott volna: a szabad akarat nagyszerű dicsősége olykor elviselhetetlen súlyként nehezedik a vállunkra. "Bár kisebb teremtményei lennénk az Istennek!" Ám ez nem a mi döntésünk kérdése, hanem Isten választásáé. A szabad akarat ajándéka tény, adat, akárcsak az, hogy reggel felkeltem az ágyból, de korántsem szükségszerű, hiszen maradhattam volna még lustálkodni - és Isten is teremthetett volna kizárólag szabad akarat nélküli lényeket, pl. állatokat. Ugyanígy Isten számára az egész teremtés szükségtelen, hiszen a világ és az összes szentek egy ujjnyival nem adnak hozzá az ő dicsőségéhez, de ő mégis teremtett. A létezés és a szabad akarat ajándéka tiszta misztérium marad a számunkra.

A pokol viszont nem misztérium: létezésének lehetősége szükségszerűen következik a szabad akarat realitásából, és ez belátható józan ésszel, akár kinyilatkoztatás nélkül is. És noha minden egészséges gondolkodású embernek szívből kell utálnia az örök kárhozatnak még a gondolatát is, lássuk be azt is, hogy amikor egy pokol nélküli világra vágyunk, akkor a szabad akarat dicsőséges ajándékát utasítjuk vissza, és Istentől így nem több, hanem kevesebb szeretetet kérünk. Ez meglehetősen abszurddá teszi a jámbor gondolkodó helyzetét, hiszen a legjobb szándékunk ellenére is azon kapjuk magunkat, hogy a nagyobb szeretet nevében végül kevesebb szeretetért esdeklünk. 

Ez a gondolat talán segít megnyugodnunk Mesterünk és Istenünk akaratában, Ő majd elrendezi a végső dolgokat, amelyek rá tartoznak, mi pedig foglalkozzunk a saját lelkünk tisztaságával, hiszen ez is épp elég nagy feladat.

Erdő Péter: hitünk alapja 1 percben

Kereszténység vs. a többi világnézet

A kereszténység hihetősége nem a nyilvánvalóság varázsának tudható be, mint a pesszimista, optimista, panteista vagy materialista világnézetek esetében, amelyek hitelét első pillantásra tények özöne alapozza meg, később viszont leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak eléjük.

A kereszténység egész máshogy hatol be az elménkbe. Váratlan járatokat mélyít tudásunk felszíne alá, ahol összefogva legmélyebb sejtéseinkkel és kétségeinkkel, aláaknázza felületes elképzeléseinket.

A kereszténység annak nem mond sokat, aki még biztosra veszi, hogy úgyis minden ebek harmincadjára jut (pesszimizmus), vagy hogy minden egyre jobb lesz (optimizmus), vagy hogy minden isten (panteizmus), vagy hogy minden energia (materializmus).

A kereszténységet akkor kezdjük csak meghallani, amikor ezek a tömeghitvallások cserbenhagynak.

Hogy a kereszténység igaz-e (hogy Isten megtestesült-e Jézusban, és Jézus kereszthalált halt-e, és testileg feltámadt-e) történelmi kérdés.

De mikor ezt eldöntendő a történészhez fordulsz, nem olyan jellegű és mértékű bizonyosságot igényelsz majd, amilyet joggal igényelnél valami eleve valószínűtlen dolog esetén, hanem csak annyit, amennyit olyasvalami követel meg, ami - ha elfogadod - megvilágosít és eligazít minden más jelenséget, megmagyarázza nevetésünket és logikánkat, a halottaktól való félelmünket és azt a sejtésünket is, hogy valamiképpen jó meghalni - ami egyszerre felöleli mindazt, amit különálló elméletek sokasága aligha ölel majd fel számunkra, ha ezt az egyet elfogadjuk.

http://moly.hu/konyvek/c-s-lewis-csodak 155. oldal

Katolikus szobrok - bálványimádás?

A KATOLIKUS VÁLASZ kérdést kapott:

"Valami olyasmit képzelek el, hogy felekezeti barátom röviden hozzám vágja, hogy "a katolikusok bálványimádók, mert tele vannak szobrokkal a templomok és Szűz Máriát imádják". Ez egy 13 szavas támadás, amire nekem sincs több időm egy elgondolkodtató vagy kivágós választ adni. Na, ilyet találj ki :-)" 
Mivel a felvetés vitaszerű, így a válaszom is vitatkozó hangvételű lesz. A szobrok kérdéskörére korlátozódom.

Mégis mi a baj a katolikusok szobraival? Miből gondolja valaki, hogy Isten elítéli a szobrok készítését vagy az előttük való imádkozást? - kérdezzünk vissza, ne védekezzünk!

Az antikatolikus kritika óhatatlanul eme bibliai szakaszokra összpontosít majd:
(Kiv 20.4-5) Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok.

Hogyan lehetne ennél világosabb az üzenet, hogy Isten nem tűri a szobrokat és a képeket?

Szerencsére a Szentírásban nem csak azok a versek vannak benne, amelyeket az antikatolikusok szeretnek idézni, hanem még nagyon sok minden más is. Az Egyház tanítása az egész kinyilatkoztatást nézi, és kontextusban értelmez.

Márpedig kontextusban értelmezve, kiderül, hogy Istennek semmi baja a szobrokkal, sőt! Akit pedig a kontextus nem érdekel, az bármit levezethet bármiből. Pl: a Bibliában az is benne van, hogy nincs Isten (14. Zsoltár). Ennek a kontextusa az, hogy a bolond azt mondja szívében, hogy nincs Isten, de mondom, akit a kontextus nem érdekel...

Szóval mi is a (Kiv 20.4-5) kontextusa? Látszólag Isten valóban utálja és tiltja a szobrokat. De...

Alig öt fejezettel kell csak tovább olvasnunk, ahol Isten így rendelkezik: (Kiv 25.18) Készíts vert aranyból két kerubot az engesztelés táblájának két végére.

Hm? Most meg Isten utasít szobrok készítésére?

Olyan elmélet lehet tehát csak biblikus, ami egyaránt megmagyarázza mind a kerubok készítésére adott parancsot, mind a szoborkészítés tilalmát. Ha bármelyiket figyelmen kívül hagyjuk, akkor elvetettük a Bibliát Istennel együtt.

Lássuk tehát a magyarázatot: 

1) a kerubok készítésére való felszólítás önmagában bizonyítja, hogy a tiltás nem általános, vannak kivételek.

2) A tiltást, mivel a tízparancsolat első parancsának a kontextusában hangzik el, helyes a bálványimádás céljából készített szobrokra korlátozottan értelmezni.

3) Ha nem korlátozottan értelmezzük, akkor Isten ellent mond önmagának...

4) A katolikus szobrok nem esnek a tilalom alá, ugyanis (némelyeknek meglepő módon) a katolikusok nem imádják a szobraikat. A keresztény imádkozás szó, a közhiedelemmel ellentétben, nincs erős összefüggésben az imádással, ami Istennek fenntartott tevékenység.

5) A katolikus szobrok vagy egyszerű jelképek, amelyek segítik a ráhangolódást, vagy Isten akaratából lehetnek kegyelem közvetítő eszközök is.

Micsoda??? Istennek nincsen szüksége szobrokra, hogy csodát tegyen!!!

Bizony, az eddigiek alapján, még jogosan a katolikusok szemére vethető volna, hogy - noha a szobrok önmagukban rendben vannak – egyes katolikusok túl nagy tisztelettel övezik a szobrokat: előttük imádkoznak, simogatják azokat, csodákat várnak...

De mi van, ha a Biblia is hoz példát csodatevő szoborra? Istennek valóban nincs szüksége szobrokra a csodáihoz; protestánsoknak viszont érdemes elgondolkodni azon, hogy Istennek a Bibliára és igehirdetőkre sem lenne szüksége. Az igazság viszont az, hogy Isten szereti felmagasztalni a teremtményeit, és szereti az anyagot is - hiszen ő teremtette. Ezért használ Isten lépten nyomon sarat, vizet, olajat vagy éppen egy szobrot a kegyelmek közvetítésére. Ez az ő szabad döntése, és nekünk embereknek nem használ, ha spirituálisabbak akarunk lenni, mint Isten.

A szobrokhoz visszatérve: lássuk csak, mit tanít még a Biblia, amiről a katolikusokon és a keletieken kívül kevesen tudnak!

Szintén Mózes korában történt, hogy a nép elpártolt Istentől, és Isten mérges kígyókat küldött a zsidókra. Mózes engesztelő imáira pedig így válaszolt Isten: (Szám 21.8) Csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad!

Bizony: Isten nemhogy szobrok készítésére utasít, hanem a kegyelem közvetítésének eszközévé teszi a szobrokat. Még egyszer: a Biblia szerint a zsidó nép, Isten utasítására, egy szoborhoz járult, és gyógyulást remélhetett - és kapott is a szobor által.

Mintha csak katolikusokat látnánk... ami, nem is csoda, hiszen a Biblia is katolikus.

http://www.youtube.com/watch?v=h5YzfXWN2AA min: 1:55

http://depositum.hu/szobrok.html

Tartsd oda a másik orcádat – képmutatás?

Noha az abszolút (hősies) szelídség köztudottan Jézus tanításának része (Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is. Mt 5,29), mégis olyan kevésszer ismerjük ezt fel a keresztények életében. Képmutatóak volnánk?

Zárójeles megjegyzés gondolatébresztésként. Általánosságban: igen - természetesen képmutatóak vagyunk. Abban az értelemben, ahogy a "képmutatás az erény adófizetője". Azért vagyunk képmutatóak, mert tudjuk, mi lenne a dolgunk, és sokszor mégsem azt tesszük. Az elveink jobbak, mint mi magunk. Ez amúgy mindenkire igaz (akire nem, az vagy szent, vagy elvtelen), így természetesen ránk keresztényekre is. Képmutatóak vagyunk (mint ahogy mindenki más is), amennyiben nem mindig tesszük meg azt a jót, amit felismerünk; és mindenkinél képmutatóbbak vagyunk, amennyiben mi keresztények ismerjük a világon a Legjobbat, és mégsem vagyunk jobbak másoknál.

Viszont, aki azért tartja képmutatónak a keresztényeket, mert nem folyamatosan és minden helyzetben élik meg az abszolút szelídséget, annak nincs igaza. A másik orca odatartása a szelídség hősies fokát jelképezi, és mint ilyen nem lehet általános parancsként értelmezni - Jézus sem úgy értette. Egy keresztény nem köteles hagyni magát megveretni, vagy mindenkinek odaadni mindenét válogatás nélkül. Az, hogy a világban józanul boldogulunk, nem vádló bizonyíték a kereszténységünk ellen. Hogyan értsük akkor Jézus szavait helyesen? Íme néhány támpont:

1) Isten nem pacifista és tőlünk sem ezt várja - pl: Keresztelő János nem javasolja a katonáknak, hogy váltsanak foglalkozást - sőt az egész Biblia kontextusában értelmezve Isten sokkal inkább harcos (erről a 3-as pontban).

2) A hősiesség (a hősies szelídséget is beleértve) természetszerűen nem lehet általános elvárás. Egy ellentétes példával szemléltetve: A "szemet szemért" elv a hétköznapi igazságosság nevében lehet általános elvárás, abban az értelemben, hogy soha senki, semmilyen esetben nem jogosult aránytalan elégtételre. Ám a hősiesség, természetéből adódóan, alkalomszerű, és nem általános elvárás. Mikor alkalmas a hősies szelídség?

3) Ahol az első pontot elhagytuk: tehát Isten harcos a Biblia szerint: szerető Atya, aki küzd a bűn ellen és gyermekei örök boldogságáért. Isten mindig a megfelelő eszközt választja - ha kell, a szelídséget, és a látszólagos tétlenséget is -, de a szelídség sem mindig alkalmas.

3/a) Mikor nem alkalmas tehát a végletes szelídség? Például a keresztény kisfiú, akit minden délután megvernek iskola után szórakozásból a nagyobbak, jobb ha kitalál valamit, hogy megszabaduljon ebből a helyzetből. Amennyiben az vezet valamire, a kereszténység megsértése nélkül, még vissza is üthet. Harry Potter jut eszembe, akit nyaranta az unokatesója folyton szekál. Nos a kereszténységnek nem része a céltalan bántalmazás örökös tűrése. Jézus is kiszabadította magát közülük, amikor le akarták taszítani a szikláról - mert nem az volt az Isten terve, hogy ott legyen áldozat. Még nem volt alkalmas az idő... Még dolga volt...

3/b) Mikor alkalmas tehát a végletes szelídség? Egyszerűen akkor, amikor ezzel Isten tervét valósítjuk meg. No de, honnan tudjuk, hogy ez mi mikor van? Amikor várhatóan jó származik a szelídségünkből, amikor valakit jóra vezethetünk a példánkkal, amikor tanúságot tehetünk vele, amikor tiszta szívből fel tudjuk ajánlani, illetve akkor, amikor Isten egyszerűen erre indít, még akkor is, ha nem látjuk a várható jó következményeket.
Jézus élete tökéletes példa minderre. Jó és segítőkész ember volt, szó se róla, de vitázott, szembeszegült, védekezett, megdorgált és átkozott is. Vagyis élete nem az általános és végletes szelídség jegyében telt, amely impotensé teszi az embert minden jóra - és épp ezért butaság ezt számon kérni a keresztényeken. Hanem Jézus élete a céltudatos, végső és hősies szelídségre irányult: hogy áldozati bárány legyen gyilkosok között.

Végezetül: Alkalmak a szelídségre, biztos vagyok benne, gyakrabban adódnak, mint gondolnánk - bárcsak észrevennénk őket, és akkor kevésbé volnánk képmutatóak!

http://www.catholic.com/radio/shows/open-forum-8720# min: 47

Szemet szemért - kegyetlen vagy következetlen?

Zavarba ejtő lehet, hogy a Biblia egyaránt tanítja a szelíd, jézusi "tartsd oda a másik orcádat" fajta magatartást (Mt 5,38-42), és a kemény ószövetségi  "szemet szemért, fogat fogért" elvet is (Kiv 21). Sok kérdés és félreértés adódhat ebből.

1) A Biblia önellentmondásban van? Isten össze-vissza beszél?
Semmi esetre sem. Pusztán egy fejlődési folyamatról van szó. A Biblia nem egyszerűen az üdvösség "használati utasítása" (noha az is), hanem egy történeti alkotás is. A kulcs az, hogy a Bibliában nem minden vonatkozik ránk, az Újszövetség népére, egyforma érvénnyel: ilyen pl. a szombat megtartása, amit felvált a vasárnap, vagy a körülmetélés, ami a keresztségben teljesedik be. Az Újszövetség írásai maguk nyilatkoznak sok mindenről, aminek az ideje lejárt, és a helyükbe lépő új dolgokról is. Vitás esetben pedig a tekintély, amelynek szava perdöntő, természetesen Isten élő Egyháza.
A következetlenség vádja, amennyiben a kontextusból kiragadott betű szerinti értelmezésre alapoz, így szemmel láthatóan komolytalan.

2) Félreismertük Istent? A szeretet Istene, hogyan adhatta parancsba a "szemet szemért" elvet?

Ugyan úgy, ahogy egy apa a neveletlen gyermekét először "csak" arra kötelezi, hogy igazságos legyen, és a nagylelkűséget csak később várja el tőle. A kulcs a kontextusban rejlik. A "szemet szemért" elvnek az Ószövetségben ellenkező előjele van, mint a jézusi jámborságnak az Újszövetségben. A "szemet szemért" elv nem a szentek tökéletes útját mutatja, hanem Izrael szomszédságban élő bosszúszomjas pogány népek túlzásai ellen intett.
Így a gyakorlatban a szemet szemért elv enyhített az ítéleteken. Ám az is világos, hogy az ószövetségi elv még nem a végső szelídség nehéz feladatára buzdít, hanem az igazságosság elemi betartására kötelez mindössze: a sértett fél (noha irgalmat is gyakorolhat) arányos megtorlásra jogosult volt, ám aránytalanra megtorlásra nem.

Képmutatás és történelmietlen a "szemet szemért" elv miatt szemrehányást tenni a Biblia Istenének, épp itt, ahol megmutatkozik egyaránt a reális pedagógiai érzéke és a progresszivitása is.

3) Lehet, hogy egyedül az Újszövetség igazán fontos, és az Ószövetség már nem számít?
Ez egy olyan eretnekség, amit az Egyház elítélt már az első századokban is. Jahve és Jézus ugyanaz az Isten, örök és tökéletes. Ami változik, az nem Isten erkölcse, hanem az ember helyzete, és ennek megfelelően az isteni pedagógia.
Minden nehézség ellenére is egységben kell kezelnünk a Bibliát. Ahogy Szent Ágoston mondja: Az Újszövetség el van rejtve az Ószövetségben, és az Ószövetség beteljesedik az Újszövetségben.
A teológiai elméleteinknek pedig (pl arról, hogy melyik testamentum mennyire fontos) fedniük kell a kinyilatkoztatás adatait. Nos, ha Jézus azt mondja, hogy nem eltörölni, hanem beteljesíteni jöttem a törvényt (Mt 5,17), akkor nem értékelhetjük le az Ószövetséget, hanem egységben kell magyarázni az Újszövetséggel. Ebben a konkrét esetben, a "szemet szemért" elv kapcsán, láthatjuk, hogy nem is olyan nehéz.

4) Mi jön az Újszövetség után?
Sokakban várakozást ébreszthet az a tény, hogy Isten (noha maga nem változik) viszonya az emberekhez mégiscsak átalakult, és ami egyszer törvény volt, most már nem az. Ennek fényében az Újszövetséget is átmeneti állapotnak képzelik, ami után majd jön egy harmadik kinyilatkoztatás.
Egy feltételezés, ami megerősíti ezt a gondolkodást az, hogy az Ószövetség is biztos a végleges kinyilatkoztatásként hirdette magát, és most hogy az Új ugyanezt állítja, miért higgyük el?
Azonban ez tévedés, és az igazság az, hogy az Ószövetség vállaltan beteljesedésre nyitott volt: ezért a sok prófécia a messiásról. Ezzel ellentétben Jézus kezdettől Isten végleges Igéjeként határozta meg magát, akiben minden beteljesül. Ez a kereszténység, és ez vagy igaz, és akkor nincs több kinyilatkoztatás, mert minden elmondatott, vagy Jézus hazudott, és ez esetben pedig a kereszténység annyit sem ér, amennyit a beteljesítetlen judaizmus.

http://www.catholic.com/radio/shows/open-forum-8720#     min: 47

Egy egyszerűbb kereszténység hitelesebb volna?

Több bejegyzéssel kapcsolatban is volt olyan érzésem, hogy bonyolult, senki nem fogja végig olvasni, stb. Igyekszem mindig tömör és emészthető lenni (és valóban: néha olyan kritikát is kapok, hogy miért nem sztorizok többet). 

De most azoknak szeretnék üzenni, akik azt fontolgatják, hogy nem kéne-e az egész hitnek egyszerűbbnek lennie? Nem lehet-e, hogy a kereszténység emberileg túl bonyolított, és hogy az igaz vallás ennél sokkal egyszerűbb? Nem megy-e a hitelesség kárára a sok magyarázat?

Mindehhez néhány gondolat C. S. Lewistól. Idézem: 

Semmi értelme, hogy egyszerű vallás után áhítozzunk. Végül is a valóságos dolgok nem egyszerűek. Az asztal, amelynél ülök, egyszerűnek látszik: de kérdezzünk csak meg egy tudóst, hogy miből is készült tulajdonképpen. Elmondja majd mindazt, amit az atomjairól tudunk, hogyan verődik vissza róluk a fény és jut a szemünkbe, milyen hatással vannak a sugarak a látóidegre és mi történik az agyunkban -- s természetesen úgy találjuk majd, hogy ,,az asztal látása'' egy csomó titok és bonyodalom közepébe visz minket, melynek aligha látjuk a végét. Egyszerűnek látszik, amikor egy gyermek imádkozik. S ha megelégszünk azzal, hogy itt megálljunk, akkor helyes, minden rendben. De ha nem -- és a modern világ rendszerint nem éri be ennyivel --, ha folytatni akarjuk és megkérdezni, mi is történik valójában -- akkor nehézségekre kell felkészülni. És ha egyszer elhatároztuk, hogy nem érjük be egy egyszerűsítéssel, akkor utána ostoba dolog azon panaszkodni, hogy az, amit kapunk, már nem egyszerű.

Igen gyakran alkalmazzák ezt az ostoba eljárást olyanok, akik ugyan nem ostobák, de tudatosan vagy tudat alatt le akarják rombolni a kereszténységet. Ezek az emberek egy olyan változatát agyalják ki a kereszténységnek, amely egy hatéves gyermek szintjének felel meg, és ezt teszik támadásuk célpontjává. Amikor megpróbáljuk elmagyarázni nekik az igazi keresztény doktrínát, ahogyan azt egy tanult felnőtt vallja, akkor panaszkodni kezdenek, hogy összezavarjuk a fejüket, hogy mindez túlságosan bonyolult, és ha tényleg volna egy Isten, akkor bizonyára egyszerűvé tette volna a ,,vallást'', mivel az egyszerűség oly szép stb. Résen kell lenni azokkal az emberekkel szemben, akik akik öt percenként új álláspontra helyezkednek, mert csak az időnket elvesztegetik. 

Érdemes felfigyelnünk arra az téveszméjükre is, hogy ti. Isten ,,egyszerűvé tehetné a vallást''; mintha a vallást Isten csak úgy kitalálná, és nem az Ő saját megváltoztathatatlan természetével kapcsolatos tények alkotnák a kinyilatkoztatást.

Nem, a valóság amellett, hogy bonyolult, tapasztalatom szerint még rendszerint különös is. Nem világos, nem nyilvánvaló, nem az, amit várunk. A valóság rendszerint olyasvalami, amit előre nem sejthettünk volna. Ez az egyik oka annak, hogy hiszek a kereszténységben. Olyan vallás ez, amelyet nem lehetett volna kitalálni. Ha csak azt a fajta mindenséget nyújtaná, amit mindig is vártunk, úgy érezném, hogy mi terveltük ki. De a mindenség lényegében egyáltalán nem olyan valami, amit bármelyikünk is kitalálhatott volna. Megvan az a furcsa bonyolultsága, csavarossága, amely éppen a valós dolgok sajátja. Hagyjuk tehát ezeket a gyerekes filozófiákat, ezeket a túl egyszerű válaszokat. 

Biblia vagy Egyház?

A legutóbbi bejegyzésre kaptam egy visszajelzést:

"Nekem a cikkből az jött át, hogy a Biblia csak egy - de a bestseller - a Katolikus Egyház által írt tanítások között."

Köszönöm kérdést! Ennek kapcsán az alábbi pontokat szedtem össze a Bibliáról és az Egyházról. (Akit csak a "bestseller dolog" érdekel ugorjon a 10-es pontokhoz).

1) A Biblia igaz
A mondanivalóm lényege semmi esetre sem a Biblia leértékelésére irányult. A Biblia ugyanis Isten igéje, sugalmazott, igaz minden egyes szava  - ahogy ezt az Egyház tanítja is.

2) Egy hiánycikk gondolat
Ami miatt a Biblia fontosságát nem domborítottam ki az előző bejegyzésben, az az, hogy nem erről volt szó, hanem a Bibliába vetett hit megalapozottságáról. És ami miatt ezt a megközelítést jogosnak érzem, az az, hogy a Biblia fontosságával általában tisztában vagyunk, viszont az Egyház nélkülözhetetlenségével (többek között a Bibliába vetett hitünk megalapozásául is) általában nincsenek tisztában se a katolikusok, se a protestánsok. Tehát ez a gondolat hiánycikk és terjesztésre szorul.

3) Egy jogos kérdés
A kérdés mindazonáltal teljesen jogos: A Biblia a fontosabb vagy az Egyház? Avagy mi a végső tekintély? Mi az igazság végső mércéje? Erről egy egész 2 órás vita is szól, akit érdekel, itt meghallgathatja: http://mattfradd.com/2013/04/25/tim-staples-vs-james-white/

4) Egy a fontos: minden!
G.K. Chesterton egyszer azt mondta: egy a fontos: minden! (Only one thing is important: everything). Ez a mondás jól kifejezi azt, hogy vallásunk az egyetemes igazságra irányul, és nem szorulunk redukcionista egyszerűsítésekre, ha egyszer a kinyilatkoztatott valóság összetettebb, mint az emberileg kényelmes kategóriáink. Hogy melyik a fontosabb: az Egyház vagy a Biblia? Rossz a kérdés: mert mindkettő abszolút fontos, mindkettő Istentől jön, és igaz. Miért volnánk választásra kényszerítve?

5) Ige és test
Másképp ugyanez. A Biblia Isten Igéje, és az Egyház Krisztus misztikus teste. Vajon melyik a fontosabb? Ellent mondhat-e egyik a másiknak?

6) Az Egyház mint anya
Ugyanez harmadjára. A Szent Anyaegyház Krisztus jegyese, és a hívők anyja. Amit az Atya kinyilatkoztatott, azt a gyermekek felé az Anyaegyház tolmácsolja és értelmezi. Család vagyunk, Isten által garantált egységben. Az Atya és az anya szavának szembeállítása pedig nem természetes: nem a megértést segíti, hanem egy természetes egységet tesz tönkre. Aki azt kérdezi melyik a fontosabb, az Írás vagy az Egyház, az a család voltunkat vonja kétségbe.

7) És mégis emberi a kérdés
Azt hiszem, ha az Isten szemszögéből néznénk ezt, természetes egységet és harmóniát látnánk eme misztikus összefüggések között. Ám a bukott és mindenféle szempontból korlátozott emberiség szempontjából, mégis jogos a kérdés, hogy milyen dinamika is működik egy konkrét szövegtest (a Biblia) és egy szervezet (az Egyház) között.

8) Történelmi igazság
A Katekizmus egységes hitletéteménynek nevezi a Biblia, a Hagyomány és a Tanító hivatal együttesét. Egyik sem létezhetne a másik kettő nélkül (Katekizmus 95). Ám az időben történő kinyilatkoztatást vizsgálva egy történeti folyamatot is felfedezhetünk:

1. Jézus maga a kinyilatkoztatás 
2. az apostolok hittek neki 
3. az ősegyház az apostoloknak hitt 
4. és közben már elkezdtek írásba foglalni tanításokat, anélkül hogy tudatában lettek volna annak, hogy Bibliát írnának 
5. majd az Egyház meghatározta a kánont, és ez lett a befejezett Szentírás. 

Tehát anélkül, hogy a Bibliát az Egyház alá rendelnénk nyilvánvaló, hogy történelmi értelemben a Biblia az Egyház terméke - vagyis: történelmileg nem lehetséges elszámolni a Bibliával, mint tévedhetetlen tekintéllyel, ha előbb nem feltételezzük az Egyház tévedhetetlenségét.

9) Egység alárendeltség helyett
Az életben és a kereszténységben egyaránt számos példát találunk arra, hogy bizonyos dolgok között nem lehet fontossági sorrendet felállítani, hanem egy magasabb rendezőelv szerinti egység érvényesül, amit megbontani azzal a kérdéssel, hogy "melyik a fontosabb?", értelmetlen.
Pl: a Fiú nem másodlagos, noha az Atyától született. A feleség sem másodlagos, noha a férj ura a feleségnek. A gyermek sem másodlagos a szüleivel szemben, noha nélkülük nem létezne. Lukács evangéliuma sem másodlagos Lukács személyéhez képest, noha Lukács nélkül senki nem írta volna meg. Ugyanúgy a Biblia is elsődleges attól még hogy az Egyház (ami szintén elsődleges) alkotta azt.

10) Biblia mint bestseller
Először is megemlítem, hogy egy atya, akivel beszéltem, azt mondta a második században éppenséggel a Didakhé volt a bestseller katolikus körökben, mégsem került bele a Szentírás kánonjába. Tehát nem a népszerűség volt a mérce a kánon megszabásakor.
Hosszabb időhorizonton mérve azonban kétségtelen hogy a Biblia a világtörténelem legtöbbet másolt, nyomtatott és olvasott könyve: az abszolút bestseller. És a Katolikus Egyház írta :)
Ám a Biblia nem az Egyház bestsellere abban az értelemben, hogy a Biblia másodlagos vagy alárendelt volna az Egyháznak, és abban az értelemben sem, hogy az Egyház más tanításai közül csak egy - noha a bestseller - volna, ugyanis a Szentírás egyszerre teljesen egyedi és egyszerre alkot egységet a Hagyománnyal és a Tanítóhivatal megnyilatkozásaival.

11) Biblia, Hagyomány és a Tanítóhivatal dogmái
Az Egyház bizony nem csak a Szentírásban tévedhetetlen, hanem más megnyilvánulásaiban is: az Apostoli Hagyomány és Egyház által megfogalmazott dogmák igazságára szintén isteni garanciával rendelkezünk.  Mi tehát a  Hagyomány, a Szentírás és a dogmák viszonya?

12) Nyersanyag és feldolgozás
A dogmáktól eltérően, a Szentírás (akárcsak a Hagyomány is) "nyersanyag", nyers kinyilatkoztatás. A Bibliáról, amellett, hogy az Egyház írta (abban az értelemben, hogy az Egyház tagjai írták), az is igaz, hogy a szentírók nem tudták, hogy a Bibliát írják. Vagyis az Egyház csak felismeri e könyvek sugalmazottságát, ám nem a pápa vagy a püspökök elhatározására kezdenek neki szándékosan sugalmazott irományokat készíteni. A Szentírás tehát a Hagyomány részeként is értelmezhető. A Hagyomány maga nem az Egyház terméke (hanem isteni kinyilatkoztatás), ám a Szentírás, mint a Hagyomány az írott része, éppen mert az egyház egy tagja egyszer csak leírta, igenis az Egyház terméke is. Tehát a Szentírás egyszerre egyházi termék, és egyszerre nyers kinyilatkoztatás is.

13) Biblia vs. dogmák
A dogmák pedig, a Szentírással ellentétben, az Egyház előre megfontolt tévedhetetlen állásfoglalási a kinyilatkoztatás igazságait illetően: tehát a dogmák a "nyersanyag" (pl. a Szentírás) helyes feldolgozásának eredményei. A tekintélyük ugyan az, mint a Szentírásé vagy a Hagyományé, éppen mert egy a forrásuk, és egyazon Hitletétemény egységet alkotó részei. Erről az egységről Ferenc pápa itt beszél: http://www.youtube.com/watch?v=eIBAnHDBIEk