Egy filozófus-püspök, akit gyerekkoromból ismerek, a következő figyelmet érdemlő meglátásokat írta le. (A végén azt is elárulom kiről van szó - nem ér legörgetni!)
ANALÍZIS:
"Néhány teológus véleménye szerint az Egyház legalábbis a korábbi időkben a lelkiismeret tevékenységét arra korlátozta, hogy alkalmazza a személy életében az általános erkölcsi normákat az egyes esetekre. De ezek a normák – mondják – nem állhatnak azon a szinten, hogy tekintetbe vegyék az összes ember megismételhetetlen egyediségét; bizonyos módon segíthetnek a konkrét helyzetek helyes értékeléséhez, de nem helyettesíthetik a személyeket személyes döntésükben, hogy miként viselkedjenek egy konkrét esetben. Sőt, az emberi természet és erkölcsi jelentősége hagyományos értelmezését támadó kritika néhány szerzőt arra vitt, hogy azt állítsák: ezek a normák nem kötelező erejű, objektív kritériumok a lelkiismeret ítéletéhez, hanem általános távlatot adnak, mely első közelítésben segít az embernek, hogy személyes és társadalmi életét rendezze. Emellett e szerzők kiemelik a lelkiismeret jelenségének bonyolultságát: mélységesen összefügg a személy egész érzelmi és pszichológiai szférájával s a kulturális és társadalmi környezet sokféle befolyásával. Másrészt az egekig magasztalják a lelkiismeret értékét, melyet a Zsinat maga így határozott meg: „az ember szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek hangja visszhangzik bensőjében” (Uo.) Ez a hang – mondják – nem annyira arra készteti az embert, hogy aggályoskodva tartsa meg az egyetemes normákat, mint inkább azoknak a személyes feladatoknak kreatív és felelős elfogadására, melyeket Isten bízott rá.
Annak érdekében, hogy a lelkiismeret „kreatív” jellegét kiemeljék, néhány szerző a lelkiismeret sajátos cselekedetét már nem „ítéletnek", hanem „döntésnek” nevezi: az ember csak akkor érheti el erkölcsi tökéletességét, ha ezeket a döntéseket „autonóm módon” hozza meg. Vannak, akik szerint ezt az érlelődési folyamatot gátolják az Egyházi Tanítóhivatal túlságosan kategorikus állásfoglalásai sok erkölcsi kérdésben, s ilyen beavatkozásai a hívőkben lelkiismereti konfliktusokat okoznak.
Az ilyen állítások igazolására némelyek a kettős erkölcsi igazság bevezetését javasolták. Az egyik volna az elvont tanítás, a másik a konkrét körülmények figyelembevételének szintje. Ez a szituációkra is tekintettel lévő szint törvényesen megalapozhatna az általános szabálytól eltérő kivételeket, és így lehetővé tenné, hogy jó lelkiismerettel megtegyenek valamit, ami az elvont erkölcsi törvény szerint bensőleg rossz. Ily módon bizonyos esetekben létrejön egyfajta kettősség vagy szembenállás az általában érvényes parancs és tanítás, valamint az egyedi lelkiismeret normája között, mely végső fórumként döntene a jó és a rossz kérdésében. Erre próbálják alapozni azokat az ún. „lelkipásztori” megoldásokat, melyek ellenkeznek a Tanítóhivatal tanításával, és ezzel igyekeznek igazolni az ún. „kreatív” hermeneutikát, mely szerint az erkölcsi lelkiismeretet nem kötelezi minden esetben egy-egy negatív részleges parancs.
KÖVETKEZTETÉS:
Mindenki beláthatja, hogy ezek a tanok kiforgatják önmagából az erkölcsi lelkiismeretet Isten törvénye és az ember szabadsága tekintetében. Csak a föntebb adott magyarázat, mely szerint a szabadság és a törvény kapcsolata az igazságra épül, teszi lehetővé a lelkiismeret ezen „kreatív” értelmezésének helyes megítélését.
"
Veritatis Splendor 55-56 - II. János Pál pápa enciklikája (1993) a Katolikus Egyház minden püspökének az Egyház erkölcstanának néhány alapvető kérdéséről (http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=82)
Érdemes az egész enciklikát elolvasni, mert üdítően tiszta lelki italként hat e húsz évvel későbbi zavaros időkben. És ha halljuk, hogy pap/hitoktató/hívő testvér a szituációs etikát méltatja, és a Szentlélek új útjának nevezi, amire épp most nyílik meg az Egyház, akkor legalább annyit tudjunk róla, hogy II. János Pál kategorikusan elítélte már 20 évvel ezelőtt. Nem új okosságról, hanem régi butaságról van szó, amin már túllépett az Egyház. Érdemes kérdésekkel is felkészülni, ha interakcióra is lehetőség van, de azt egy következő bejegyzésben.
Olvasni, terjeszteni való:
1 megjegyzés:
Fontos kérdést feszeget.
pl.: másként ítélik meg (akár gyónásban is) a házasságtörést német területen vagy latin területen. Számít a társadalom, az emberek többségének napi gyakorlata, vérmérséklete. És ezt követi, tükrözi a bűnre adott reakció.
Ez nálunk is megvan. pl.: nem várunk el egy gyerektől akkora erkölcsi tisztánlátás és következetes cselekvést, mint egy kamasztól, vagy egy felnőttől. Pedig az ideális a helyes viselkedés morális szintjéből eközben nem engedünk. De megengedők, türelmesek vagyunk, hogy felnőjön hozzá és nehogy egyből agyonnyomja. Csak annyit terhelünk rájuk, amit még elbírnak, de nem feladva a végső célt az életszentséget. Azt, hogy olyanok legyünk, mint Mennyei Atyánk.
Sok gyerek és felnőtt azért hagy fel, vagy bele sem kezd a keresztény élet megvalósításába, mert elérhetetlen célokat követelnek meg tőlük, túl korán. Úgy érzik, hogy pillanatnyi állapotukból lehetetlen elérni oda ami az elvárás. És ez baj.
Megjegyzés küldése