2016. augusztus 10., szerda

Katolikus diáktábor - és a szentmise

Egy kedves olvasó a következő aggasztó beszámolót osztotta meg velem. Az ember azt kívánja, bárcsak egyedi esetnek vélhetnénk az ilyesmit, de mind tudjuk, hogy az alábbi történések sajnos tükrözik a kortárs katolikusok hitismereti szintjét úgy általánosságban is - hittanítókat is beleértve. A történet annyiban lett átírva általam, hogy ne lehessen konkrét személyekre következtetni belőle.
Kedves Miklós! 
A múlt héten kísérőként vettem részt egy táborban katolikus gimnázium diákjaival, és megdöbbentő dolgot tapasztaltam. Ezt szeretném Veled megosztani. Szombaton megkérdeztem a túravezetőt (aki hittan szakos tanár is), hogy vasárnap hova megyünk misére. Közölte, hogy "Sehova, majd mi misézünk.". Tekintve, hogy pap nem volt köztünk, ezt nem tudtam hova tenni, tehát rákérdeztem. Azt mondta, az a terv, hogy majd beszélgetünk, imádkozunk, és ezzel szenteljük meg az Úr napját, elvégre a Tízparancsolatban csak ennyi van, az nincs benne, hogy el kell menni misére.  
Erre mondtam, hogy az Egyház öt parancsában viszont benne van. (Ha már a törvénnyel keres kibúvót, akkor én is a törvénnyel indokolom meg.) Ez meglepetés volt számára, úgyhogy meg kellett keresnem, és felolvasnom neki. Erre azt mondta, hogy ha én emiatt el akarok menni misére, akkor bigott vagyok. Ezt válaszra sem méltattam. Jeleztem neki, hogy furcsának találom, hogy katolikusként nekem kell magyarázkodnom, hogy miért lenne fontos vasárnap misére menni. Erre azt válaszolta, hogy nem attól lesz valaki katolikus, az Egyházhoz tartozó, hogy vasárnap elmegy misére. És különben is, többet ér egy jó beszélgetés, mint az, hogy a pap a templomban fideszezik. "Valóban - mondtam -, de tudtommal a szentmise lényege nem a prédikáció, hanem az Eucharisztia." Ezzel nem értett egyet, mondván, "vendégségbe se a lakoma miatt megyünk, hanem a társaság miatt, és ha már együtt vagyunk, akkor lakomázunk" 
Ekkor láttam, hogy nem most fogom bepótolni neki azt, ami az elsőáldozásra való felkészítésnél, vagy legkésőbb a hitoktatói képzésnél kimaradt, mert ekkor már olyan indulatosan beszélt hozzám, mintha az anyját szidtam volna, és már én kezdtem magam rosszul érezni. 
Többek között még arról is beszélt, hogy a szentmisén való részvétel is csak olyan, mint a böjt, hogy utazókra nem vonatkozik. (CIC 1248. szerint akkor lehet a szentmisét kihagyni, ha "Ha szent szolgálatot teljesítő személy hiányában vagy más súlyos okból lehetetlenné válik az eucharisztikus ünneplésben való részvétel". Véleményem szerint nem lett volna lehetetlen a túrán, ha erről előre gondoskodik, sőt, így is el lehetett volna intézni.) Mindenesetre véleménye szerint túl nagy erőfeszítést követelt volna, hogy misén vegyünk részt. (Eszembe jutottak azok a papok, akiket gulágba hurcoltak, és mégis megoldották, hogy tudjanak valahogy misézni...)  
Végül annyi volt a "misézés" (végig így hivatkozott rá: "na, gyertek, misézzünk"), hogy mindenki elmondta a kedvenc bibliai idézetét, és azt, hogy miért fontos neki. 
Nem is az döbbentett meg igazán, hogy kihagytuk a misét, hanem az, hogy nekem kellett magyarázkodnom, plusz a sok sületlenség, amit összehordott. Ha ekkora a sötétség egy gimnázium hitoktatója fejében, akkor mi lehet egy egyszerű hívőében?
A hittantanár nem tudja, vagy rosszabb esetben tudatosan elveti az örök élet orvosságát. Valóban nem a prédikáció a legfontosabb a szentmisében! Hogyan is lehetne, mikor a prédikáció is a golgotai áldozatra kell, hogy mutasson, és annak számunkra is jelenvaló, magunkhoz vehető gyümölcsére: az Eucharisztiára, melyben Jézus Krisztus teljes embersége és istensége jelen van, és melyre ő azt mondta "Ez az én testem, mely értetek adatik".   

Sokan - köztük katolikusok is - nem hiszik, hogy a Egyház istentiszteletének, a szentmisének a középpontjában az eucharisztikus áldozat áll, nem pedig a prédikáció, vagy a közösségi együttlét. Azt mondják, "hol van ez leírva?" Lásd alább a katekizmust! A jó szándékúak ezen elgondolkodnak, és igyekszenek imádkozva feldolgozni a kultúra-ellenes igazságot. Néhányan viszont a kényelmetlen érzésüket tagadással, az Egyház tekintélyének további elvitatásával, vagy az katolikus tanításra rámutató személy sértegetésével vezetik le. Értük, azt gondolom, imádkozni kell, és remélni, hogy az önérzetük későbbi elmélkedéseik során nem áll majd a megtérés útjába. 

A lakoma, vagy szeretet lakoma kifejezések, melyek bizonyos értelemben helyesen írják le az Eucharisztiát, más esetekben félrevezetőek lehetnek. A protestantizmustól áthatott kortárs katolikus légkörben, ahol a lakoma jelleg az Eucharisztia többi jellemzője ellenében van kijátszva, a katolikusok jól teszik, ha orvosságként gondolnak elsősorban az Eucharisztiára. Egy lakomára lehet, hogy a társaságért megy az ember, és mellesleg lakomázik is, de az orvoshoz az orvosságért megy az ember, és mellesleg beszélget. A vasárnapi misekötelezettséggel kapcsolatban egyértelműen az utóbbi, az orvosság hasonlat esik egybe a Katolikus Egyház tanításával.
Katekizmus 1405: E nagy reménységnek, tudniillik az új égnek és az új földnek -- melyekben igazságosság lakik -- nincs biztosabb záloga, sem nyilvánvalóbb pecsétje, mint az Eucharisztia. Valójában valahányszor e misztériumot ünnepeljük, "megváltásunk műve valósul meg", [252] és mi "egy kenyeret (...) (törünk meg), mely a halhatatlanság orvossága, ellenméreg, hogy meg ne haljunk, hanem mindig éljünk Jézus Krisztusban".

4 megjegyzés:

Sándor Seres írta...

Nagyon szomorú ilyet hallani egy hitoktató szájából.
A vasárnapi szentmise bizony kötelező foglalatosság egy katolikus számára.
De mit várhatunk egy olyan világban, ahol nem napi táplálékunk a Biblia, nem napi foglalatosságunk az ima, és a böjtöt is semmibe vesszük.
A két főparancsot már szóba sem érdemes hozni (dehogy nem), mert bár az Urat tiszteljük és szeretjük, de a felebarátunkat már nem annyira.
Előszőr ezekben a dolgokban kellene rendet raknunk a fejekben, mert ha az alapok gyengék a vár is az lesz, amit építünk.

Ákos Fülöp írta...

Azért én megkérdeztem volna az illetőtől, hogy a szolgálati utat végigjárta-e? Lehet, nem a nyilvánosságnál kellett volna kezdeni.
Nagyon nem tetszik az ilyen névtelen levél, mert nem lehet se segíteni, se utána járni.

Szerdahelyi Miklós írta...

Kedves Ákos atya,
szerintem két külön dologról van szó. Az forrás tisztában van vele, hogy panaszt lehetne/kellene tennie. Ezt ő mérlegeli a konkrét és komplex helyzetet értékelve. A blogon megjelent nevek és konkrétumok nélküli "hír" nem azért van, hogy fejek hulljanak, hanem hogy egy elterjedt jelenségre rávilágítson, amiről általánosságban is beszélni kell.

Marianna Pápai írta...


Kedves Miklós,
több irást olvastam már itt a naplóban néhány nap alatt, amióta rátaláltam. Ezek mind érdekeltek, de azt hiszem, még mindig ott járok, pontosabban állok azon a helyen, ahol az Ön "bemutatkozása" van,: Gondolkodó barátja szeretne lenni azoknak, akiknek ilyen hiányuk van. Többször elolvastam és mindennap eszembejut, mit is jelent ez. Már tudom.És hogy valaki a saját életében volt hiányt, a keletkezett ürt igy tölti be, vállalja mások segitését ezzel, ez nekem annyira szép, olyan példaadó!!!!! Szeretném még emliteni, hogy az egyikbejegyzésben szereplő "bigott" szóval kapcsolatban nekem olyan , 2 vagy 3 történetem van, amikor nekem cimezték ezt a jelzőt. Sokat voltam kórházban az utóbbi években és pár nap bentlét után betegtárs mondta ,"Rajtad látszik, hogy keresztény vagy. Keveset beszélsz, mütét előtt és után is mosolyogsz..."" És mondd, vasárnap templomba is jársz?"mondtam:igen. "Aha! Én is hiszek Istenben, de én nem vagyok ilyen bigott." Egy másik szobatárs:" Én is hiszem az Istent, de azért nem csúszok-mászok a templomban." Talán a nem meggondolása a szavaknak, annak a jele lehet. Meg a 'Jézus igen,egyház nem.' látásmódnak. Sokak vannak igy.Én ezekre nem szoktam reagálni. Szóval nem tudok hithirdetni. Bocsánat. Mostmár nem mondok több mondatot.