2016. augusztus 28., vasárnap

Az Egyház tévedhetetlensége

A pápai tévedhetetlenség után érdemes végiggondolni az Egyház tévedhetetlenségének tágabb kérdését is. Az alábbi összeállítás is a Katolikus Lexikon alapján készült.
Egyház tévedhetetlensége azt jelenti, hogy az egész Egyház különleges karizma alapján a kinyilatkoztatott igazságokat a hitében és a tanításában romlás és hamisítás nélkül megőrzi. 
Krisztus életében, halálában és föltámadásában Isten megadta a teljes és végleges kinyilatkoztatást, s az emberiség üdve ezen fordul. Ezért annak eredeti épségében és igazságában meg kell maradnia az idők végéig. Krisztus saját küldetését adta tovább az apostoloknak (Mk 3,13; Jn 17,18), azonosította magát tanítói tekintélyükkel (Lk 10,16), és megígérte, hogy velük marad a világ végéig (Mt 28,20). Búcsúbeszédében megígérte Egyházának a Szentlelket, az Igazság Lelkét, aki szintén mindvégig az Egyházzal marad. Ő ad erőt a tanúskodásra (ApCsel 1,8). Az ígéret pünkösdkor teljesedett, s az apostoli Egyház a Szentlélek erejében kezdte meg életét.
 
Az apostolok teljes hitet követeltek a megtértektől, abban a meggyőződésben, hogy Isten szavát adják tovább. Ezért elutasítottak minden megmásítást (2Kor 4,5; 1Tesz 2,13; Gal 1,6), s az Egyházat úgy tekintették, mint az igazság oszlopát (1Tim 3,15). A keresztségi hitvallásban, a liturgiában és a tanításban a későbbi korok az apostoli Egyház hitét vették át, mert azt tartották mértéknek. Az a meggyőződés is megvolt, hogy az Egyház az apostoli utódlással együtt a teljes kinyilatkoztatást és a sértetlen hitet őrzi. Az eretnekekkel folytatott vitákban az atyák és a zsinatok az igazi hagyományra támaszkodnak, mert tudják, hogy az egyetemes Egyház hitében nem tévedhet, s az egyetemes zsinatok is úgy hozzák döntéseiket, hogy azok valóban a kinyilatkoztatott igazságot fejezik ki. 
Kegyelmi természete alapján a tévedhetetlenségben olyan karizmáról van szó, amely biztosítja a megadott és lezárt kinyilatkoztatásnak tévedéstől mentes megőrzését, hirdetését, kifejtését. A Szentlélek hatását nem szabad úgy értelmezni, mint csodálatos megvilágítást vagy beavatkozást, bár esetenként ez is lehetséges. Inkább különleges isteni gondviselésre kell gondolni, amely a hit megvallásának és hirdetésének tényezőit irányítja és óvja, hogy a tévedés elkerülésével megmaradjanak a Krisztustól rendelt keretek között. Ez a karizma az egész Egyházra kiterjed, mind a tanításra, mind a hit befogadására. 
Amikor kifejezetten arról a jogi kérdésről van szó, hogy az igazságot mikor tekinthetjük teljes bizonyossággal hitigazságnak, amit kötelesek vagyunk elfogadni, akkor tisztázni kell a tévedhetetlenség ismertetőjegyeit és megnyilvánulási formáját. A döntő kritérium itt az egész Egyház megegyezése a hitben és a tanításban (in credendo et docendo). Ki kell mutatni, hogy az Egyház mindig és mindenütt megszakítás nélkül hitte. Gyakorlatilag azt kell vizsgálni, hogy benne volt-e az Egyház liturgiájában, igehirdetésében, és hitéletében. 
Végső fokon a tanítóhivatal dönti el tekintélyi módon, hogy az ilyen tételek valóban a kinyilatkoztatásból erednek-e. Ilyen tévedhetetlen döntést kinyilváníthat az egész püspöki testület állásfoglalása vagy a pápa ex cathedra nyilatkozata. Ezek nincsenek határozott formához kötve. Lehetnek pozitív vagy negatív kijelentések, de mindig világosan érzékeltetni kell, hogy a legfőbb tanítóhivatal az egész Egyházra kötelező hit- és erkölcstani döntést hoz. 
A legünnepélyesebbek azok a definíciók, amelyeket az egyetemes zsinaton a püspökök testülete a pápával együtt alkot. Ehhez hasonló az ex cathedra nyilatkozat, hiszen ott is előzetesen mindig figyelembe veszik a püspökök állásfoglalását. A pápai enciklikák hozzátartoznak a főpásztori hivatal gyakorlásához, de inkább irányító tanítást tartalmaznak, nem végérvényes döntést. 
Tévedhetetlen tanítóhivatali döntést hozhat tehát a pápa, ha: 1) egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást, 2) mint az összes hívők legfőbb pásztora és tanítója, 3) véglegesen elfogadandónak jelent ki. Ugyanígy tévedhetetlen a püspökök testülete is, ha ilyen tárgyú és jellegű döntést hoz egyetemes zsinaton, vagy ha a püspökök az egész világon szétszóródva, de a közösségi kapcsolatot egymással és a pápával fenntartva egyöntetűen véglegesen elfogadandóként adnak elő egy hitre illetve erkölcsre vonatkozó tanítást. Az ilyen megnyilatkozásokat - akár ünnepélyes formában, akár rendes és egyetemes tanítóhivatal gyakorlásaként kerül rájuk sor - az összes hívőknek hitbeli engedelmességgel (assensus fidei), vagyis isteni és katolikus hittel kell fogadniuk. Ebből következik, hogy kötelesek elkerülni minden olyan tanítást, mely ezekkel ellenkezik. Tévedhetetlenül meghatározottnak csak azt a tanítást kell tekinteni, amelyről ez nyilvánvalóan biztos. 
A tanítóhivatal tévedhetetlenségének egyes esetekben való megállapítása is magának a tanítóhivatalnak az illetékessége alá tartozik, nem pedig az egyének ítélete alá. A tévedhetetlenség karizmája nem jelenti azt sem, hogy egy-egy dogma meghatározásával az Egyház adott esetben a legmegfelelőbb szavakat vagy fogalmakat alkalmazta, hanem csak azt, hogy abban a történelmi helyzetben a meghatározás valóban tükrözte és elhatárolta a tévedéstől a kinyilatkoztatott valóságot. A dogmák értelmezése és kifejezésmódja egyre szélesebb lehet, azzal párhuzamosan, ahogy az Egyház egyre jobban fölismeri a kinyilatkoztatott igazságok összefüggését és az élettel való kapcsolatát. 
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon
http://lexikon.katolikus.hu/E/Egyház%20tévedhetetlensége.html 
http://lexikon.katolikus.hu/T/tévedhetetlenség.html

3 megjegyzés:

tuttle005 írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
tuttle005 írta...

"Krisztus életében, halálában és föltámadásában Isten megadta a teljes és végleges kinyilatkoztatást, s az emberiség üdve ezen fordul."

Ebben az esetben semmiféle új dogmát nem hirdethet ki az egyház. Főleg nem 1900 évvel az események után, mint ahogy arról az előző posztban volt szó. Hiszen mindegyiket készen kellett volna kapniuk az apostoloknak. A poszt tárgya is érdekes. Jézus semmiféle dogmát, tanítást nem jelentett ki az anyjáról, sőt, semmilyen jelentőséget nem tulajdonít neki. Sőt, még az apostoloknál sem esik említés róla.

Egyébként, ha Mária nem isten, akkor egyáltalán miért kell dogmákat megfogalmazni róla? Mi köze Máriának a hithez? Miért tárgya a hitnek Mária? Illés is mennybe ment a tüzes szekéren, róla miért nem mondták ki ugyanezt a dogmát? Hiszen Isten ezt is kinyilatkoztatta, sőt meg is mutatta Elizeusnak.

Szerdahelyi Miklós írta...

Szia Tuttle, az első felvetésedre a cikk ezt válaszolja: "Ki kell mutatni, hogy az Egyház mindig és mindenütt megszakítás nélkül hitte. Gyakorlatilag azt kell vizsgálni, hogy benne volt-e az Egyház liturgiájában, igehirdetésében, és hitéletében." Vagyis félreértés, hogy új tanítások hirdetéséről szólna az új dogmák kihirdetése.

Máriával kapcsolatban pedig igenis van kinyilatkoztatásunk a Bibliából, akár az "Uramnak anyja jön hozzám", akár az "ezentúl boldognak mond engem minden nemzedék", akár a "kegyelemmel teljes", akár az "az asszony" megszólítások Jézustól. Erről itt írok röviden: http://katolikusvalasz.blogspot.hr/2015/05/az-osszes-maria-dogma-bibliai-alapja-6.html