Az Egyház tévedhetetlensége

A pápai tévedhetetlenség után érdemes végiggondolni az Egyház tévedhetetlenségének tágabb kérdését is. Az alábbi összeállítás is a Katolikus Lexikon alapján készült.

Egyház tévedhetetlensége azt jelenti, hogy az egész Egyház különleges karizma alapján a kinyilatkoztatott igazságokat a hitében és a tanításában romlás és hamisítás nélkül megőrzi. 

Krisztus életében, halálában és föltámadásában Isten megadta a teljes és végleges kinyilatkoztatást, s az emberiség üdve ezen fordul. Ezért annak eredeti épségében és igazságában meg kell maradnia az idők végéig. Krisztus saját küldetését adta tovább az apostoloknak (Mk 3,13; Jn 17,18), azonosította magát tanítói tekintélyükkel (Lk 10,16), és megígérte, hogy velük marad a világ végéig (Mt 28,20). Búcsúbeszédében megígérte Egyházának a Szentlelket, az Igazság Lelkét, aki szintén mindvégig az Egyházzal marad. Ő ad erőt a tanúskodásra (ApCsel 1,8). Az ígéret pünkösdkor teljesedett, s az apostoli Egyház a Szentlélek erejében kezdte meg életét.
 

Az apostolok teljes hitet követeltek a megtértektől, abban a meggyőződésben, hogy Isten szavát adják tovább. Ezért elutasítottak minden megmásítást (2Kor 4,5; 1Tesz 2,13; Gal 1,6), s az Egyházat úgy tekintették, mint az igazság oszlopát (1Tim 3,15). A keresztségi hitvallásban, a liturgiában és a tanításban a későbbi korok az apostoli Egyház hitét vették át, mert azt tartották mértéknek. Az a meggyőződés is megvolt, hogy az Egyház az apostoli utódlással együtt a teljes kinyilatkoztatást és a sértetlen hitet őrzi. Az eretnekekkel folytatott vitákban az atyák és a zsinatok az igazi hagyományra támaszkodnak, mert tudják, hogy az egyetemes Egyház hitében nem tévedhet, s az egyetemes zsinatok is úgy hozzák döntéseiket, hogy azok valóban a kinyilatkoztatott igazságot fejezik ki. 

Kegyelmi természete alapján a tévedhetetlenségben olyan karizmáról van szó, amely biztosítja a megadott és lezárt kinyilatkoztatásnak tévedéstől mentes megőrzését, hirdetését, kifejtését. A Szentlélek hatását nem szabad úgy értelmezni, mint csodálatos megvilágítást vagy beavatkozást, bár esetenként ez is lehetséges. Inkább különleges isteni gondviselésre kell gondolni, amely a hit megvallásának és hirdetésének tényezőit irányítja és óvja, hogy a tévedés elkerülésével megmaradjanak a Krisztustól rendelt keretek között. Ez a karizma az egész Egyházra kiterjed, mind a tanításra, mind a hit befogadására. 

Amikor kifejezetten arról a jogi kérdésről van szó, hogy az igazságot mikor tekinthetjük teljes bizonyossággal hitigazságnak, amit kötelesek vagyunk elfogadni, akkor tisztázni kell a tévedhetetlenség ismertetőjegyeit és megnyilvánulási formáját. A döntő kritérium itt az egész Egyház megegyezése a hitben és a tanításban (in credendo et docendo). Ki kell mutatni, hogy az Egyház mindig és mindenütt megszakítás nélkül hitte. Gyakorlatilag azt kell vizsgálni, hogy benne volt-e az Egyház liturgiájában, igehirdetésében, és hitéletében. 

Végső fokon a tanítóhivatal dönti el tekintélyi módon, hogy az ilyen tételek valóban a kinyilatkoztatásból erednek-e. Ilyen tévedhetetlen döntést kinyilváníthat az egész püspöki testület állásfoglalása vagy a pápa ex cathedra nyilatkozata. Ezek nincsenek határozott formához kötve. Lehetnek pozitív vagy negatív kijelentések, de mindig világosan érzékeltetni kell, hogy a legfőbb tanítóhivatal az egész Egyházra kötelező hit- és erkölcstani döntést hoz. 

A legünnepélyesebbek azok a definíciók, amelyeket az egyetemes zsinaton a püspökök testülete a pápával együtt alkot. Ehhez hasonló az ex cathedra nyilatkozat, hiszen ott is előzetesen mindig figyelembe veszik a püspökök állásfoglalását. A pápai enciklikák hozzátartoznak a főpásztori hivatal gyakorlásához, de inkább irányító tanítást tartalmaznak, nem végérvényes döntést. 

Tévedhetetlen tanítóhivatali döntést hozhat tehát a pápa, ha: 1) egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást, 2) mint az összes hívők legfőbb pásztora és tanítója, 3) véglegesen elfogadandónak jelent ki. Ugyanígy tévedhetetlen a püspökök testülete is, ha ilyen tárgyú és jellegű döntést hoz egyetemes zsinaton, vagy ha a püspökök az egész világon szétszóródva, de a közösségi kapcsolatot egymással és a pápával fenntartva egyöntetűen véglegesen elfogadandóként adnak elő egy hitre illetve erkölcsre vonatkozó tanítást. Az ilyen megnyilatkozásokat - akár ünnepélyes formában, akár rendes és egyetemes tanítóhivatal gyakorlásaként kerül rájuk sor - az összes hívőknek hitbeli engedelmességgel (assensus fidei), vagyis isteni és katolikus hittel kell fogadniuk. Ebből következik, hogy kötelesek elkerülni minden olyan tanítást, mely ezekkel ellenkezik. Tévedhetetlenül meghatározottnak csak azt a tanítást kell tekinteni, amelyről ez nyilvánvalóan biztos. 

A tanítóhivatal tévedhetetlenségének egyes esetekben való megállapítása is magának a tanítóhivatalnak az illetékessége alá tartozik, nem pedig az egyének ítélete alá. A tévedhetetlenség karizmája nem jelenti azt sem, hogy egy-egy dogma meghatározásával az Egyház adott esetben a legmegfelelőbb szavakat vagy fogalmakat alkalmazta, hanem csak azt, hogy abban a történelmi helyzetben a meghatározás valóban tükrözte és elhatárolta a tévedéstől a kinyilatkoztatott valóságot. A dogmák értelmezése és kifejezésmódja egyre szélesebb lehet, azzal párhuzamosan, ahogy az Egyház egyre jobban fölismeri a kinyilatkoztatott igazságok összefüggését és az élettel való kapcsolatát. 

Forrás: Magyar Katolikus Lexikon
http://lexikon.katolikus.hu/E/Egyház%20tévedhetetlensége.html 

http://lexikon.katolikus.hu/T/tévedhetetlenség.html