„Kezdetben
nem így volt” (Mt 19,8)
A változhatatlan igazság a házasságról és
a szexualitásról
- Első rész -
A John Henry Newman Központ meghívására
pontosan egy évvel ezelőtt látogatott Magyarországra Mons. Dr. Athanasius
Schneider O.R.C., Celerina címzetes főpásztora, a kazahsztáni Astana
segédpüspöke. A közép-ázsiai főpásztor 2016. március 4-6. során tartott
előadásokat és mutatott be régi rítusú pontifikális szentmisét a magyar hívek
számára.
Felejthetetlen látogatásának első évfordulóján, a
Newman Központ akkori vezetőinek jóvoltából közreadjuk a házasságról és a
szexualitásról szóló előadásának szövegét két részletben. A fordítást Sallai Gábor készítette.
1.
Urunk, Jézus Krisztus, az örök Ige és a megtestesült örök Igazság, különösen
csodás módon helyreállította az emberi természet eredeti méltóságát (Qui dignitatem humanae substantiae
mirabilius reformasti) az ember nemiségének tekintetében is, melyet
kezdetben csodás módon megalkotott (mirabiliter
condidisti). A bűnbeesés okán az ember nemiségének méltósága is csorbult. A
bukott ember keményszívűsége miatt Mózes a válást is bevezette, amely azonban
ellentmond az Isten parancsolta teljes felbonthatatlanságnak. Jóllehet a
farizeusok és az írástudók ismerték az isteni igazságot a házasságról, azt
szerették volna, ha Jézus, a népszerű és elismert tanító igazolja a válás
gyakorlatát, azt a gyakorlatot, amelyet „lelkipásztori okokból” már akkoriban
is széles körben alkalmaztak.
Azt
a hazugságot, hogy a tanítás és a lelkipásztori gyakorlat eltérhet egymástól,
elsőként éppen a farizeusok és az írástudók kezdték terjeszteni. Jézustól is
megkérdezték, hogy lehetséges-e a válás (quaecumque
ex causa) (vö. Mt 19,3). Jézus ezekkel a szavakkal nyilatkoztatta ki nekik
és evangéliumán keresztül minden kor emberének a házasságra vonatkozó örök és
változhatatlan isteni igazságot: „ …kezdetben
nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága
miatt –, és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén
házasságot tör” (Mt 19,8–9). Jézus helyreállította a házasságra és az ember
nemiségére vonatkozó isteni igazságot a maga teljes komolyságában és
szépségében. Ami a Krisztus által kinyilatkoztatott isteni igazságot illeti,
semmiféle körmönfont okoskodást (pl. a bűn pszichológiai okokból történő
semmissé nyilvánítását) vagy az állítólagos lelkipásztori gyakorlatra történő
hivatkozást nem fogad el (konkrét egyedi esetben sem) ellentétben a farizeusok
és írástudók gyakorlatával.
Jézus
még tovább megy: „Mindaz, aki asszonyra
néz azért, hogy megkívánja őt, már házasságot tört vele szívében” (Mt 5,28). Krisztus ezen parancsa egyetemesen érvényes, és a következőket
jelenti: ha a törvényes házastársunkon kívül bárki mást érzéki vággyal
megkívánunk, Isten szemében a hatodik parancsolat ellen vétünk. Krisztus ezzel
minden szándékos gondolati nemi aktust, és még inkább minden házasságon kívüli
testi aktust bűnnek nyilvánít, mivel az ellentétes Isten akaratával.
Jézus
nem a maga nevében tanított, hanem az Atya szavait közvetítette: „az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki
engem küldött” (Jn 7,16) és „az ige,
amelyet hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem” (Jn
14,24). Jézus így szól az apostolokhoz és rajtuk keresztül az egyházi Tanítóhivatal
mindenkori tagjaihoz: „Aki titeket
hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16) és: „Tanítsatok
meg minden népet arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek!” (Mt
28,20)
2.
Krisztus ünnepélyesen helyreállította a házasságra és az ember nemiségére
vonatkozó alapvető igazságot, dacára sok kortársa keményszívűségének és annak a
körmönfont „lelkipásztori” okoskodásnak, amely a farizeusokat és az írástudókat
jellemezte. Ezt az igazságot az apostolokra és az utódaikra bízta, hogy
hűségesen őrizzék meg és adják tovább mint hitletéteményt, melyet nem emberek
hoztak létre, és amely nem is függ semmiféle emberi döntéstől. Az apostolok a
házasság és az emberi nemiség területén is ragyogó és hűséges őrzői (episcopi et pastores, vö. Csel 20,28) és
sáfárai (intézői, vö. 1Kor 4,1; Tit
1,7) voltak a hitletéteménynek Jézus szavai szerint: „Ki az a hű és okos intéző, akit az úr a háza népe fölé rendel, hogy
idejében kiadja részüket az élelemből?” (Lk 12,42).
Az
elmúlt kétezer évben újra és újra előfordult az Egyház életében, hogy
megpróbálták elferdíteni Krisztus kristálytiszta és sziklaszilárd tanítását a
házasság felbonthatatlanságára és a házasságon kívüli nemi életre mint Isten
akarata elleni bűnre vonatkozóan. Az Egyház történelmének kezdetén „Jezabel” és
a „nikolaiták” hirdettek gnosztikus és zavaros tanokat, akiket Szent János
apostol fedett meg a pergamoni és a tiatírai egyháznak írt levelében (vö. Jel
2,14–24).
Mikor
Martin Luther a házasságot pusztán „világi dolognak” (weltlich Ding) nyilvánította, gyökeresen eltért Krisztus és az
apostolok tanításától. Ezzel nyílt meg az út a válás felé a keresztény Nyugaton
elméletben és gyakorlatban egyaránt (vö. Hesseni Fülöp kettős házassága). A
keresztény Keleten gyakran az irgalmasság – vagy ahogy az ortodox egyházban
nevezik: „ökonómia” – fogalmának kiforgatásával játszották ki Krisztus
házasságról szóló tanítását, vagy pedig azért, mert féltek e világ
hatalmasságainak házasságtörő akaratától. Néhány példa: a görög püspökök I.
Justinianus császár óta, a frank püspökök II. Lothár német császár kettős
házassága esetében, és egészen kirívó mértékben Anglia csaknem összes püspöke
VIII. Henrik király idején, továbbá a bíborosi kollégium egy része I. Napóleon
császár érvénytelen második házassága esetében, jóllehet néhány bátor bíboros hangot
adott tiltakozásának, mire Napóleon úgy rendelkezett, hogy nem viselhetik a
bíborszínű reverendát, és elkobozta bevételeiket. Míg a politikailag korrekt
bíborosok bíborba öltöztek, ezeknek a bátor bíborosoknak fekete reverendát
kellett hordaniuk, ezért „fekete bíborosoknak” hívták őket.
3. Az elmúlt években létrejött az Egyházban egy csoport, mely főként
papokból, valamint néhány püspökből és bíborosból áll. Ez a csoport meg kívánja
változtatni a római katolikus egyház kétezer éves gyakorlatát, amely szerint az
újraházasodott elváltak nem járulhatnak szentáldozáshoz, hiszen ez ellentétes
lenne Isten akaratával, melyről Isten igéjében ezt olvashatjuk: „A házasságtörők nem öröklik Isten országát”
(1Kor 6,9). Az említett csoport érvei olyan hozzáállásról tanúskodnak, amely a
korai keresztény gnosztikusokat jellemezte, akik számára semmiféle problémát
nem jelentett, ha a gyakorlat szembekerült a tanítással. Érveik továbbá Martin
Luther elméletére emlékeztetnek, miszerint a hit üdvözítő ereje független attól,
miként él az ember, sőt a bűnbánatot és életünk megjobbítását sem kívánja meg.
A Tridenti Zsinat ezt a véleményt eretnekségnek minősítette (vö. 4. kán., 14.
pont).
A fenti csoport a maga szofisztikus és cinikus módján végül a
homoszexuális cselekedetek égbekiáltó bűnét is el kívánja fogadtatni. A
homoszexuális pár jó tulajdonságaira hivatkozva szodomisztikus együttélésük
objektíven bűnös cselekedeteit is igazolni óhajtják. Isten igéje azonban,
melyet a Szentírásban olvasunk, semmit sem veszít igazságából, és éppúgy
érvényes napjainkban, mint Jézus és az apostolok idején: „Ne ámítsátok magatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal
paráználkodó férfiak nem részesülnek Isten országában”
(1Kor 6,9) és: „Mert a paráznákat és a
házasságtörőket megítéli Isten” (Zsid 13,4).
Krisztus kristálytiszta tanítását a válás teljes tilalmáról és a
válást követő újraházasodás súlyos bűnéről az Egyház tanítóhivatala kétezer éve
ugyanúgy értelmezi, és a lelkipásztori gyakorlatban is eszerint jár el. A
Tridenti Zsinat Krisztus ezen isteni tanítását ünnepélyesen dogmává
nyilvánította: „Ha valaki azt állítaná, hogy tévedett az Egyház, amikor azt
tanította és tanítja az evangéliumi és apostoli tanítás folyományaként, hogy
egyik hitves házasságtörése esetében sem szabad a házassági köteléket
felbontani, s egyikük sem, még az ártatlan sem (aki nem is adott okot a
házasságtörésre) köthet hitvese életében másik házasságot, sőt paráználkodik,
aki elbocsátja a házasságtörőt, és más nőt vesz feleségül, amiképpen az is, aki
elbocsátva a házasságtörő férjet máshoz megy hozzá: legyen kiközösítve.” (7.
kánon, 24. pont). Az I. Vatikáni Zsinat a következő biztos tanítást fogalmazta
meg: „Aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák a tudomány
előrehaladtával később más értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak
tulajdonított és tulajdonít, legyen kiközösítve” (Dei Filius, 4. De fide et
ratione, 3. kánon).
Azoknak a katolikusoknak, akik még
komolyan veszik keresztségi fogadalmukat, nem szabad félniük ezektől az új
szofisztikus tanítóktól, akik a paráználkodást és házasságtörést hirdetik,
akkor sem, ha – sajnálattal jegyezzük meg – egyesek közülük püspöki, illetve
bíborosi hivatalt töltenek be. Ezek a magas egyházi tisztséget viselő tanítók
nem Krisztus tanítványai, hanem Mózesé vagy Epikuroszé. Ez az új tanítás a
házasságról és a nemiségről, valamint a vonatkozó lelkipásztori gyakorlat a
Krisztus előtti időkbe viszi vissza a keresztényeket, mikor a zsidók
keményszívűségük és szívük vaksága miatt elutasították Isten eredeti, szent és
bölcs akaratát; a keresztények olyanokká válnak, mint a pogányok, akik nem
ismerik Istent és az Ő akaratát. A Szentlélek így tanít minket a Szentírásban:
„Az az Isten akarata, hogy szentek
legyetek. Kerüljétek a tisztátalanságot. Mindegyiktek szentül és tisztességesen
éljen feleségével, és ne szenvedélyes érzékiségben, mint a pogányok, akik nem
ismerik az Istent” (1Tesz 4,3–5). Csak az az élet hozza el az új életet, és
csak annak van súlya, amely megfelel a házasságra és a nemiségre, valamint
annak gyakorlatára vonatkozó eredeti isteni igazságnak, vagyis annak az
igazságnak, amely „Jézusban áll fenn” (Veritas
in Iesu: Ef 4,21), és amelyet Krisztus állított helyre, az Egyház pedig hűségesen
továbbadott.
A 19.
században a híres olasz költő Alessandro Manzoni óvott attól, hogy pogány
hozzáállással vegyük magunkhoz a szentségeket, vagyis anélkül, hogy mindenestül
ellentmondanánk a bűnnek, és csak a külső ceremóniára hagyatkozzunk. A következőket
írja: „A
Tridenti Zsinattal együtt minden katolikus vallja: »Ha valaki tagadná, hogy a
bűnök teljes és tökéletes megbocsátására a gyónó három dolgot köteles
teljesíteni, és ez egyben ’mintegy anyaga’ is e szentségnek, ti. bánatot,
gyónást és elégtételt, melyek a szentség három részét alkotják, legyen
kiközösítve«”
(Trid. Zsin. IV. kán., XIV. pont). Sőt, ha úgy él ezzel a szentséggel, hogy nem
teljesíti a fenti feltételeket, szentségtörést követ el, és eddigi bűneit újabb
utálatos bűnnel tetézi. Az Egyház
tanítása szerint csak akkor juthatunk el a megszentelődés bármely fokára, ha
visszatérünk Istenhez, szeretjük az igazságot, és gyűlöljük a bűnt. Van az
emberben egy babonás késztetés, hogy csak a külsődleges formákban bízzon, és
pusztán azért végezze el a vallási szertartásokat, hogy elfojtsa a bűntudatát,
és ne kelljen megtérnie és vezekelnie bűneiért és megtagadnia szenvedélyeit, ez
pedig nem más, mint pogányság. A pogányság pontosan ezt az emberi késztetést
szolgálja ki” (Osservazioni sulla Morale Cattolica [A
katolikus erkölcsiség igazolása], 1819).
Folytatása következik.
Forrás:
REGNUM EUCHARISTICUM, konferenciakiadvány, Newman Központ, Sümeg 2016, 17–25.
© Athanasius Schneider, Fülep Dániel ISBN 978 615 80263 6 9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése