Athanasius Schneider püspök előadása a házasságról és a szexualitásról II.

„Kezdetben nem így volt” (Mt 19,8)

A változhatatlan igazság a házasságról és a szexualitásról

- Második rész -

A John Henry Newman Központ meghívására pontosan egy évvel ezelőtt látogatott Magyarországra Mons. Dr. Athanasius Schneider O.R.C., Celerina címzetes főpásztora, a kazahsztáni Astana segédpüspöke. A közép-ázsiai főpásztor 2016. március 4-6. során tartott előadásokat és mutatott be régi rítusú pontifikális szentmisét a magyar hívek számára.

Felejthetetlen látogatásának első évfordulóján, a Newman Központ akkori vezetőinek jóvoltából közreadjuk a házasságról és a szexualitásról szóló előadásának szövegét két részletben. A fordítást Sallai Gábor készítette.

4. Hogy a házasságban és a családban való élet Isten akarata és bölcsessége szerinti szépsége felragyoghasson, minden korban ellent kellett állni a világ és a testiség szellemének. VI. Pál pápa a következőket mondta a II. Vatikáni Zsinat utolsó ülésszakán tartott homíliájában: „Krisztus akarata szerint az Egyház mindenkor ugyanaz, soha nem változandó, és mindig szemben áll a profán kultúrával” (1965. okt. 28-i homília). A II. Vatikáni Zsinat felhívta korunk katolikusainak figyelmét arra a botrányra, amit a megvallott hittel ellentétes életforma jelent: „Az Anyaszentegyház gyermekei azonban el ne felejtsék, hogy kiváltságos helyzetüket nem saját érdemeiknek, hanem Krisztus különös kegyelmének kell tulajdonítaniuk; s ha nem válaszolnak rá gondolattal, szóval és cselekedettel, nem csupán nem üdvözülnek, hanem szigorúbb ítélet alá is esnek” (Lumen gentium, 14. pont), és: „A megvallott hit és a mindennapi élet között mutatkozó hasadást, mely oly sokaknál tapasztalható, korunk súlyos tévedései közé kell számítani” (Gaudium et spes, 43).

II. János Pál pápa beszél arról, mekkora a veszélye annak, hogy a katolikusok életében eltávolodik egymástól a hit és az erkölcsiség: „A szabadság és igazság szembeállítása, sőt gyökeres szétválasztása csak megnyilvánulása és beteljesedése egy súlyosabb és veszedelmesebb kettősségnek, mely szétválasztja a hitet és az erkölcsöt. Ez a szétválasztás jelenti az Egyház legégetőbb lelkipásztori gondját a szekularizmus mostani folyamatában” (Veritatis splendor kezdetű enciklika, 88).

Az elváltak – formákhoz és szertartásokhoz ragaszkodó – újraházasodása végső soron egyfajta babonára utal. Ezek az emberek új, bűnös kapcsolatukat a szertartás külsődleges elvégzésével kívánják igazolni. G. K. Chesterton éleslátóan mutat rá, miért rossz az elváltak újraházasodása, és milyen ellentmondás feszíti belülről: „A szabad szerelmet eretnekségnek tartom, a válást pedig babonának. Nemcsak arról van szó, hogy inkább tekinthető babonának a válás, mint szabad szerelemnek, hanem sokkal inkább babona, mint szentségi házasság, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. A válás, nem pedig a házasság védelmezői azok, akik merev és üres szentségi jelleget tulajdonítanak a puszta ceremóniának, anélkül, hogy annak belső értelmét tekintetbe vennék. Ellenfeleink, nem pedig mi vagyunk azok, akik nem a valóság szelleme, hanem a rituálé betűje szerint remélik üdvösségüket. Ők azok, akik szerint a bíróságon, majd a templomban vagy a házasságkötő teremben elvégzett titokzatos és mágikus rítus egyként használható arra, hogy fogadalmat tegyenek, vagy a fogadalmat megszegjék, hűséget fogadjanak, vagy a hűséget megtörjék. Csak annyi a különbség a kétféle rituálé között, hogy a bíróság jóval inkább ragaszkodik a formaságokhoz. A napnál világosabb hasonlóságok azonban rámutatnak arra, hogy pusztán barbár hiszékenységről van szó. Hogy babonának tekinthető-e az, ha valaki úgy véli bizonyítani igazát, hogy megcsókolja a Bibliát, arról lehet vitatkozni. De ha valaki abban a hiszemben csókolja meg a Bibliát, hogy minden, amit mond, igaz is lesz ettől, mindenképpen a leghitványabb babona. A Biblia legsötétebb és legmegvetendőbb bálványozása lenne, ha azt hinnénk, hogy a puszta könyv puszta megcsókolása képes megváltoztatni a hamis eskü erkölcsi minőségét. Holott pontosan ez történik, mikor valaki azt állítja, hogy az újraházasodás megváltoztatja a házastársi hűtlenség erkölcsi minőségét” (The Superstition of Divorce II, 1920).

II. János Pál pápa ezt a tiszta tanítást hagyta az Egyházra arról, mit jelent az, hogy az Egyház mint irgalmas anya gondoskodik a bűnösökről: „Az Egyház tanítását, s különösen abbéli következetességét, hogy védi a bensőleg rossz cselekedeteket tiltó törvények egyetemes és kivétel nélküli érvényességét, gyakran tűrhetetlen keménységnek tartják, különösen a mai társadalom és a mai ember erkölcsi életének rendkívül összetett és bonyolult helyzeteiben. Úgy gondolják, hogy ez a keménység ellentétben áll az Egyház anyai mivoltával. Azt mondják, hiányzik belőle a megbocsátás és az irgalom. Valójában azonban az Egyház anyai mivolta soha nem választható el tanítói küldetésétől, melyet Krisztus, az Igazság jegyeseként kell teljesítenie. Mint Tanító fáradhatatlanul hirdeti az erkölcsi törvényt… Ennek a törvénynek az Egyház se nem szerzője, se nem bírája. Engedelmeskedvén Krisztus igazságának, kinek képmása az emberi személy természetében és méltóságában tükröződik, az Egyház értelmezi az erkölcsi törvényt és előterjeszti minden jó akaratú embernek, nem hallgatván el, hogy ez a törvény nem középszerű kötelezettségekkel jár, és igényli is a tökéletességet” (Veritatis splendor, 95). A valódi megértés és együttérzés azt jelenti, hogy szeretjük az embert, és a valódi javát és szabadságát kívánjuk előmozdítani. Ez pedig természetesen nem lehetséges akkor, ha elkendőzzük vagy gyengítjük az erkölcsi igazságot, hanem a legmélyebb értelme szerint kell bemutatnunk mint Isten örök bölcsességének kiáradását, melyet Krisztusban kaptunk, és az ember, valamint az ember szabadságának és boldogságának szolgálatát. „Ugyanakkor az erkölcsi igazság egyértelmű és eleven bemutatása soha nem mellőzheti a mélységesen őszinte, bizalommal és türelmes szeretettel teljes tiszteletet, melyre az embernek – a nehézségek, a gyengeségek és a fájdalmas helyzetek miatt gyakran fáradságos – erkölcsi zarándokútján mindig szüksége van. Az Egyháznak, mely soha nem tagadhatja meg »az igazság és a következetesség elvét, amiért nem hajlandó jónak mondani a rosszat és rossznak a jót« (Reconciliatio et paenitentia, 34), mindig ügyelnie kell rá, hogy el ne törje a megroppant nádszálat, s a füstölgő mécsbelet ki ne oltsa (vö. Iz 42,3)” (Veritatis splendor, 95). Ugyanez a pápa továbbá kijelenti: „A bensőleg rosszat tiltó erkölcsi törvények előtt nincsenek kiváltságok és kivételek senki számára. Legyen valaki a világ ura, vagy az utolsó »nyomorult« a földön, nincs különbség: az erkölcsi követelmények előtt valamennyien teljesen egyenlőek vagyunk” (Veritatis splendor, 96).

Napjaink új, gnosztikus papi csoportja azt kívánja elérni, hogy az Egyház bizonyos esetekben fogadja el az érvényes házasságon kívüli nemi aktust (újraházasodott elváltak esetében), sőt a természetellenes nemi aktust is (homoszexuális cselekedetek). „Befogadó lelkipásztori stílust” szorgalmaznak, érzelgősen kiforgatva a kifejezést eredeti jelentéséből. Szent X. Pius ragyogó szavai erre a témára is érvényesek: „A katolikus tanítás alapján egyértelmű, hogy a szeretet elsődleges feladata nem az, hogy tolerálja a hamis gondolatokat, bármily őszinték legyenek is, vagy közömbösen viszonyuljon felebarátaink tévedéseihez és bűneihez elméletben és gyakorlatban egyaránt, hanem inkább értelmi és erkölcsi javulásukon és anyagi jólétükön kell buzgólkodnia. Minden más szeretet merő önáltatás, meddő és mulandó dolog” (Notre charge Apostolique, 1910. augusztus 15.).

Robert Benson a következőket írja: „A katolikus egyház erőszakos és hajthatatlan, ha Isten jogairól van szó, és mindig az is marad. Végtelenül könyörtelen például az eretnekséggel szemben, hiszen az eretnekség nem személyes dolgokra vonatkozik, melyekben a szeretet engedhetne, hanem Isten jogára, amelyből nem lehet engedni. Az eretnekkel szemben ugyanakkor végtelenül könyörületes, hiszen ezer emberi szempont és körülmény lehetséges, amely enyhíti a felelősségét. Személyét a bűnbánat egyetlen szavára visszafogadja a lelkek kincsesházába, eretnekségét a bölcsesség kincsesházába azonban soha. Az eretnekkel szemben szelíd, az eretnekséggel szemben erőszakos, hiszen az eretnek ember, az Egyház igazsága azonban isteni” (Paradoxes of Catholicism, 11. fejezet).

Vége.

Forrás:

REGNUM EUCHARISTICUM, konferenciakiadvány, Newman Központ, Sümeg 2016, 17–25. © Athanasius Schneider, Fülep Dániel ISBN 978 615 80263 6 9