Mi lenne, ha a
Szentatya az Amoris Laetitia nyolcadik fejezetében kifejtett "irgalmas" irányelveket olyan helyzetekre alkalmazná,
amelyek kizsákmányoló munkaadókra vonatkoznak?
Forrás: a jezsuita Catholic World Report, Nick Bottom
Ferenc pápa: Jó
reggelt mindenkinek! Köszönöm, hogy eljöttetek!
Azért hívtalak meg
benneteket, mert megváltoztattam az álláspontomat, és ezt közzé kell tennem. A közelmúltban
mondott homíliámban eléggé erőteljesen beszéltem azokról a munkaadókról, akik
megtagadják dolgozóiktól igazságos munkabérük kifizetését. (Vérszívók azok a gazdagok, akik kizsákmányolják a szegényeket).
Alkalmam nyílt rá,
hogy elgondolkozzak erről a homíliámról azoknak az alapelveknek a fényében,
amelyeket én magam tettem közzé Amoris Laetitia apostoli buzdításomban. Hoztam
magammal egy példányt, így tudok belőle idézni, válaszolva a kérdéseitekre.
Kérem, legyetek türelemmel hozzám, amíg megtalálom a vonatkozó passzusokat,
rendben?
Úgy gondolom, hogy
túl szigorú voltam, amikor a kizsákmányoló munkaadókat „rabszolgahajcsároknak”
és valódi „vérszopóknak” neveztem. Nekem is emlékeznem kell rá, hogy
Isten neve Irgalmasság! Az Amoris Laetitia joggal bírálja azokat, akik „elbújnak az egyház tanítása mögé, Mózes
székében ülve és ítélkezve olykor felsőbbrendűséggel és felületesen”. Mert
„nem elegendő pusztán csak alkalmazni az
erkölcsi törvényeket...mintha azok kövek lennének, amelyeket az emberek életére
kell hajítanunk” (AL 305). Mint
ahogy az AL 308. paragrafusa emlékeztet
bennünket rá, „maga az evangélium
mondja, hogy ne bíráljunk vagy ítélkezzünk” (AL 308).
Sajnálok egy másik
megjegyzést is, amit abban a homíliában tettem. A pápának alázatosnak kell
lennie, becsületesnek kell lennie, nemde? Kissé elhamarkodottan azt mondtam,
hogy a munkásokat becsapni „halálos bűn! Ez halálos bűn!” Most ezt árnyaltabban
kell kifejeznem.
Az Amoris Laetitia
buzdításban világosan kifejtettem, hogy „nem
pusztán az elváltakról és újraházasodottakról,
hanem mindenkiről” szóltam, „bármilyen
helyzetben is legyenek” (AL 297).
Ez természetesen magába foglalja a munkaadókat is, akik olyan helyzetben
vannak, hogy alkalmazottaikat rabszolgahajcsárként kezelik.
Az ő esetükben is
szem előtt kell tartanunk a megkülönböztetést az objektív bűn és a szubjektív
bűntudat között. Mivel a munkaadók életében előfordulhat sok „enyhítő tényező...ezután már nem lehet
egyszerűen csak azt mondani, hogy mindenki, aki bármilyen ’rendezetlen’
körülmény között él – mint például kizsákmányolja alkalmazottait – „halálos bűn állapotában van és meg van
fosztva a megszentelő kegyelemtől” (AL
301).
Most térjünk rá
kérdéseitekre.
Egy riporter:
Szentatya, kissé zavarban vagyok azzal kapcsolatban, hogy amiket eddig mondott,
azokat ettől kezdve nem lehet mondani. De ezt félretéve, nem aggasztja Önt,
hogy a bűn és a bűntudat közötti jólismert megkülönböztetés ebben az esetben
olyan következménnyel járhat, hogy felhígítja az egyház tanítását a munkások
jogairól?
Ferenc pápa: Nem,
nem, nem. Az egyház tanítása az igazságos bérekről továbbra is megmarad. A Katekizmus mégiscsak a Katekizmus! Mindamellett, miközben
minden bizonnyal igaz, hogy a munkások kizsákmányolása nem „felel meg objektíve az evangélium teljes
kívánalmainak (AL 303), „szűklátókörűség volna pusztán csak azt szem előtt tartani, hogy egy egyén cselekedetei
megfelelnek-e vagy sem egy általános törvénynek vagy szabálynak” (AL 304). Mindig sokkal inkább a személyt kell néznünk,
semmint a szabályt.
Valóban, még azt
is mondhatnánk, hogy néha egy igazságtalan munkáltatónak lehetetlen elkerülnie,
hogy rosszat tegyen.
Riporter: Tessék?
Ferenc pápa: Igen,
ez igaz. Lehet, hogy egy igazságtalan munkaadónak nincs semmilyen lehetősége,
hogy elkerülje, azt, ami objektíve bűnös. Amit az Amoris Laetitia mond az
elváltakról és újraházasodottakról, igaz lehet a munkáltatóra is. A férfi vagy
női munkáltató „nagyon jól ismerheti a
szabályt, mégis...lehet olyan konkrét helyzetben, amely nem teszi lehetővé
számára, hogy másképpen cselekedjen és döntsön további bűn elkövetése nélkül
(AL 301).”
Még tovább megyek,
és azt mondom, az is előfordulhat, hogy egy munkásainak becsapását abbahagyni képtelen munkáltató, a jó lelkiismeret
biztos békéjével, éppen hibás magatartásában ismeri fel Isten akaratát.
Riporter: Szentatya,
hogyan lehetséges ez?
Ferenc pápa: Hadd magyarázzam el az Amoris Laetitia
segítségével.
Egy olyan munkaadó
lelkiismerete, aki igazságtalanul fizeti munkásait, ugyanakkor őszintén, de
sikertelenül küzd azért, hogy felülkerekedjen igazságtalanságán, minden
bizonnyal „többet tehet annál, mint hogy
felismerje, egy adott helyzet nem felel meg objektíven az evangélium teljes
kívánalmainak. Továbbá őszintén és becsületesen felismerheti, hogy abban a
pillanatban milyen nagylelkű választ tud felkínálni Istennek, és bizonyos
erkölcsi bizonyossággal felfedezheti, hogy ez az, amit maga Isten kér tőle”
(AL 303).
Reporter: De ez
nem lenne egy téves lelkiismeret?
Ferenc pápa: Ó, de
kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk lelkiismeretek felett? Mint ahogy ezt
felpanaszoltam az Amoris Laetitia-ban, olyan gyakran „nehéznek találjuk, hogy helyet adjunk a hívek lelkiismeretének” (Al 37)!
Készítsünk helyet
a lelkiismeretek számára, még azon munkaadók lelkiismerete számára is, akik
sajnálatos módon nyomorba dönthetik munkásaikat. Mint ahogy előfordulnak olyan párok,
akiknek házassági döntései nem felelnek meg az eszménynek, ezek a munkáltatók „nagyon gyakran a tőlük telhető legjobban
válaszolnak az evangéliumra korlátaik között, és képesek arra, hogy összetett
helyzetükben végigjárják saját megkülönböztetési folyamatukat. Arra kaptunk
meghívást, hogy képezzük a lelkiismereteket, nem pedig arra, hogy megpróbáljuk
helyettesíteni azokat” (AL 37).
Riporter: De
Szentatya, mi lenne tehát az egyház társadalmi igazságosságról szóló
tanításának a lényege?
Ferenc pápa: Ne
értsetek félre. Amit az Amoris Laetitia-ban állítottam a házasságról és a
családerkölcsről, az ugyanúgy vonatkozik a munkahelyre is: „Az egyház semmi szín alatt nem mondhat le
arról, hogy” az alkalmazottakat megillető igazságos fizetség „teljes eszményét kínálja fel” (AL
307).
Mindazonáltal a
lelkipásztoroknak meg kell érteniük: lehet, hogy nagyon lassú folyamatra kell
számítaniuk, amikor egy munkaadónak segítenek, hogy felismerje a munkásaival szembeni becsületesség teljes eszményét. Tehát „szükség van arra, hogy irgalommal és türelemmel elkísérjék” a munkásait kizsákmányoló munkaadót a hit útján „a személyes
növekedés lehetséges szakaszain, amint ezek fokozatosan megjelennek” (AL 308).
Az egyháznak „tudatában kell lennie számos gyermeke
törékenységének” (AL 291). Sok
munkáltató lelkileg gyenge, és az „egyház
lelkipásztorainak együttérzéssel kell bánniuk a gyengékkel, kerülve a helyzet
súlyosbítását, vagy a túlságosan kemény, esetleg elhamarkodott ítéleteket” (AL 308).
Riporter: Tehát
egy jó lelkipásztor, ahelyett hogy kezdettől fogva világosan elmagyarázná, hogy
mit igényel a társadalmi igazságosság, „kísérje el” az igazságtalan munkaadót a
„megkülönböztetés” útján?
Ferenc pápa: Pontosan
így van. A lelkipásztor vegye észre, hogy míg a munkaadó ezen az úton halad,
lehetnek „építő elemek” az alkalmazottaival való kizsákmányoló kapcsolatában,
amely nem felel meg az eszménynek, de mindazonáltal „legalább részben és hasonlatos módon megvalósítja azt” (AL 292).
Továbbá a
lelkipásztor ne feledje, hogy a kizsákmányoló munkáltató „élhet Isten kegyelmében, szerethet
és növekedhet a kegyelmi és karitatív életben” (AL 306). Bátorítania kell a munkáltatót, hogy pótolja
igazságtalanságát emberbaráti cselekedetekkel, mivel „az Írások biztató szavai szerint... a szeretet befedi a bűnök sokaságát”
(AL 306).
Köszönöm a kérdéseiket, és hogy meghallgattak! Remélem, most már mindent értenek! Isten áldja önöket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése