Nem szabadság választani jó és rossz között. Másként Isten, aki szabadságom forrása, nem lenne szabad: Isten lényege szerint nem tud választani rosszat. A szabadság a szeretet kelléke. Szeretni nem lehet másként, csak szabadon.
Isten nem teheti meg azt, hogy a teljes jóságot, azaz önmagát ne szeresse. Itt tehát nincs választás, de kényszer sem, Isten nem kényszerből szereti önmagát. Minthogy Isten saját magát szeretve teljesen boldog, nem szükséges számára, hogy saját magán kívüli létezést is teremtsen. Ezért a teremtéssel kapcsolatban teljesen szabad döntése az, hogy egyáltalán teremt-e és ha teremt, milyen világot teremt. A jó Isten természetesen nem teremthet olyat, ami rossz.
Az üdvözültek számára sincs olyan szabadság, hogy Isten ellen döntsenek. A mi szabad választásunk azért van, mert Istent közvetlenül nem látjuk. Amivel mi itt közvetlenül találkozunk, az a teremtett jó. A teremtett jó pedig, éppen azért mert teremtett, csak részben jó. Bizonyos szempontból jó, bizonyos szempontból nem, tehát nem köti meg úgy az akaratot, mint a teremtetlen, teljes Jóság. A cselekedet erkölcsi jóságát végül az adja meg, hogy ez milyen vonatkozásban van Istennel, aki a végső cél. Ha a teremtett dolog valamilyen szempontból ugyan jó (például gyönyört okoz), de mégis nem a végső cél felé mutat, akkor ez erkölcsi szempontból nem igazán jó, hanem csak látszatra jó. Az ember azonban választhatja ezt is, mert nem látja közvetlenül azt az Istent, akinek közvetlen látása olyan szeretet ébreszt a lélekben, hogy már nem lehetséges az ezt elutasító döntés.
Matthaiosnak: Ezt írod: „Isten nem teheti meg azt, hogy a teljes jóságot, azaz önmagát ne szeresse.”
Szerintem pontosabb, ha azt mondjuk, hogy az Atya és a Fiú szereti egymást a Szentlélekben. Ha csak annyit mondok, hogy Isten szereti önmagát, az nagyon furcsa képzeteket kelt bennem: azt, hogy Isten egyetlen személy, aki szereti önmagát. Ez pedig lehetetlen lenne: a szeretethez legalább ketten kellenek, valójában azonban hárman. Utóbbit nemcsak a Szentháromság egy Isten megismeréséből tudjuk, hanem az emberi lét legmélyebb tapasztalata is erről árulkodik: ahol két ember teljesen és véglegesen egymásnak adja magát, ott valami náluknál több – helyesebben szólva: valaki más – is jelen van.
Egy rövid megjegyzés keretében nem akartam a szentháromságtanba belemenni. Istenről a kinyilatkoztatás nélkül is lehet beszélni, sőt kell is beszélni. Erre a „praeambula fidei” szót használják. Erre figyelmeztet az 1. Vatikáni Zsinat is. Istennek a világ teremtőjének azt a tökéletességet is tartalmaznia kell, ami a személyességre, a szellemi létezésre, az értelemmel és akarattal való rendelkezésre jellemző. Isten csak egyetlen van és ennek az egyetlen Istennek az egyetlen akaratában van meg az a szeretet, amely ugyancsak egyetlen, és amely az egyetlen Istenre irányul. A szentháromsági személyekben minden közös, közös az egyetlen megismerés, az egyetlen szeretet is. Azonban a megismerés gyümölcse nem valamilyen megismerőtől, megismeréstől különböző ismeret, hanem az Ige isteni személye, aki az Atyától öröktől fogva születik. Az isteni szeretet gyümölcse ugyancsak nem egy olyan tulajdonság, mint amilyen tulajdonság bennünk a szeretet, amely különbözik tölünk, hanem a Szentlélek Atyától és Fiútól eredő isteni személye. Ezekben a személyekben azonban minden közös, az értelem, a megismerés, az akarat, a szeretet is. Ezek csak a Fiú születésében, a Szentlélek eredésében különböznek egymástól. De az Atya atyaként ismer meg és szeret, a Fiú fiúként ismer meg és szeret, a Szentlélek szentlélekként ismer meg és szeret. Ha azt mondjuk, hogy az Atya és a Fiú szereti egymást a Szentlélekben, ami egyébként teljesen igaz, valaki föltehetné a kérdést, hogy csak az Atya és a Fiú szereti egymást, de mi a helyzet a Szentlélekkel?
Nehéz dolgok ezek, teljesen fel nem foghatóak, mert a Szentháromság kimeríthetetlen titkának a mélységéről van. A kinyilatkoztatás alapján valamit tudunk a Szentháromságról és ez igaz tudás, elhatárolható a tévedésektől. De Isten, a Szentháromság mélységéhez képest ez bizony csak kevéske tudás. El kell fogadnunk hogy Isten végtelenül felülmúl bennünket és amikor emberi értelmünkkel őt megragadni igyekszünk, még a kinyilatkoztatásban, a hit homályában is, bizony végtelenül felülmúlja megismerésünket. Ez csak az üdvözültek színről-színre látásban változik meg, de még akkor sem teljesen úgy ismerjük és szeretjük Istent, mint ő, mint a szentháromsági személyek.
Viszont a második isteni személy, aki bennünket végtelenül felülmúló Isten, közénk jött és emberként meghalt értünk.
4 megjegyzés:
Isten nem teheti meg azt, hogy a teljes jóságot, azaz önmagát ne szeresse. Itt tehát nincs választás, de kényszer sem, Isten nem kényszerből szereti önmagát. Minthogy Isten saját magát szeretve teljesen boldog, nem szükséges számára, hogy saját magán kívüli létezést is teremtsen. Ezért a teremtéssel kapcsolatban teljesen szabad döntése az, hogy egyáltalán teremt-e és ha teremt, milyen világot teremt. A jó Isten természetesen nem teremthet olyat, ami rossz.
Az üdvözültek számára sincs olyan szabadság, hogy Isten ellen döntsenek. A mi szabad választásunk azért van, mert Istent közvetlenül nem látjuk. Amivel mi itt közvetlenül találkozunk, az a teremtett jó. A teremtett jó pedig, éppen azért mert teremtett, csak részben jó. Bizonyos szempontból jó, bizonyos szempontból nem, tehát nem köti meg úgy az akaratot, mint a teremtetlen, teljes Jóság. A cselekedet erkölcsi jóságát végül az adja meg, hogy ez milyen vonatkozásban van Istennel, aki a végső cél. Ha a teremtett dolog valamilyen szempontból ugyan jó (például gyönyört okoz), de mégis nem a végső cél felé mutat, akkor ez erkölcsi szempontból nem igazán jó, hanem csak látszatra jó. Az ember azonban választhatja ezt is, mert nem látja közvetlenül azt az Istent, akinek közvetlen látása olyan szeretet ébreszt a lélekben, hogy már nem lehetséges az ezt elutasító döntés.
Köszönjük az értékes hozzászólást!
Matthaiosnak:
Ezt írod:
„Isten nem teheti meg azt, hogy a teljes jóságot, azaz önmagát ne szeresse.”
Szerintem pontosabb, ha azt mondjuk, hogy az Atya és a Fiú szereti egymást a Szentlélekben. Ha csak annyit mondok, hogy Isten szereti önmagát, az nagyon furcsa képzeteket kelt bennem: azt, hogy Isten egyetlen személy, aki szereti önmagát. Ez pedig lehetetlen lenne: a szeretethez legalább ketten kellenek, valójában azonban hárman. Utóbbit nemcsak a Szentháromság egy Isten megismeréséből tudjuk, hanem az emberi lét legmélyebb tapasztalata is erről árulkodik: ahol két ember teljesen és véglegesen egymásnak adja magát, ott valami náluknál több – helyesebben szólva: valaki más – is jelen van.
Egy rövid megjegyzés keretében nem akartam a szentháromságtanba belemenni. Istenről a kinyilatkoztatás nélkül is lehet beszélni, sőt kell is beszélni. Erre a „praeambula fidei” szót használják. Erre figyelmeztet az 1. Vatikáni Zsinat is. Istennek a világ teremtőjének azt a tökéletességet is tartalmaznia kell, ami a személyességre, a szellemi létezésre, az értelemmel és akarattal való rendelkezésre jellemző. Isten csak egyetlen van és ennek az egyetlen Istennek az egyetlen akaratában van meg az a szeretet, amely ugyancsak egyetlen, és amely az egyetlen Istenre irányul. A szentháromsági személyekben minden közös, közös az egyetlen megismerés, az egyetlen szeretet is. Azonban a megismerés gyümölcse nem valamilyen megismerőtől, megismeréstől különböző ismeret, hanem az Ige isteni személye, aki az Atyától öröktől fogva születik. Az isteni szeretet gyümölcse ugyancsak nem egy olyan tulajdonság, mint amilyen tulajdonság bennünk a szeretet, amely különbözik tölünk, hanem a Szentlélek Atyától és Fiútól eredő isteni személye. Ezekben a személyekben azonban minden közös, az értelem, a megismerés, az akarat, a szeretet is. Ezek csak a Fiú születésében, a Szentlélek eredésében különböznek egymástól. De az Atya atyaként ismer meg és szeret, a Fiú fiúként ismer meg és szeret, a Szentlélek szentlélekként ismer meg és szeret. Ha azt mondjuk, hogy az Atya és a Fiú szereti egymást a Szentlélekben, ami egyébként teljesen igaz, valaki föltehetné a kérdést, hogy csak az Atya és a Fiú szereti egymást, de mi a helyzet a Szentlélekkel?
Nehéz dolgok ezek, teljesen fel nem foghatóak, mert a Szentháromság kimeríthetetlen titkának a mélységéről van. A kinyilatkoztatás alapján valamit tudunk a Szentháromságról és ez igaz tudás, elhatárolható a tévedésektől. De Isten, a Szentháromság mélységéhez képest ez bizony csak kevéske tudás. El kell fogadnunk hogy Isten végtelenül felülmúl bennünket és amikor emberi értelmünkkel őt megragadni igyekszünk, még a kinyilatkoztatásban, a hit homályában is, bizony végtelenül felülmúlja megismerésünket. Ez csak az üdvözültek színről-színre látásban változik meg, de még akkor sem teljesen úgy ismerjük és szeretjük Istent, mint ő, mint a szentháromsági személyek.
Viszont a második isteni személy, aki bennünket végtelenül felülmúló Isten, közénk jött és emberként meghalt értünk.
Megjegyzés küldése