Folytatva az előző posztban megkezdetteket, most közzétennénk néhány kulcsfontosságú részletet a Hittani Kongregáció egy másik, 1998-ban kelt dokumentumából, amely szintén rávilágít, hogy a Kasper-javaslatként elhíresült elméletet (mely szerint az elvált és újraházasodott katolikusok szentségekhez járulhatnának, és amely Ferenc pápa Amoris Laetita apostoli buzdítása nyomán ma új reneszánszát éli) a Tanítóhivatal újra és újra elítélte.
Az alábbi dokumentumrészletek előzménye, hogy visszaélések miatt a Hittani Kongregáció 1994-ben kénytelen volt levelet intézni minden katolikus püspökhöz az elvált és újraházasodott hívek szentségekhez járulásának kérdésében. Az erre a levélre érkező reakciók miatt a kongregáció akkori prefektusa, Joseph Ratzinger bíboros (a későbbi XVI. Benedek pápa) 1998-ban a kongregáció nevében újabb hivatalos választ adva tisztázta a konkrét kérdéseket és ellenvetéseket.
A dokumentum két szempontból tanulságos. Egyrészt rávilágít, hogy csak a Hittani Kongregáció által képviselt katolikus tanítás oldalán vannak koherens érvek, míg a másik oldalon minden érv sántít, mert érzelmekre, és történeti, szentségtani, erkölcsteológiai, logikai tévedésekre alapoz. Másrészt a Hittani Kongregáció e második levele azok számára, akik a jelen fejleményeket követik, jól rámutat, hogy a Kasper-javaslat oldalán 1994-1998 óta nincsenek új érvek, csak új egyházkormányzati konstelláció.
A levélrészletek magyar nyelvre fordítását Raffai Péter végezte el, a fordítás alapját képező angol nyelvű változatot a Vatikán honlapján, ITT találják.
***
Hittani Kongregáció
Az elvált és újraházasodott hívek szentáldozáshoz járulásáról szóló egyházi tanítással kapcsolatos néhány ellenvetésről (részletek)
" 3. Sokan javasolják, hogy engedjünk meg kivételeket az Egyház normája alól az epikeia és az aequitas canonica elvei alapján.
Azt mondják, bizonyos házassági esetek nem kezelhetők külső fórumon. Egyesek szerint az Egyháznak nem szabadna csupán jogi normákra támaszkodnia, hanem ellenkezőleg, tisztelnie és tolerálnia kellene az egyén lelkiismeretét. Azt mondják, az olyan teológiai fogalmak, mint az epikeia ["belátás" - a törvény betűje által nem szabályozott esetben nagyvonalúnak lenni; a ford.] és az aequitas canonica ["kánoni méltányosság" - a törvény betűje helyett "magasabb perspektívát" érvényre juttatni; a ford.] igazolásként szolgálnának mind morálteológiai, mind törvényességi szempontból arra, hogy egy lelkiismereti döntés eltérjen az általános normától. Különösen a szentségekben részesülés kérdésében - mondják - az Egyháznak előrevivő lépéseket kellene tennie, és nem csupán tiltásokat kiszabnia a hívekre.
...
Az epikeia és aequitas canonica fogalmak az emberi és tisztán egyházi normák körében nagy jelentősséggel bírnak, de nem alkalmazhatók azokra a normákra, amelyek felett az Egyháznak nincs tetszés szerinti felhatalmazottsága. A házasság felbonthatatlan természete egyike ezeknek a normáknak, magára Krisztusra vezethető vissza, és így az isteni törvény által szabott normának tekintendő. Az Egyház nem szentesíthet olyan lelkipásztori gyakorlatot - például szentségekkel kapcsolatos lelkipásztori gyakorlatot -, amely ellentmondásban áll az Úr világos útmutatásával.
Másszóval, ha a hívő közösség két újraházasodott elvált tagjának az előző házassága érvényes volt, úgy az új házasságuk semmilyen körülmények között nem tekinthető törvényesnek, és ezáltal a szentségek vétele számukra belsőleg lehetetlen. Az egyén lelkiismeretét kivétel nélkül köti ez a norma. "
" 5. Sokan azzal érvelnek, hogy az Egyház álláspontja az elvált és újraházasodott hívek kérdésében túlságosan legalisztikus és nem pasztorális.
Az Egyház tanításával és gyakorlatával szemben megfogalmazott kritikus ellenvetések sorozata pasztorális természetű kérdésekkel foglalkozik. Néhányan például azt mondják, hogy az egyházi dokumentumokban használt nyelvezet túlságosan legalisztikus, hogy a törvény merevsége győzedelmeskedik a drámai élethelyzetek megértése felett. Azt állítják, hogy a ma embere többé nem képes megérteni ilyen nyelvezetet, hogy Jézusnál nyitott fülekre találnának az emberek igényei, különösen azokéi, akik a társadalom peremén vannak. Másfelől azt mondják, hogy az Egyház olyan ítélőbíróként prezentálja magát, aki kizárja a megsebzetteket a szentségekből és bizonyos közösségi szolgálatokból.
Bárki számára belátható, hogy a mód, ahogy a Tanítóhivatal kifejezi magát, időnként nem könnyen érthető. Szükséges, hogy prédikátorok és katekéták fordítsák le olyan nyelvezetre, ami az emberekhez és az ő kulturális környezetükhöz alkalmazkodik. Az Egyház tanításának lényegét azonban fenn kell tartani ebben a folyamatban. Az nem higítható fel állítólagos pasztorális alapokon, mivel kinyilatkoztatott igazságot közöl.
Bizonyos, hogy nehéz az Evangélium követelményeit elvilágiasodott emberekkel megértetni. De ez a pasztorális nehézség nem vezethet megalkuvásokra az igazságban. II. János Pál az ő Veritatis splendor enciklikájában világosan elutasította azokat az úgynevezett pasztorális megoldásokat, amelyek ellentétben állnak a Tanítóhivatal kijelentéseivel.
Mi több, a Tanítóhivatal az elvált és újraházasodott hívek kérdésére vonatkozó álláspontját illetően hangsúlyoznunk kell, hogy az Egyház újabb dokumentumai rendkívül kiegyensúlyozott módon hozzák összhangba az igazság és a szeretet követelményeit. Ha a múltban egyes esetekben a szeretet túl kevéssé ragyogott át az igazság magyarázatán, úgy ma nagy a veszélye annak, hogy a szeretet nevében az igazságot vagy elhallgattatják, vagy kompromittálják. Kétségtelen, hogy az igazság szavai fájdalmasak és kényelmetlenek lehetnek. De ez a szentség, a béke, és a belső szabadság útja. Egy olyan pasztorális megközelítésnek, ami őszintén akar segíteni a kérdéses személyeken, mindig az igazságban kell gyökereznie. Végeredményben csakis az igazság lehet pasztorális. 'Akkor majd megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket' (Jn. 8:32) "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése