2017. február 25., szombat

Jobb-e ateistának lenni, mint bűnös kereszténynek? Ferenc pápa és C.S. Lewis

Frissítés, 2017.02.26: Ferenc pápa szavait valamennyi nagyobb hírügynökség (Reuters, CNN, The Guardian, stb.) torzítva hozta le, ez a katolikus kommentátorok jelentős részét, köztük minket is némiképp megtévesztett. Az eredetileg közölt kommentárunk meghagyása mellett közöljük ezért itt Ferenc pápa eredeti szavainak magyar nyelvű fordítását is. Kérjük, hogy a kommentárunkat az olvasóink ennek fényében értelmezzék:
"De mi a botrány? A botrány: mást mondani és mást cselekedni; a kettős élet az, a kettős élet. Egy teljesen kettős élet: 'Nagyon katolikus vagyok, mindig járok misére, ebbe és abba a közösségbe tartozom; de az életem nem keresztényi, nem fizetek a munkásaimnak igazságos bért, kihasználom az embereket, piszkos vagyok az üzletkötéseimben, pénzt mosok...' Kettős élet. És olyan sok keresztény ilyen, és ezek az emberek megbotránkoztatnak másokat. Hányszor hallottuk - mindannyian, a szomszédságunkban és máshol - 'ilyen katolikusnak lenni, ennél még ateistának lenni is jobb.' Ez az: botrány. Pusztítasz. Letaglózol. És ez minden nap megesik, elég csak a híreket megnézni a TV-ben, vagy elolvasni az újságokat. Az újságokban olyan sok a botrány, és a botrányoknak óriási publicitása is van. És a botrányokkal együtt pusztulás is jár."

***

Ferenc pápa a csütörtök reggeli miséjén elítélte azokat a katolikusokat, akik "kettős életet élnek", vagyis szentmisére járnak és különféle egyházi közösségek tagjai, de nem fizetnek tisztességes bért a munkavállalóiknak, vagy pénzmosást végeznek. Rájuk utalva Ferenc pápa azt mondta: még ateistának lenni is jobb, mint ilyen kettős életű katolikusnak.

A hírt közzétevő Crux katolikus magazin Facebook oldalán jelentős kedvelésszámot ért el egy olvasó az alábbi hozzászólásával (amelynek logikájára korábban mi is rámutattunk egy képzelt riportban):
" De mi van, ha azok a kapzsi munkaadók úgy ítélik meg, hogy nagyon, de nagyon nincs más lehetőségük, mint alulfizetni a munkavállalóikat, mert talán ha másképp teszik, be kell zárni az üzemet, és mindenki elveszíti az állását? 
Az Amoris Laetitia logikája alapján úgy dönthetnek, hogy békében vannak Istennel és irgalmat nyertek nála, ezért emelt fővel járulhatnak szentáldozáshoz. Még úgy is, hogy továbbra is megcsalják a munkavállalóikat. "
Azon túl, hogy Ferenc pápa feddő szavai ellentmondani látszanak a saját Amoris Laetitiájának, az elhangzottak további kérdéseket is felvetnek.

Rossz-e ateistának lenni? Szerintem igen, abban az értelemben, hogy a kereszténység egy objektív és abszolút szükséges jó, melyet az ateisták nem bírnak. Néha azonban a Szentatya mintha az ateisták megtérítése ellen is figyelmeztetne, amikor a prozelitizmust kritizálja.

Továbbá milyen értelemben lehet vajon jobb ateistának lenni, mint "kettős életet élő" kereszténynek? Erkölcsi értelemben? Ha igen, akkor feltehetően egy erkölcsileg jobb ateistáról van szó, aki nem csalja meg munkásait stb. Ebben az esetben egy meglehetősen együgyű gondolattal állunk szemben: mintha azt mondanánk, hogy erkölcsileg jobb egy ateista egy nála erkölcsileg rosszabb kereszténynél. Igaz, de nem érdemes mondani.

Vagy milyen értelemben lehet jobb ateistának lenni, mint "kettős életet élő" kereszténynek? A Bibliában vannak szakaszok, melyek a kegyelemtől elesett keresztények állapotát úgy írják le, hogy az rosszabb, mint ami a megtérésük előtt volt. Ez nyilván igaz. Viszont valószínűtlennek tűnik, hogy Ferenc pápa az ilyen ex-keresztényekre gondolt volna, mert akkor mint elsődleges vétek a hitehagyást kellett volna felrónia nekik, nem az erkölcsi vétkeiket. Az emberi szív persze gazdagon tartalmazhat mindenfajta hitetlenséget, önámítást és képmutatást, ezért több minden egyszerre lehet felróható a rossz keresztények, ám Ferenc pápa nem teszi könnyűvé, hogy megértsük mire is gondolt pontosan.

Mégis: vajon jobb-e ateistának lenni, mint bűnös kereszténynek? A kérdést C. S. Lewis árnyaltan tisztázta a Keresztény vagyok című munkájának egy fejezetében: 
"Rendes emberek és új emberek - C.S. Lewis

Isten komolyan gondolja, amit mondott. Akik kezébe adják magukat,
tökéletesek lesznek, mint Ő -- tökéletesek a szeretetben,
bölcsességben, örömben, szépségben és halhatatlanságban. A változás
nem fejeződik be ebben az életben, mert a halál fontos része a
kezelésnek. Hogy egy bizonyos keresztényben meddig megy el a változás
a halál előtt, az bizonytalan. 
Azt hiszem, ez a megfelelő pillanat arra, hogy megvizsgáljunk egy
gyakran felmerülő kérdést: Ha a kereszténységnek igaza van, miért nem
minden keresztény rendesebb ember, mint az összes nem keresztény? Ami
e kérdés mögött meghúzódik, az részben nagyon ésszerű, részben
egyáltalán nem ésszerű. Az ésszerű rész az alábbi. Ha a
kereszténységre való áttérés nem hoz magával javulást az illető külső
cselekedeteiben -- vagyis ha továbbra is olyan sznob, rosszindulatú,
irigykedő vagy törtető, mint volt --, akkor azt kell feltételeznünk,
hogy ,,megtérése'' nagyrészt csak képzeletbeli volt. Ha valaki igazán
megtért, úgy véli, hogy előbbre lépett -- nos, ez az alkalmazandó
vizsgálati módszer. A szép érzések, újabb belátások, a vallás iránti
nagyobb érdeklődés csak akkor jelentenek valamit, ha jobbá teszik
tényleges magatartásunkat; mint ahogy az sem ér sokat, ha betegségben
,,jobban érezzük magunkat'', s ugyanakkor a hőmérő arról tanúskodik,
hogy a lázunk még emelkedik. Ebben az értelemben a külső világnak
teljesen igaza van, ha a kereszténységet eredményei szerint ítéli meg.
Krisztus mondta nekünk, hogy eredmények szerint ítéljünk. Gyümölcséről
ismerjük meg a fát; vagy ahogyan mi mondjuk, a puding próbája, ha
megeszik. Amikor mi, keresztények, nem megfelelő módon viselkedünk,
vagy nem vagyunk képesek helyesen viselkedni, akkor a külső világ
számára nem tesszük hihetővé a kereszténységet. A háború alatti plakát
azt hirdette, hogy a gondatlan beszéd életekbe kerül. Ugyanígy az is
igaz, hogy a gondatlan életek beszédet eredményeznek. Nemtörődöm
életünk beszédre ad okot a külső világnak; méghozzá olyan beszédre,
amely kétségbe vonja még magának a kereszténységnek az igazságát is. 
Az eredmények megkövetelésének azonban van egy másiik módja is,
amelyben a külső világ egészen logikátlannak bizonyulhat. Nemcsak azt
követelhetik meg ugyanis, hogy az egyes ember élete legyen jobb, ha
kereszténnyé válik; hanem azzal az igénnyel is felléphetnek, hogy
mielőtt hinnének a kereszténységben, az egész világot két, világosan
elkülönített táborra osztva láthassák -- nevezetesen keresztényekre és
nem keresztényekre --, és hogy az elsőben, egy adott pillanatban,
mindenki nyilvánvalóan sokkal rendesebb legyen, mint valamennyi ember
a második táborban. Ez több okból is ésszerűtlen. 
(1) Először is a tényleges világban ennél sokkal bonyolultabb a
helyzet. A világ nem áll száz százalékig keresztényekből és száz
százalékig nem keresztényekből. Vannak (méghozzá nagyon sokan), akik
lassan megszűnnek keresztények lenni, de még így nevezik magukat:
köztük egyesek még egyháziak is. Vannak viszont mások, akik lassan
keresztényekké válnak, bár még nem hívják így magukat. Vannak aztán
olyanok is, akik nem fogadják el a teljes keresztény tanítást
Krisztusról, de oly erősen vonzza Magához őket, hogy sokkal mélyebb
értelemben tartoznak Hozzá, mint ahogy azt megérthetnék. Olyan más
vallású emberek is vannak, akik Isten titkos befolyása által
vezettetve vallásuk azon részeire koncentrálnak, amelyek megegyeznek a
kereszténységgel, s így Krisztushoz tartoznak anélkül, hogy tudnák. 
Például egy jóakaratú buddhista arra érezheti magát vezettetve, hogy
egyre inkább az irgalomról szóló buddhista tanításra koncentráljon, és
hagyja háttérben a buddhista tanítás más vonatkozású pontjait (bár
továbbra is azt mondhatja, hogy ezeket is hiszi). A jó pogányok közül
sokan lehettek ebben a helyzetben Krisztus születése előtt. És
természetesen mindig nagyon sokan vannak olyanok, akiknek elméjében
egyszerűen zavarodottság és egy csomó, egymásnak ellentmondó hiedelem
uralkodik. Ennélfogva nem sok értelme van, ha keresztények és nem
keresztények tömegéről próbálunk meg ítéletet mondani. Annak még csak
van valami értelme, ha macskák és kutyák vagy éppen férfiak és nők
tömegét hasonlítjuk össze, mivel ez esetben mindenki pontosan tudja,
melyik melyik. Aztán meg egy állat nem alakul át (sem lassan, sem
hirtelen) kutyából macskává. Amikor azonban keresztényeket hasonlítunk
össze nem keresztényekkel csak úgy általában, akkor rendszerint nem
létező emberekre gondolunk, akiket valóban ismerünk, hanem csak két,
homályos elképzelésre, amit regényekből vagy újságból vettünk. Ha egy
rossz keresztényt és egy jó ateistát akarunk összehasonlítani, akkor
két, valódi személyre kell gondolnunk, akikkel már tényleg
találkoztunk. Ha nem térünk rá ily módon a lényegre, akkor csak
vesztegetni fogjuk az időnket. 
(2) Tegyük fel, hogy most már a valóság talaján állva, nem egy
képzeletbeli keresztényről és nem egy képzeletbeli nem keresztényről
beszélünk, hanem két valóságos emberről a környezetünkből. Még ekkor
is óvatosnak kell lennünk, hogy a helyes kérdést tegyük fel. Ha a
kereszténységnek igaza van, akkor az alábbiaknak kellene ebből
következnie: (a) Minden keresztény rendesebb lesz, mint ugyanaz a
személy lenne, ha nem volna keresztény. (b) Mindenki, aki keresztény
lesz, rendesebb lesz, mint korábban volt.
 Ugyanígy, ha a Whitesmile
fogpaszta hirdetése megfelel a valóságnak, akkor ebből annak kell
következnie: (a) hogy mindenki, aki ezt használja, jobb fogakkal fog
rendelkezni, mint ugyanaz a személy, ha nem használná ezt, (b) hogy
mindenkinek, aki ezt használja, javulni kezdenek a fogai. De annak
kijelentése, hogy énnekem, aki Whitesmile-t használok (és mindkét
szülőmtől rossz fogakat örököltem), nincs olyan remek fogsorom, mint
valamelyik egészséges, fiatal négernek, aki sohasem használt semmilyen
fogpasztát, önmagában véve még nem bizonyítja, hogy a hirdetés nem
mond igazat. A keresztény Bates kisasszonynak lehet élesebb nyelve,
mint a nem hívő Dick Firkinnek. Ez önmagában véve még nem árulja el,
hogy hatékony-e a kereszténység. A kérdés az, hogy milyen lenne Bates
kisasszony nyelve, ha nem lenne keresztény, és milyen lenne Dické, ha
keresztény lenne. Bates kisasszonynak és Dicknek különböző természeti
okok és a kezdeti nevelésük következtében van egy bizonyos
vérmérséklete. A kereszténység azt hirdeti, hogy ha az érintettek
hozzájárulnak, mindkettőjük vérmérsékletét új irányítás alá veszi. Azt
azonban joggal kérdezhetjük, hogy ez az új irányítás, ha hozzájárulnak
a vezetés átvételéhez, vajon javítja-e az érdekeltséget. Azt tudjuk,
hogy amit Dick Firkin esetében kell irányítani, az sokkal
,,rendesebb'', mint Bates kisasszonynál. De nem ez a lényeg. Egy gyár
irányításának megítélésében nemcsak a teljesítményt, hanem magát a
gyárat is figyelembe kell venni. Az ,,A'' gyár üzemeinek
figyelembevételekor talán még azon is csodálkoznunk kell, hogy
egyáltalán termel valamit; az elsőrendű felszereléssel rendelkező
,,B'' gyár elbírálásánál kitűnhet, hogy bár jelentős a termelés, még
mindig jóval alacsonyabb, mint lennie kellene. Egy jó igazgató az
,,A'' gyárban biztosan új gépeket fog beállítani, mihelyt csak lehet,
de ez időbe kerül. Az alacsony termelés eközben nem jelenti azonban
azt, hogy az illető tehetségtelen. 
(3) Most nézzük meg a kérdést kissé alaposabban. Az igazgató új
gépeket állít be: mielőtt Krisztus befejezte volna Bates kisasszony
átalakítását, ez utóbbi már valóban nagyon ,,rendes'' lett. De ha
minden ennyiben maradna, úgy tűnne, mintha Krisztus egyetlen célja az
lett volna, hogy Bates kisasszonyt arra a szintre emelje, amelyen Dick
már hosszú ideje volt. S tulajdonképpen eddig úgy beszéltünk, mintha
Dicknél minden teljesen rendben volna; mintha a kereszténység
olyasvalami lenne, amire csak a rossz embereknek van szüksége, a
rendesek megvannak nélküle is; mintha a ,,rendesség'' volna minden,
amit Isten megkíván. Ez azonban végzetes tévedés. Az igazság az, hogy
Isten szemében Dick Firkin minden porcikájának éppen úgy szüksége van
a ,,megmentésre'', mint Bates kisasszonyénak. Bizonyos értelemben
(mindjárt megmagyarázom, milyenben) a ,,rendesség'' aligha jön
tekintetbe. 
Nem várhatjuk el Istentől, hogy úgy tekintse Dick békés
természetét és barátságos alkalmazkodását, ahogy mi. Ezek olyan
természetes okok következményei, amelyeket Isten Maga idézett elő.
Minthogy pedig csak vérmérsékleti tényezők, szinte mind
megváltozhatnak akár Dick emésztésétől függően is. A rendesség
alapjában véve Isten ajándéka Dicknek, nem pedig Dick ajándéka
Istennek. Ugyanígy Isten az évszázadok óta bűnnel terhelt világban
működő természetes okokra hagyta, hogy Bates kisasszonynak szűk
látóköre és rossz idegei legyenek, ami megmagyarázza zsémbes
természetét. De Isten, jókedvében, ezt helyre akarja nála hozni. Ám az
Ő szemében nem ez a dolog kritikus része. Nem itt a bökkenő. Nem ez
aggasztja Istent. Amit Ő figyel, és vár, és amin munkálkodik, az olyan
valami, ami még Isten számára sem könnyű, mivel a dolog természetéből
fakadóan még Ő sem képes azt pusztán hatalmi aktussal előidézni. Ő ezt
a valamit várja és figyeli mind Bates kisasszonyban, mind Dick
Firkinben. S ezt a valamit ők vagy maguktól nyújtják Istennek, vagy
maguk tagadják meg Tőle. Hozzá fognak-e fordulni, vagy sem, betöltik-e
az egyetlen rendeltetést, amelyre születtek? Szabad akaratuk úgy remeg
bennük, mint egy iránytű. De ennek az iránytűnek van választása.
Mutathat az igazi észak felé, de nem kell ezt tennie. Vajon kilendül-e
a tű, megállapodik-e, és Isten felé mutat-e? Ő segíthet abban, hogy
így tegyen, de nem kényszerítheti. Nem nyújthatja ki a kezét, hogy úgy
mondjam, és nem terelheti a helyes irányba, mert megszűnnék a szabad
akarat. Északra fog-e mutatni? Ez az a kérdés, amelytől minden függ.
Felajánlja-e Bates kisasszony és Dick a maga természetét Istennek? 
Hogy vajon természetük -- amelyet vagy felajánlanak, vagy
visszatartanak -- ebben a pillanatban rendes-e vagy rossz: másodrendű
fontosságú. Isten gondoskodni tud a problémának erről a részéről.
Kérem, ne értsenek félre. Természetesen Isten a rossz természetet
szerencsétlen és sajnálatos dolognak tartja. És persze a jó
természetet jónak, mint amilyen a kenyér, a napsütés vagy a víz. De
mindezeket a jó dolgokat Ő adja és mi kapjuk. Ő adta Dicknek az erős
idegeket és a jó emésztést, s még annyi mást, ahonnan mindezek
származnak. Amennyire mi tudjuk, Istennek semmibe sem kerül, hogy jó
dolgokat alkosson, de a lázadó akarat megtérítésének ára a
keresztrefeszítés volt. S mivel az akarat szabad -- rendes emberekben
éppúgy, mint rosszakban --, visszautasíthatja Isten kérését. És akkor,
mivel a rendesség Dickben is csak a természet egy része, végül minden
darabokra fog hullani. Hiszen a természet maga is teljesen elmúlik. 
Természetes okok működtek közre Dickben ahhoz, hogy kellemes
pszichológiai alkata legyen, mint ahogy szintén ezek játszanak közre a
napnyugta ragyogó színeiben. De mindkettő hirtelen szét fog esni (mert
a természet ilyen), és el fog tűnni. Dicknek megvolt a lehetősége
(vagy inkább Isten megengedte neki), hogy ezt a képet az örök szellemi
szépség szférájába emelje, de a lehetőséget nem ragadta meg.
Itt azonban van egy ellentmondás. Amíg Dick nem fordul Isten
felé, azt gondolja, hogy rendes természete a sajátja, pedig éppen
ameddig ezt gondolja, nem az övé. Csak amikor Dick megérti, hogy
rendessége nem a sajátja, hanem Isten ajándéka, és amikor azt újra
felajánlja Istennek, akkor kezd igazán az övé lenni. Ugyanis Dick most
már kezd részt venni a saját teremtésében. Csak azt tarthatjuk meg,
amit önként Istennek adtunk. Amit megpróbálunk magunknak megtartani,
azt biztosan elveszítjük. 
Ezért nem kell meglepődnünk, ha a keresztények között találunk
rossz embereket. S ha alaposan átgondoljuk, még külön oka is van
annak, hogy miért fordulnak Krisztushoz nagyobb számban a rosszak,
mint a jók. Éppen ez volt az, amit az emberek Krisztusnak földi élete
folyamán szemére vetettek: azt, hogy ,,olyan borzasztó embereket''
vonz Magához. Ez az, amit még ma is kifogásolnak az emberek és mindig
is fognak. Nem értik, hogy miért? Krisztus mondta, hogy ,,Boldogok a
szegények'' és hogy ,,Milyen nehéz a gazdagnak bemenni a mennyek
országába'', s minden bizonnyal elsősorban az anyagilag gazdagokat,
illetve szegényeket gondolta. De vajon nem vonatkoznak-e szavai egy
másfajta gazdagságra és szegénységre is? Ha sok pénzünk van, az azzal
a veszéllyel járhat, hogy egészen megelégszünk a boldogsággal, amit a
pénz nyújthat, és így nem ismerjük fel Isten szükségességét. Ha
mindent megszerezhetünk csekkek egyszerű aláírásával, akkor könnyen
elfelejthetjük, hogy teljes mértékben Istentől függünk. Nos, egészen
nyilvánvaló, hogy a természet ajándékai is hasonló veszélyt hordoznak
magukban. Ha jó idegeink vannak, intelligensek és egészségesek
vagyunk, bizonyos népszerűséggel rendelkezünk és jó nevelésünk is
volt, akkor nagyon valószínű, hogy megelégszünk azzal a jellemmel,
amivel rendelkezünk. ,,Miért vonjuk be Istent?'' -- kérdezhetnénk. A
jó viselkedés egy bizonyos fokára meglehetősen könnyen juthatunk el.
Hiszen nem tartozunk azon szerencsétlenek közé, akiket folyton a
szexen, iszákosságon, idegességen vagy ingerlékenységen kapunk rajta.
Aztán meg mindenki azt mondja, milyen rendesek vagyunk, és (magunk
közt) egyet is értünk ezekkel. Valószínűleg elhisszük, hogy mindez a
rendesség a mi művünk, és nem nagyon fogjuk érezni annak a
szükségességét, hogy még jobbak legyünk. Gyakran nem is tudjuk
beláttatni azokkal az emberekkel, akik a jóságnak ilyen természetes
ajándékaival rendelkeznek, hogy szükségük van Krisztusra mindaddig,
amíg ez a természetes jóság egy szép napon cserben nem hagyja őket és
önelégültségük megrendül. Más szóval, akik ilyen értelemben
,,gazdagok'', azoknak nehéz bemenni a mennyországba. 
Egészen más a helyzet a rossz emberekkel, a kicsinyes, aljas,
gyáva, romlott, könnyűvérű, társtalan vagy a szenvedélyes, érzéki,
kiegyensúlyozatlan emberekkel. Ha egyáltalán kísérletet tesznek a
jóra, úgy igen hamar megtanulják, hogy segítségre van szükségük.
Választaniuk kell: vagy Krisztus, vagy semmi. Vagy felveszik a
keresztet és követik Őt, vagy kétségbeesnek. Ők az elveszett juhok.
Krisztus főleg azért jött, hogy őket megtalálja. A szó igazi és
rettentő értelmében ők a ,,szegények'': s Krisztus áldottnak mondotta
őket. Ama ,,borzasztó népség'', akikkel Krisztus együtt járt -- és
persze a farizeusok --, ma is mondják, mint ahogy mondják kezdettől
fogva, ,,Ha volna valami a kereszténységben, azok az emberek nem
lennének keresztények.''
 
Mindnyájunk számára figyelmeztetés és bátorítás rejlik ebben. Ha
rendes emberek vagyunk -- ha könnyen teszünk szert erényre --, legyünk
óvatosak! Sokat várnak el attól, aki sokat kapott. Ha saját
érdemünknek tekintjük azt, amit valójában Isten ajándékozott nekünk a
természet által, és megelégszünk azzal, hogy egyszerűen rendesek
legyünk, akkor lázadók maradunk: és ezek az ajándékok csak még
borzalmasabbá teszik majd bukásunkat, romlottságunkat még
bonyolultabbá, és rossz példánkat még végzetesebbé. Az ördög valamikor
arkangyal volt; természetében rejlő ajándékai annyira fölötte álltak a
mieink fölött, mint a mieink egy csimpánzéi fölött. 
De ha szegény, szerencsétlen teremtések vagyunk, akiket már a
nyomorúságos nevelkedés megmérgezett a közönséges féltékenykedés és
értelmetlen veszekedés légkörével, akiket bár nem a maguk jószántából,
de valami visszataszító szexuális elferdülés gyötör, és állandóan
kisebbségi komplexus kínoz, ami miatt a legjobb barátainkra is
ráförmedünk -- ne essünk kétségbe. Egy vagyunk azon szegények közül,
akiket Ő megáldott. Ő tudja, hogy milyen nyomorúságos egy gépet
próbálunk irányítani. Folytassuk csak. Tegyünk meg minden lehetőt! Egy
napon majd (talán egy másik világban, de lehet, hogy ennél sokkal
hamarabb) Krisztus a szemétdombra, illetve az ócskavastelepre veti
majd és egy újat ad helyette. S akkor az illető elcsodálkoztat majd
mindnyájunkat, önmagát nem kevésbé: mert nagyon nehéz iskolában tanult
meg vezetni. (Utolsókból lesznek az elsők és elsőkből az utolsók.)
A ,,rendesség'' -- az egészséges, teljes személyiség -- kitűnő
valami. A hatalmunkban álló valamennyi orvosi, nevelési, gazdasági és
politikai eszközzel olyan világot kell kialakítanunk, amelyben a
lehető legtöbb ember ,,rendes'' felnőtté váljék; mint ahogy olyan
világot kell teremtenünk, amelyben mindenkinek bőven van mit ennie.
Azt azonban nem szabad feltételeznünk, hogy még ha sikerülne is
mindenkiből ,,rendes'' embert faragni, akkor ezzel a lelküket is
megmentettük. A rendes emberek világa, amely elégedett a saját
rendességével, nem néz előbbre, és elfordult Istentől -- ugyanúgy
igényelné a megváltást, mint egy nyomorúságos világ, és talán azt még
nehezebb is lenne megmenteni."

2 megjegyzés:

Csurgai Csaba írta...

A hivatkozott homíliában Ferenc pápa nem azt mondta, hogy szerinte jobb ateistának lenni, mint képmutató katolikusnak, hanem arról beszélt,hogy sajnos sokan így gondolják.
Kedves Miklós! Ez pontosításra szorul mint hajdan a jereváni rádió: nem osztogatnak hanem fosztogatnak...

Szerdahelyi Miklós írta...

Köszönjük! Befrissítettük a bejegyzést egy korrekcióval.